Az egyik legikonikusabb pillanat, amely Raúl nevéhez kötődik, amikor az ujjait az ajkához emelve csendesítette el a tomboló Camp Nou-t. Mindez 1999-ben történt, a közelmúlt történelmének egyik legforróbb hangulatú Clásicóján. Ilyen dühöt és elkeseredettséget a Mourinho-Guardiola korszakig nem láthattunk, ez az időszak elevenítette fel a régebbi párharcokat, amikor a Clásico még valami más volt. Mindig is jó volt, nagyszabású volt és feszült; de forrongó, erőszakos, gyűlölettel és dühvel fűszerezett? Ehhez bő egy évtizednek kellett eltelnie a Hierro/Rivaldo/Lucho/Redondo/Figo-éra után.
Abban a ’99-es októberi meccsben minden benne volt. Raúl nyitó találata (fejesét Ruud Hesp sem tudta megállítani, Michael Reiziger hatalmas védelmi hibáját használta ki a rövid kapufánál) és második gólja között (melyet a 89. percben szerzett és az egyenlítést jelentette a blancók számára). Láthattuk Rivaldót, akinek balos bombája a kapu felső részében kötött ki; Morientest, aki végignézte, ahogy sarkazása éppen, hogy elkerüli a kaput, majd szerzett egy meg nem adott gólt, holott Abelardo a saját lábában botlott meg; Reizigert, aki úgy gondolta, hogy stoplisa jó helyen lesz Savio lábszárán; Sergit, aki kézzel mentett a gólvonalról (büntetlenül); Figót, aki Geremit faképnél hagyva kilőtte a rövid sarkot ballal; Kluivertet, aki idő előtt mehetett zuhanyozni, miután nekiesett a játékvezetőnek, miközben az erőtlen Guardiola próbálta lenyugtatni; Redondót, aki Rivaldo arcába nyomott egyet, mire a brazil – a lehető legtöbbet kihozva a helyzetből – a földön fetrengett; Saviót, aki Luis Enriquével és Puyollal lökdösődött; Luis Figót, aki megbocsáthatatlanul elkaszálta Salgadót, pedig a labda a közelben sem volt. Sok hasonló durvaság történt – nem említve az oda-vissza a mindkét oldalon kialakuló gólszerzési lehetőségeket.
Valahogy az ilyen kemény események feledésbe merültek (ahogy kell), mert Raúl egyetlen pillanatban meg tudta mutatni, hogy milyen játékos is ő. Nem számított a szituáció, a csúcson lévő Raúl mindig megtalálta a lehetőséget, hogy a hátára vegye a csapatot. Akárhogy is nézzük, abban az emblematikus pillanatban a csapatnak nagyobb szüksége volt rá, mint bármikor máskor. Vegyük figyelembe, hogy az a szezon katasztrofális volt a Madrid számára hazai terepen (habár Európában taroltak). Egy olyan idény volt ez, amikor a nagyszerű egyéniségek, legendák vitték előre a csapatot a kulcspillanatokban – és ez is ilyen volt.
Roberto Carlos és Steve McManaman nem kerültek be a csapatba azon az estén, így Vicente del Bosque kénytelen volt felforgatni a csapatot. Ezért játszott Savio bizonytalanul a balhátvéd pozíciójában, míg Ivan Campo söprögetőként funkcionált (ezt mondjuk del Bosque előszeretettel alkalmazta nagy meccseken), elöl pedig Raúl, Morientes és Anelka rohamozott, mögöttük Redondóval és Geremivel. Raúl volt az egyetlen közülük, aki elég sokoldalú volt ahhoz, hogy összekötő kapocsként szolgáljon a csapatrészek között, míg a védekező felfogású játékosok elvégezték a piszkos munkát.
