A házról, ahol James Ibaguéban nevelkedett, csak néhány fotó maradt. Most egy fehér épület áll a helyén három lakással: a második szint ablakán egy hirdetést látni („matematika órák”), a földszinten pedig egy gyógyszertárból jönnek-mennek az emberek, ahol lottót és fagylaltot is árulnak. Nyoma sem maradt gyermekkori otthonának, de a családtagok és a barátok emlékei kitörölhetetlenek: ezen a helyen született meg benne az az álom, hogy futballista akar lenni.
A házszám táblája érintetlen maradt: Arkaparaíso negyed, B háztömb, 21-es ház. De a környezet átalakult, a közeli utcákban sokkal nagyobb a felfordulás, több az üzlet, mint korábban. Mikor Pilar, az édesanyja ideköltözött Jamesszel (aki ekkor még csak kisbaba volt), nem járt erre ennyi autó, nem volt ilyen lárma. Épp ellenkezõleg, ahol most kereskedelmi központ van, ott a Cooperamos Tolima játékosainak edzõpályája volt, egy azóta megszûnt harmadosztályú csapaté.
Ebben a sárga homlokzatú házban élt Pilar egész családja: a szülei, Miriam Gómez és Alcides Rubio; a testvérei, Adriana, Patricia, Mario és Andrés. Az elsõ szinten volt a konyha, az elõszoba, az étkezõ, egy udvar, fürdõ, és egy garázs, amit kiadtak. A másodikon négy szoba és egy fürdõ. Semmi luxus, csak összefogás és temperamentum. „Szerény, dolgos család vagyunk, jó szokásokkal” – mondja a Real Madrid 10-esének egyik nagynénje. „Nem ezüst kanállal a szánkban születtünk.”
James nagynénje, Patricia
James az édesanyjával aludt egy belsõ szobában, de nap közben jobb szeretett Patricia néninél lenni, mert az õ erkélyérõl láthatta a Cooperamos Tolima edzéseit. Onnan szólítgatta az ott lévõket, mutogatott a pályára. Alig érte el a kisgyermekkort, már áthatotta a viselkedését a futball iránti szeretet.
Az edzõ, Jorge Luis Bernal látta õt a pályáról, el is érzékenyült. Meghatotta, egy szõke, szelíd gyerek volt. „Bernal eljött érte a házba, és megkérte a nagymamáját, hadd menjen le egy kicsit labdázni. A kisfiú arca felderült.” – emlékszik vissza Patricia. A pályán azzal volt elfoglalva, hogy utánozta a játékosok bemelegítõ mozdulatait, rugdosta a labdákat és figyelte azt a terepet, amit egész életében maga elõtt látott.
A futball mindig is elkísérte, már születése elõtt is, hiszen apja, Wilson James és nagybátyja, Arley Antonio (akit 1995-ben megöltek) mindketten profi játékosok voltak. Valószínûleg csak a vér számított, mert James egyikükkel sem élt soha egy fedél alatt. Biológiai apja makacssága miatt sutba dobhatta a karrierjét, s azt a lehetõséget is, hogy fiával lehessen, hiszen Pilarral is tönkrement a kapcsolatuk.
Így tulajdonképpen édesanyja és nevelõapja, Juan Carlos Restrepo tehetõk felelõssé azért, hogy James futballista lett. A Transportadora Diamanténál, a munkahelyükön ismerkedtek össze, ahol Pilar a cementes autókat regisztrálta, majdani férje pedig rendszermérnök volt. Édesanyja megfertõzte Jamest a Deportes Tolima szeretetével, õ vitte el elõször az ibaguéi stadionba. Nevelõapja vette neki a ruhákat és az elsõ sportcipõit, egy pár fekete Adidast. És persze mindenek elõtt mindkettejüktõl megtanulta a fegyelmet.
A mini focipálya
Mint ahogy az lenni szokott, amikor a gyerekek a szüleik álmait teljesítik be, James fejében soha nem fordult meg semmi, ami nem kötõdött a labdához. Csak az számított neki, hogy magához ölelhesse sárga labdáját s megállhasson vele az ajtóban addig, míg nagymamája ki nem engedte – azután meg sem állt a parkig. Nem akármilyen park volt: egy betonpálya is volt ott kosárpalánkokkal és két kis kapuval, így lehetett kispályán focizni. Ez volt az elsõ stadionja, a házak olyan közel voltak a pályához, hogy lelátóknak tûnhettek.
