Mourinho, a különleges: II. rész

Az általános kép szerint, mely Mourinhóról él a szurkolókban és az õt becsmérlõkben, minden arra vezethetõ vissza, hogy rövid és jelentéktelen karriert tudhat magáénak játékosként. Setúbalban született, egy úri városban Lisszabontól délre. A családjának mély gyökerei vannak a labdarúgásban: az apja, Félix kapus volt, nagybátyja, Mario Ledo, aki egy konzervgyár tulajdonosa volt, felépítette a hazai labdarúgócsapat, a Vitória de Setúval stadionját. Mourinho védõ volt, ifista korában a Rio Ave szerzõdtette le, egy elsõ osztályú csapat, melynek az édesapja volt a menedzsere.

A kreált mítosz szerint az ádáz, fellengzõs Mourinho 1982-ben született, amikor 19 évesen a cserepadon ült a Sporting Lisszabon ellen.

Az egyik Rio Ave védõ sérült volt, de amikor Félix épp hívta volna fiát, megkapta az információt, hogy ha játszatni fogja Josét, akkor nem csak hogy az lesz a srác utolsó pályáralépése a csapatban, de az õ edzõi munkájának is vége. Így apa és fia végignézték, ahogy a csapatuk 7-1-es vereséget szenved, Mourinho pedig – állítólag – eldöntötte, hogy soha többet nem kerül ilyen megalázó helyzetbe. Ezután üzleti iskolába ment, sporttudományi ismereteket szerzett, majd felküzdötte magát az edzõi pozícióig.

Mourinho vitat néhány részletet, de leginkább a következtetést cáfolja: „Ha az emberek azt gondolják, hogy frusztrált voltam, amiért nem voltam top játékos, tévednek. Nem voltam.” – mondja. „Egyáltalán nem. Szerettem játszani még a másod-, vagy harmadosztályban is. A kezdetektõl úgy gondoltam, hogy inkább vagyok edzõ-, mint játékos típus, úgyhogy amikor végeztem a tanulmányaimmal, azonnal ebbe az irányba indultam el. Mindig azt csináltam az életemben, amit szerettem volna.”

Ez az értelmezés felvet egy problémát: mi vezérli Mourinhót, ha nem az, hogy bizonyítson édesapjának, vagy beintsen mindenkinek, aki kételkedett benne?

Az õ magyarázata egy kicsit unalmas: egyszerûen csak nagyon keményen dolgozott. Sérült gyerekeket tanított, tornatanár lett, végül 1992-ben kapcsolatba került Bobby Robsonnal, a Sporting Lisszabon új edzõjével, mint tolmács.

Amikor Robson elfogadta a Porto, majd a Barcelona felkérését, Mourinho ment vele. Amikor az angol szakember elhagyta a katalán együttest és a PSV Eindhovenbe távozott, Mourinho maradt, és nélkülözhetetlenné vált a következõ tréner, Louis van Gaal számára. Mindeközben megírta saját bibliáját, megalkotta saját rendszerét.

Azóta saját magának köszönhetõen sikeres menedzserré vált, asszisztensek hada veszi körbe, hozzáállása azonban változatlan. Zlatan Ibrahimovic például a következõt írja róla könyvében: „Kétszer olyan keményen dolgozik, mint a többiek. A nap huszonnégy órájában a futballnak él. Sosem találkoztam még olyan edzõvel, aki ennyire ismeri az ellenfelet. Mindennel tisztában volt, még a harmadik számú kapus lábméretével is.”

„Ez nem rögeszme” – korrigál Mourinho. „Úgy gondolom, fontosak a részletek: a részletek tesznek jobbá egy játékost; a részletektõl lesz jobb egy csapat; a részletek segítségével gyõzhetsz. Persze van néhány játékos a világban, akik már a jelenlétükkel jobbá tesznek egy csapatot, mint amilyen valójában. De a futball alapvetõen csapatsport, a csapat pedig jobb akkor, ha foglalkozol a részletekkel. Tehát ez nem megszállottság, egyszerûen a tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a részletekben rejlik a különbség.”