A dolgok azonban nem feltétlenül úgy alakultak a 2-2-es döntetlen alkalmával, ahogy azt a Real Madrid tervezte. Figo brillírozott azon az estén, mindenkin átjutott, aki szembekerült vele a szélen, és bár a Real jól játszott (Anelka annak ellenére, hogy nem talált be, remekül cselezett és mozgott labda nélkül, ráadásul a kapufát is eltalálta; Geremi sebessége sok gondot okozott a katalán játékosoknak, Redondo pedig bámulatosan gyűjtötte össze a labdákat), erős ellenszéllel kellett megküzdeniük. Amikor azonban Kluivert elhagyta a pályát, a csapat megtalálta a rést a pajzson, és Clarence Seedorf segítségével – aki csereként beállva kreativitást és stabilitást hozott a középpályára – sikerült kiegyenlíteni az utolsó pillanatokban Raúl révén.
Intelligencia, higgadtság, hidegvér, befejezések – a madridi támadó mindezt egyetlen pillanatba sűrítette bele. Hét másodperccel a találat előtt, amikor Redondo megszerezte a labdát Zendentől, Raúl máris helyezkedett – a Barcelona védői közé mozgott – és amikor Savio kiugratta, Abelardo már verve volt, és páholyból figyelhette, ahogy az ifjú titán átemeli Hesp fölött a labdát, és egy nagyon fontos mérkőzésen pontot ment a madridi alakulatnak.
Ezek a pillanatok végigkísérték Raúlt karrierje során. A Real Madrid gazdag történelme nem szenved hiányt legendás alakokból, de minden generációnak megvan a maga játékosa, akit a képernyőkön csodáltunk, és azon agyaltunk, vajon melyik bolygóról származnak. Ilyen labdarúgó nem születik minden nap, aki majd’ mindenkit felülmúl, és kitüntetett helyet érdemel a klub történetében. Raúl is egyike a halhatatlanoknak, még ha fénykora nem is tartott olyan sokáig, mint vártuk.
Az Atlético Madrid korábbi elnöke, Jesús Gil sosem volt népszerű figura. Amikor 1987-ben megválasztották, nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a médiával, a szurkolókkal, de még a játékosokkal is konfliktusba kerüljön. Elnöksége alatt tett rasszista megjegyzéseket futballistákra, hajléktalanokat inzultált a spanyol utcákon, a századforduló idején pedig megjárta a börtönt is. Megosztó személy volt, és amikor a futball vérkeringésébe került, katasztrofális döntéseket hozott – az egyik ilyen mély hatást gyakorolt Raúl karrierjére.
1992-ben Gil úgy gondolta, hogy az Atlético Madrid akadémiája káros a klub működési struktúráját tekintve. Az együttes igazi pénznyelő volt, és Gil véleménye szerint az akadémia nem érte meg a fenntartást. Hogy válhat a tehetségek kinevelése és a belőlük való profitálás a klubod pénzügyi problémáinak gyökerévé? Az elnök nem látta az értékét. És le is állította a működését.
Ez pont abban az időben történt, amikor egy tehetséges srác, akit 1990-ben a helyi San Cristóbal csapatából hozott el az Atléti, remekül szerepelt és rugdosta a gólokat a korosztályos csapatokban. Amikor Gil búcsút intett az ifjúsági részlegnek, ez a fiatalember a Real Madridhoz szerződött, és a spanyol futballtörténelem egyik legnagyobb alakjává nőtte ki magát.
Két évvel azután, hogy ez a srác, nevezetesen Raúl csatlakozott a habfehérekhez, egy szezont a Real Madrid C-ben töltött (a sors iróniája, hogy ezt a csapatot is megszüntették), ahol hét mérkőzésen 16 gólt rámolt az ellenfelek hálójába. Remeklésének híre hamar eljutott az első csapat akkori edzőjéhez, Jorge Valdanóhoz, aki nem habozott: még ugyanebben az idényben a legjobbak közé invitálta a tehetséges támadót. Az első keretbe való bekerülése a lehető legszimbolikusabb módon történt, hiszen Emilio Butragueñótól vette át a stafétabotot, aki ugyancsak a Real Madrid legnagyobb alakjai közé sorolható. Butragueño karrierje már leszállóágban volt, és Raúl felbukkanása megnehezítette az El Buitre becenéven ismert játékosnak, hogy ismét a csapatba kerüljön. A következő szezonban már nem is tartozott a Madrid kötelékébe.