És az egykori családi lakással ellentétben ez a park semmit sem változott azóta. Olyan, mint egy nosztalgikus pillanat. A pálya, a játszótér utána, az élelmiszerbolt, a gyereknevetések, a fõtt kukorica árusok és a pasztellszínû székek, melyek ugyanolyanok maradtak, mint a 90-es években. James történetei még mindig élnek ezen a helyen. A 12 év alatt, amíg Ibaguéban lakott, sok szép percet töltött el itt.
James egyik barátja azon a pályán, ahol minden elkezdõdött
Ebben a fás zöldövezetben sokat láthatták õt szõke fürtjeivel, melyek a homlokára borultak. Aztán elkezdett sötétedni a haja, elõkerült a hajzselé, s onnantól fogva sosem láthatták máshogy, csak a beállított kakastaréjjal. Mindenki figyelhette, hogyan fejlõdik és rúgja a gólokat. Elég sokat. Azt mesélik, a vele egykorúakat rengetegszer kicselezte a bal lábával. Aztán szembe került Andrés nagybátyja barátaival, akik hét évvel voltak idõsebbek nála, s õket is megpróbálta átverni. „Mind sokkal magasabbak voltak, de neki mindegy volt. Minden szabadrúgást õ lõtt, már lehetett látni, milyen tehetséges. Nagyon pontosan passzolt, volt stílusa” – meséli Fabián Palma, a család szomszédja és barátja. Néha ki kellett õt zárni a játékból, mert az ellenfélrõl az a hír járta, hogy durván játszik. Meg kellett védeni. S bár nem tetszett neki ez a helyzet, ülve maradt a járdán.
Ha nem játszhatott, hát nézte. Mindig utána kellett menni ebédidõben, mert a labda elfeledtette vele az éhséget is. „James, már jön is az anyukád, hogy ellássa a bajodat!” – így szórakoztak rajta. „Ha nem eszel, nem focizhatsz!” – ezt mondogatták neki. A fenyegetés, mely persze sosem vált valóra, gyerekkorában a legszörnyûbb büntetésnek látszott számára.
Supercampeones
Néha elhagyta a pályát, de a parkot nem. Bement a háztömb négyes lakásába, lehevert egy kanapéra, és ott nézte a Supercampeonest, egy a valóságtól elrugaszkodott sorozatot, ahol egy fél kilométeres pályán a labda át tudta szakítani a hálót. Ott, ahol arról álmodott, hogy Oliver Atom lehet, vele volt Betty és Delio, akik minden délután néhány banánnal az asztalon és egy üveg vízzel a hûtõben várták, hogy felfrissíthesse magát a játék után. Pufók arcáról nevezték el Cachetónnak.
De nem csak õk kapcsolódtak valahogyan Jameshez: a járókelõk, akiket eltalált egy-egy labdája, és a szomszédok, akiknek az ajtói és ablakai bizony megsínylették bal lába erejét. A hármas lakásban lakó Don Huguitót nagyon zavarta a meccsek zaja, s még inkább a hívatlanul betévedõ labdák. Egy nap, mikor nyitva hagyta az ajtaját, a játékszer pont az elõszobájában állt meg. James azt hitte, nagy veszekedés lesz belõle, de végül nem történt ilyesmi. Ám labdája ki volt szúrva, s így nagy szomorúsággal kellett hazamennie.
Ellepték õt a labdák, hiszen ez volt az egyetlen dolog, amit ajándékként elfogadott különleges alkalmakkor. Adriana nénikéje ruhákat vett neki, de õ mindent elutasított, ami nem volt kerek. Valójában nem számított neki egy labda elvesztésének fájdalma, csupán az, ha valami miatt nem volt lehetõsége a játékra. Ilyenkor, pl. esõs napokon James nem tudott mit kezdeni magával, éjfélkor úgy kellett rászólni, hogy aludjon. Hajnalban kelt, hogy beérjen az iskolába, bár nagyon nem szeretett oda menni.
A sorozat elsõ része ide kattintva elolvasható.