Abban Mourinho is egyetért, hogy edzõk ezrei tudnak mindent a futballról, de õ a legnagyobb különbséget a játékosok pszichológiájával tudja elérni. Volt, hogy Ibrahimovicnak azt mondta egy Inter-meccs szünetében, hogy a legjobb lenne az édesanyjának adni az olasz bajnokság legjobb külföldi játékosának járó díját, „valakinek, aki valóban megérdemli”; de a megtört Wesley Sneijdert is elküldte három napra a szezon közepén, hogy pihenjen Ibiza tengerparján.

Egyik legérdekesebb lépése Adrian Mutuhoz kötõdik, még abból az idõszakból, amikor elõször érkezett meg Londonba. Mutu Abramovics elsõ költekezés-hullámának eredményeként landolt a Chelsea-ben.

Mourinho beszélt vele, elmondta neki, hogy választáshoz érkezett: harcolhat, küzdhet, és elérhet valami különlegeset a Chelsea-vel; vagy megelégedhet azzal, hogy már gazdag, Románia királya. „De öt év múlva a kutya sem fog emlékezni rád.” – figyelmeztette. „Csak akkor, ha nagy dolgokat viszel véghez. Ez írja a történelmet.” Nem sokkal késõbb Mutu szervezetében kokaint találtak, hét hónapra tiltották el. Karrierje végéhez közeledve az FC Petrolul Ploiestiben egy román bajnoki cím és román kupa fûzõdik a nevéhez.

A korábbi és jelenlegi játékosok beszámolói alapján kezd egyértelmûvé válni, hogy Mourinho rendkívül kifinomult érzékkel közelíti meg a játék mentális oldalát.

A képessége, mellyel mások hangulatát képes felmérni, messze túlmegy azon, hogy leordítja a játékosokat, vagy gyorsan megnézi, mit ír a témáról a Wikipedia. Brendan Rodgers, jelenlegi Liverpool menedzser például így írta le a Mourinhóval töltött három évét a Chelsea-nél: „mintha a Harvardon lettem volna”.

Van, hogy átrúgja a taktikai táblát az öltözõn, de van, hogy természetfelettien nyugodt. Amikor a Manchester ellen lépett pályára a Chelsea januárban, a lelkesítõ beszéde csak tíz másodpercig tartott. „A nagy meccsek a nagy játékosoknak valók. Ha jók vagytok, akkor menjetek ki és nyerjetek.” Meg is tették, 3-1 lett a vége. Mourinho megvonja a vállát: „Egyszerû… Semmi többet nem kell mondani.”

A cinikusok érvelhetnek azzal, hogy a csapatmegbeszélések halandzsák, hiszen mondhatott volna bármit, amikor Moyes Manchester Unitedje ellen játszott, miközben Rooney és Van Persie a lelátón ültek. De vitathatatlan, hogy amióta Mourinho visszatért, egyik Premier League csapat sem mentett több pontot vesztes helyzetbõl, mint a Chelsea. Vagy hihetetlenül szerencsés, vagy valamit nagyon jól csinál taktikai szempontból.

A játékosok, akik már dolgoztak Mourinho kezei alatt, állandó figyelemrõl beszélnek. A telefonjaik könyörtelenül csipogtak a szöveges üzenetek miatt: Hogy aludtál? Helyesen étkezel? Boldog vagy? Az utolsó kérdés újra és újra.

Mourinho ismert a játékosok barátnõinek és feleségeinek körében is, akiknek azt mondja, hogy egyetlen küldetésük van csak: tegyék boldoggá a párjukat, az õ játékosát. Mou kiváló nyelvérzéke – a legenda szerint ugyanis három hét alatt tanult meg folyékonyan olaszul (valójában három hónapig tartott) – lehetõvé teszi számára, hogy a kérései közvetlenek és személyesek legyenek. Ezek ugyan apró részletnek tûnhetnek, de emlékezzünk vissza arra, hogy milyen volt Angliát nézni, amikor Fabio Capello volt a szövetségi kapitány.

