Kezdhetnénk azzal, hogy mi ugrik be Önnek a következõrõl: Spanyolország, 1982?
A hazai pályán játszott világbajnokság! 14 éves voltam és tévében néztem. Naranjito! Õ volt a torna kabalája, kiállta az idõ próbáját. Emlékszem, hogy mennyire izgatottak és motiváltak voltak az emberek a világbajnokság megrendezése miatt, még akkor is, ha a pályán nem jutottunk túl messzire. Voltak emlékezetes pillanatok, mint például Tardelli gólja a döntõben, vagy az ünneplése, látni, hogy az olasz miniszterelnök milyen átéléssel ünnepelt a nézõtéren, elõször látni a nagyszerû Maradonát.
Ha gyorsan elõtekerünk 1990-re, akkor el is érkezünk az elsõ világbajnokságához játékosként…
Számomra ez a mindennapos folyamatos feszültség elsõ megtapasztalását jelentette. Elég kevés válogatott tapasztalattal érkeztem a tornára, de lehetõségem volt megfigyelni, hogy miként is zajlik egy világbajnokság, milyen hatalmas esemény, illetve mi is zajlik a kulisszák mögött… Ilyenkor jössz rá, hogy mennyire kivételes helyzetben vagy, milyen szerencsésnek mondhatod magad, hogy részt vehetsz benne. Játékosként végigmész bizonyos fázisokon a karrieredben, visszanézve pedig látom, hogy voltak olyan csodálatos játékosok, akik kiválóan teljesítettek a klubjaikban, de sosem volt esélyük kijutni egy világbajnokságra. Nekem ezen a tornán sajnos nem sikerült pályára lépnem, így a padról kellett végignéznem az eseményeket, de még így is hatalmas élményben volt részem. Emlékezetes pillanatok? Michel mesterhármasa Korea ellen, a német gyõzelem… Nem úgy emlékszem, hogy a nagy taktikai csaták vb-je lett volna, de nagyon nagy volt a verseny. Úgy tûnik, volt egy fal, amit mi nem tudtunk ledönteni.
1994, Egyesült Államok?
Rendezés szempontjából egy tökéletes világbajnokság volt. Minden klappolt. A stadionok is tele voltak, pedig sokan kételkedtek, mivel nem ez volt az ország legnépszerûbb sportja. De végül egy nagy futballünnep lett az egész. Láthattuk a bolgár csapatot, amelyben fantasztikus játékosok játszottak szemet gyönyörködtetõ futballt, de ugyanez igaz a brazilokra is, akiknél voltak döntõ fontosságú egyéni teljesítmények is.
1998-ban Franciaországban a spanyol csapat még csak a legjobb 16 közé sem jutott be. Ez volt a legnagyobb csalódása a világbajnokságokon?
Nagyszerû keretünk volt. Akkoriban jött el az ideje annak, hogy a tapasztalt generáció legjobbjait a feltörekvõ fiatalokkal vegyítsük. Úgy gondolom, egy nagyszerû lehetõséget szalasztottunk el. Úgy éreztük, hogy meg tudtuk volna csinálni, mégis haza kellett mennünk a harmadik csoportmeccsünk után. Nagy árat kell fizetni egy rossz napért. Emlékszem, hogy amikor elveszítettük a nyitómeccsünket Nigéria ellen, a hotelben egyszerûen nem tudtunk aludni. Reggel négy óra volt és még mindig a meccs körül jártak a gondolataink. Rafa Alkortával voltam egy szobában. Nem tudtuk elhinni, hogy veszítettünk.
Aztán jött 2002, Korea/Japán ami profi karrierje utolsó állomása volt.
Ilyenkor jön rá az ember, hogy ilyen lehetõség többet már nem lesz. Az a csapat egyre erõsebb lett a torna elõrehaladtával. Nagyon nehezen mentünk tovább a legjobb tizenhat között Írország ellen, de sikerült túllendülnünk ezen az idõszakon. Ezután már jó formában éreztük magunkat, nagyon egységesek voltunk és tele voltunk önbizalommal. De aztán jött a hazai együttes, akik ellen még akkor is jóval többet érdemeltünk volna, ha nem játszottunk a legjobban. Én már a torna elõtt meghoztam a döntésemet, tudtam, hogy ez lesz a negyedik és egyben az utolsó világbajnokságom, illetve a válogatott pályafutásom befejezése. Megtiszteltetés volt a La Roja mezét viselni tizenkét éven át, illetve úgy visszavonulni 34 évesen, hogy beválasztottak a torna álomcsapatába. Akkor érzed igazán, hogy milyen hatalmas események ezek, amikor befejezõdnek. Igen, van nyomás, óriási a feszültség, de ez egyben kiváltság és áldás is, hiszen egy világbajnokságon harcolhatsz hazád színeiben. Ez igazi kiváltság.
.jpg)
A következõ tornát már nézõként tekintette meg…
Igen, a 2006-os németországi vb elõtt nem sokkal szögre akasztottam a csukát. Úgy döntöttem, hogy ezt már otthonról nézem, egy sokkal passzívabb szerepkörben, de a médiában is szerepeltem valamennyit. Ilyenkor látod igazán, hogy a hazád mennyire megéli és belélegzi a világbajnokságot. Sajnos ha játszol, akkor nem így látod, mivel sokkal jobban el vagy szigetelve, sokkal inkább a sportra koncentrálsz. A játékosok néha nincsenek tudatában annak, hogy az embereket mennyire megmozgatja ez a versenysorozat, vagy hogy micsoda érzelmeket generál. 2010-ben is ugyanez volt, akkor ott lehettem Dél-Afrikában, mint sportigazgató. Akkor sokkal inkább kivettem a részem a szervezéssel kapcsolatos dolgokból, a játékosokkal, edzõvel való napi kapcsolattartásból… Persze képek és információk átszûrõdnek ilyenkor, de semmi nem tudott minket felkészíteni arra, ami otthon, Madridban várta a csapatot.
Mennyit jelentett az a gyõzelem?
Mindannyian tudtuk, hogy egy napon megtörjük azt a fránya negyeddöntõ-átkot, onnantól kezdve pedig Spanyolország szabadon szárnyal majd. Az a gyõzelem nyugalmat és békét hozott a spanyol labdarúgás több ge
nerációjára. Végre megpihenhettünk, hiszen nem kellett azt hallanunk soha többé, hogy Spanyolország nem nyert még világbajnokságot, vagy hogy örök ígéret vagyunk. Hihetetlenül kielégítõ volt.
Nem volt sima ügy, nem igaz?
Amikor megérkeztünk, sok volt a negatív hang… Kétségek merültek fel a szervezést illetõen, de aztán egy igazán nagyszerû világbajnokság kerekedett belõle. Nagyon elégedettek voltunk azzal, ahogy a helyiek bántak velünk. Sport szempontból a Svájc elleni meccs után egy nagyon komplex és hihetetlenül nehéz idõszak következett. Nem volt nehéz nyugodtnak maradni. Del Bosque, a játékosok, a küldöttség, a szövetség nyugodtsága is a siker egyik kulcsa volt. Késõbb pedig, nos, a trófea annyira gyönyörû és olyan nehéz!
Mi várható Brazíliában, 2014-ben?
Amikor kikaptunk Svájctól, mindenki azt mondta, hogy senki nem nyert még vb-t úgy, hogy elveszítette az elsõ meccsét. Most pedig azt mondják, senki nem védte még meg a címét. Nos, számunkra ez a kihívás, a statisztikák pedig azért vannak, hogy átírják õket.
