Egy faliújságot látni, tele fotókkal. Mindegyiken gyerekek, akik sárga-kék mezekben állnak ott, az akadémia hagyományos színeiben. Vagy csak egyszínû vörösben, uniformisban. Számos felvételen ugyanannak az embernek az arca tûnik fel, a legnagyobb tehetségé, mely az 1995-ben alapított iskolából kikerült. Itt kincsként õrzik James elsõ igazolványait és érmeit.
Egyre több tanuló
Ezek az emlékek, melyek bizonyítják, hogy innen indult a karrierje, most a legjobb reklámot jelentik az iskolának. Mielõtt leigazolta a Real Madrid, 180 tanulójuk volt. Most több, mint 430. „Mikor jön erre James, hogy megölelhessük?” – kérdezgetik az oktatókat. A jövõbeli tanulók, akik belépnek az adminisztrációs központba, akik készek beiratkozni, hogy követhessék a példaképüket, elámulhatnak a 84 trófeától, melyet az elõdök szereztek.
Különösen egyet csodálhatnak meg, melyen még mindig feketéllenek a betûk, nem fogott rajta az idõ: „10. PonyFutbol Torna, Los Paisitas Sport Testület. Nemzeti bajnok 2003-2004” Ez volt a legjelentõsebb kupa, amit James magasba emelhetett abban a hat évben, míg ennek a szerény csapatnak a színeit viselte.
Az edzõ
A trófeák után egy rendezetlenebb szobát találunk: ágy, televízió, baseball sapka, s egy labdát ábrázoló festmény. Itt alszik Yul Armando Calderón, James egykori edzõje. Elõször hatéves korában látta, mikor nevelõapja, Juan Carlos elhozta ide, hogy beiratkozzon, és kifizette a 10 000 pesót, ami a havidíj volt. James akkor már játszott pár napot a bogotái Sporting Cristal iskolában, ahol az anyjával, a nevelõapjával és a féltestvérével, Valentinával élt.
A család nem tudta megszokni ezt a hûvös fõvárost, ahol egy évnél is kevesebbet töltöttek egy lakásban, az El Salitre negyedben. Ahogy visszatértek Ibaguéba, nekiálltak érvényre juttatni azt a tehetséget, melyet James már egészen kis korában is megmutatott. „Õ nem a cipõ orrával rugdosta a labdát. Külsõvel és belsõvel próbálkozott. Már akkor is tudtuk, hogy különleges tehetség.” – emlékszik vissza nevelõapja, Juan Carlos.
Mindannyian a család ballábasa köré szervezték az életüket. A csapattal együtt utaztak a buszon, ha egy másik városban tartott tornára kellett menniük: Cúcutába, a Club Quinta Oriental által rendezett versenyre, Armeniába, a Comfenalco-bajnokságra, vagy Barranquillába, a 2002-es Asefal tornára. Az utóbbi feledhetetlen volt. Két busszal mentek, életük addigi leghosszabb útja volt. „Mennyi van még?” – kérdezgették a gyerekek már az indulástól számított elsõ órától kezdve. Az, hogy végre láthatják a tengert, teljesen felcsigázta õket. A 990 kilométeres, egy napos utat követõen a kis James Rodríguez megláthatta, milyen is a hatalmas Atlanti-óceán.
Fotók is készültek, miután megérkeztek. Látható rajtuk a Metropolitano stadion, ahol sok évvel késõbb a kolumbiai válogatott 10-es mezét is magára ölthette. A barátaival pózol a képeken. Yul Calderón elmondása szerint nagyon féltek attól, hogy kiejtik õket a tornáról. „Az elõdöntõ elõtt pihentünk, elmentünk a tengerhez fürdeni. A gyerekek boldogok voltak, csak este mentünk haza. Túlzottan féltek, úgyhogy 2-1-re kikaptunk a Juniortól.”
Meggyõzõdés és a család támogatása
Ez a kis csapat mindig ott volt a dicsõségfalon a tornák miatt. James mellett volt még néhány hasonló fiú: Hans Forero, Yamer Guzmán és José Alberto Bustos. „De James két szempontból feléjük kerekedett: a meggyõzõdése és a családja támogatása miatt. Egyetlen edzésrõl sem hiányzott, jött, ha esett, ha fújt, betegen is. Más gyerekek jobb szerettek csavarogni vagy otthon maradni, de James tudta, mi akar lenni, ha nagy lesz.” – emlékszik vissza Yul Calderón.
Nem volt szórakozott. Mindig gondja volt rá, hogy a mezét kimossák és kivasalják, s õ maga bokszolta a cipõit. Részben azért, mert a sportra mindig hivatásként tekintett, másfelõl pedig az edzõk is elvárták a jó megjelenést. A szülei megkérték az iskolát, hadd gyakorolhasson többet az akadémián, és így nem kellett a délutáni iskolai foglalkozásokra sem eljárnia.
A San Simón sulival szembeni sportközpontban edzett vagy – az esetek többségében – a Polideportivo 14 de Octubre pályáján. Egy szinte hófehér poros placcon, alig tíz utcányira a háztól, ahol felnõtt. Az esõ az egész területet szinte mocsárrá változtatta, ahol lehetetlen volt irányítani a labdát vagy akár cselezgetni. Ráadásul a szél is telefújta a játékosok és a nézõk szemét homokkal.
Itt rúgta a szabadrúgásokat a hatalmas kapukra az ellenfél aprócska kapusainak. Azon volt, hogy jobb lábát is csiszolgassa és át tudja venni azokat a labdákat, melyek a háta mögül érkeznek. „Biztos vagyok abban, hogy bármilyen iskolában egy zsenivé vált volna. De itt mindent elkövettünk, hogy tökéletessé formáljuk. A tanárai, Álvaro Guzmán és Dagoberto Cortés nagyon nagy hatással voltak rá az itt töltött idõ alatt.” – nosztalgiázik tovább látható büszkeséggel Calderón.
Búcsú az akadémiától
2003 derekán a tolimai csapattal egy országos ifjúsági tornán vett részt James, ahol a 83. percben kihagyott egy tizenegyest az Huila ellen, a csoportmeccsen. Amíg Nariñóban volt, az édesanyját az akadémia egyik edzõje sürgetve hívta fel. La Doradába, Caldasba, a városi stadionba akarták hívni Jamest (168 km-re Ibaguétól), hogy ott legyen a PonyFutbol utolsó selejtezõjén. Nagy nehézségek árán ért oda, de végül sikerült bejutniuk Kolumbia legjelentõsebb gyermekbajnokságára. A cél teljesült. A Medellín pályáján, mely az Atanasio Girardot stadionhoz képest folytatólagosan terült el, a kis James igazi zsenivé érett. A diadal után egyre több város vezetõje emlegette õt, mindenki szerette volna saját csapatához szerzõdtetni. Végül ez is bekövetkezett: egy teherautóra pakolták az ingóságaikat, s Juan Carlos, Pilar, Valentina és James felkerekedtek Envigado felé. Ez volt mindannyiuk életének ugródeszkája.