„Fontos, hogy megértsük a dolgokat.” – mondja Mourinho. „Néha van egy játékosod, akinek a teljesítménye visszaesik, te pedig nem érted, hogy miért. Jól edz, nem sérült, úgy tûnik, hogy minden rendben van, de nem teljesít jól. Miért? Miért? Kell, hogy legyen valami oka. De nekik is bízniuk kell benned. Nem vagyok rendõr, így nem üldözöm õket a klubon kívül. Még ha az általam edzett klubok igyekeznek is ezt csinálni, én nem teszem lehetõvé számukra a játékosok követését. Ez az õ magánéletük.”

Úgy tûnik, hogy Mourinho kitartása a pszichológiai hadviselések során túlnõ a mindent átható, semmitmondó taktikai játékok szintjén.

A Real Madrid menedzsereként eltöltött három éve alatt úgy tûnt, elhatározta, hogy végleg lemossa azt a Barcelonát, amely vitathatatlanul a történelem egyik legjobb klubja, és a csapat edzõjét, Pep Guardiolát. Az általa megvívott csata többnyire verbálisan zajlott, de 2011-ben fizikai ütközetté vált, amikor Mourinho belenyúlt Guardiola utódjának, Tito Villanovának a szemébe a mérkõzés utáni dulakodás alatt. (Ezt követõen Mourinho a „pito” jelzõt használta az „áldozatára”, ami spanyolul annyit tesz, hogy pénisz. Késõbb bocsánatot kért.)

A konfrontáció áldozata végül Guardiola lett, aki elhanyagoltabbá vált, meg is kopaszodott, majd végül bejelentette, hogy elérte a céljait és egy idõre szünetelteti karrierjét. A Bayern Münchennél bukkant fel újra, egyes pletykák szerint azért, mert valószínûtlen, hogy Mourinho követné õt Németországba.

Mourinho szerint a pályán kívüli viselkedésérõl alkotott vélemény túlzó. „A futballban csak a 90 percen át tartó küzdelmet ismerem.” – mondja. „Ez nem a lélektani hadviselésrõl szól, nem is ezt próbálom alkalmazni ilyenkor. A mérkõzés elõtti idõszak fontos lehet a vélemények, személyiségek, jellemek és érzések befolyásolásának szempontjából. Természetesen arra használom, hogy megérintsem a játékosaimat, az ellenfeleket, a szurkolókat. Ennek ellenére, számomra az egyetlen játék a futballban a 90 perc.”

Változtatott valaha személyes okokból? „Nem, soha.” – mondja határozottan. Pep Guardiola vagy Arséne Wenger miatt? „A legjobb játékosok, a legjobb edzõk és a legjobb csapatok elleni játékot preferálom. Soha nem döntök személyes ügy miatt.”

Mourinho ragaszkodik ahhoz, hogy ritkán volt olyan boldog, mint most. Remek szellemiségnek örvend ma délután, különös tekintettel arra, hogy 24 órával ezelõtt még kés alatt feküdt Párizsban, hiszen törött könyökét mûtötték.

Az Esquire interjúra 17 éves lánya, Matilde társaságában érkezett, aki érdeklõdik a fotózás iránt, a beszélgetés alatt pedig a fotósunkat, Simont faggatja arról, mennyit lehet ilyen munkával keresni, milyen képszerkesztõ programokat érdemes használni. Valójában nagyon bájos.

Az utolsó beállításhoz Mourinhónak el kell kapnia egy labdát, amihez kinyújtja frissen mûtött kezét. Hatalmasat ordít, de igazából csak lányát ugratja.

Matilde megfigyelõként vesz részt az interjún, úgy tûnik, egy kicsit unatkozik. Megkérdezem Mourinhót, hogy feltehetek-e neki egy kérdést, amire õ azt mondja, „természetesen”.

„Otthon sokszor néztek együtt meccset?” – kérdezem.

Matilde épp elkezdi kinyitni a száját, de Mourinho nem tudja megállni, hogy mondjon valamit. „Nem!” – vág közbe, majd nevet. „A házunkban kettõ-kettõ az állás. Anya és lánya teljesen elszigetelte magát a futballtól. Szeretik, ha nyerek és érdekli õket a boldogságom, de nem a futballnak élnek. A fiam pedig természetesen, mint sok korabeli srác, kezd belefolyni a játékba. Tehát kettõ a futball mellett van, ketten pedig sokkal intelligensebbek a ház férfi tagjainál.”

Matilde visszatér a telefonjához, hogy Twitterezzen, vagy valami ilyesmi.

Világos, hogy Mourinho élvezi a futballt Angliában is. A Madrid – Barcelona rivalizálás még számára is soknak bizonyult, úgyhogy felfrissülésnek számít egy olyan országra váltani, ahol négy vagy öt csapat is komoly esélyesnek számít a trófeákért folytatott harcban. A Premier League-ben is sértegetik az ellendrukkerek, de úgy gondolja, hogy ezek alapvetõen kedélyes szidalmazások, nem úgy, mint Spanyolországban, ahol amikor leku*vaanyázták, akkor tudta, hogy komolyan is gondolták.

Úgy tûnik, ez valóban így van. Ha Mourinhóval kapcsolatban kéred ki az angol szurkolók véleményét, akkor a legtöbbjük azt fogja mondani, hogy utálja, de gyakran átalakul ez vonakodó tiszteletté. Ha az õ klubjuk felé venné az irányt, nem csapnák rá az ajtót.

Emellett ürességet is éreztek Mourinho nélkül, a visszatérésekor pedig kellemes fogadtatásban részesült, mivel keletkezett egy kis egyéniség-vákuum, miután Ferguson és Mancini távoztak a színrõl.

Mourinho szerint a Premier League egyhangúbb Ferguson nélkül. „Hiányzik” – mondja. „Hiányzik.” A várakozások ellenére a páros mindig jól kijött egymással, drága borokat cserélgettek egymással az összecsapások után.

Mourinho szerint több volt bennük a közös, mint nem, amit nem sok emberrõl mondhat el. „Sir Alex hetvenvalahány, igaz? Most fejezte be a karrierjét, az elsõ nyugdíjas évében is ott van a futballban, minden hétvégén. Hahahaha! Azt hittem, hogy majd elmegy, kiélvez más dolgokat, de itt van minden hétvégén!”

Manapság Mourinho inkább képzeli el saját örökségét egy klubnál, ahogy Ferguson. Most azt tervezi, hogy 65 éves korában vonul vissza, miután sok év alatt „Chelsea-jét” a futballvilág domináns csapatává formálja, majd két év alatt kivisz egy nemzeti csapatot a világbajnokságra. A válogatott edzõsködést idõskori jelenségnek tartja, mint például a kertészkedést. „Nem olyan, mint egy munka” – mondja. Lenézõen sóhajt egyet. „Két évet kell várnod, hogy történjen valami! Könnyebb meccseid vannak, sok barátságos találkozó, selejtezõ! Havi két edzés…”

Rázza a fejét, számára ennek nem igazán van értelme. „Nem akarok ennyire kiszállni a futballból” – mondja. „Egyszerûen csak néhány hétre van szükségem nyáron egy tengerparton. Nekem ez megfelel.”

Jó lehet Mourinhónak lenni. Kétségek nélkül élni. Meggyõzõdve lenni arról, hogy a siker tagadhatatlanul bekövetkezik. A napi nyolc órás nyugodt alvás, miközben az ellenfeleid hánykolódnak, õsz hajszálakat találnak reggel a párnán. De mi van, ha visszatérése a Chelsea-hez nem lesz sikeres? Lehetséges, hogy újabb regnálása csak korábbi eredményeire vet majd árnyékot? Elgondolkodott egyáltalán ezen?

„Ha eldöntöd, hogy visszatérsz korábbi sikereid helyszínére, mindig megvan a kockázata, hogy a dolgok rosszul sülnek el, de nem félek. Bízom magamban, úgy gondolom, újra meg tudom csinálni.”