Raúl a kezébe vette a Butragueño által elejtett fáklyát, meggyújtotta, és vakító fénnyel vezette a csapatot úgy, ahogyan akadémiáról felkerült játékos még nem volt képes. Úgy lépett be a klub életébe, mintha legendának született volna. Már a kezdetektől fogva – 1994-ben debütált a Zaragoza ellen – bizonyította, hogy mennyire energikus. Rövidesen mindenki megtapasztalhatta, hogy milyen játékos is ő valójában.
Gyerekként érkezett, és jelenlétével olyan hatást gyakorolt a játékra, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Egyik első megmozdulása azon a bizonyos estén a La Romaredában egy bámulatos labdakezelés volt, Hierro rendkívül nehéz labdáját édesgette magához. A fiatal játékos elő labdaérintésével, jobb lábbal megszelidítette a játékszert (az első érintés talán legnagyobb erényei közé tartozott), majd ugyanezzel a mozdulattal továbbította a bogyót Ivan Zamorano felé, és nyílegyenesen a Zaragoza védelmi vonalai közé futott. Zamorano aztán kiugratta az ifjú titánt, akinek végül nem sikerült góllal megkoronázni az akciót.
Nem sokkal később ismét a hazaiak védelme mögé került, elhúzta a kapus mellett, azonban nem tudott az üres kapuba találni. A kapus kicselezése később védjegyévé vált – a rossz befejezések viszont nem.
Harmadjára is sikerült labda nélküli mozgásával helyzetbe hoznia magát, lövését azonban hárította a Zaragoza hálóőre.
A második félidőben is volt rontott kísérlete, ajtó-ablak ziccert rontott, és csapata 3-2-s vereséget szenvedett.
Ennek ellenére volt valami izgalmas azokban az elbaltázott helyzetekben, még ha a befejezését ért kritikák jogosak is voltak. Azok a lehetőségek az intelligenciájának köszönhetők, és egyértelmű volt, hogy mekkora játékos lehet, hiszen ügyességét rendszeresen meg tudta villantani. Befejező volt, igazi lesipuskás támadó, aki szakadatlanul robotolt. Ha a munkamorált kombinálod az intelligenciával, tulajdonképpen Raúlt kapod eredményül. Igazi rémálom volt az ellenfelek számára. Később Valdano elmondta, hogy a Zaragoza elleni meccs előtt, úton a La Romaredába Raúl így szólt hozzá: „Ha nyerni akarsz, küldj engem a pályára. Ha nem, akkor játsszon más.”
Azon a meccsen már láthattuk, hogy milyen játékos lesz a tehetséges csatárból: olyan, aki mindenáron küzdeni fog, a hátára veszi a csapatot, a harcok sűrűjébe vezeti és állandó fenyegetést jelent. Utolsó kihagyott ziccere után még kiosztott egy gólpasszt, miután egy bedobást követően a Zaragoza védelme mögé került, és első érintésből úgy adta be a labdát, hogy Zamorano már nem hibázhatott.
Összességében az az este a rossz befejezésekről, a nagyszerű megmozdulásokról és labda nélküli mozgásról, egy asszisztról és a konstans veszélyről szólt. Így debütált. Mindössze 17 éves volt – a legfiatalabb, aki addig magára húzhatta az első csapat szerelését. Ez a „taknyos kölyök” már az első meccsén hatalmas erősítés volt a támadóharmadban. Úgy tűnt, mintha évek óta ott játszana már. Végül ez az este volt a nyitánya egy hosszan tartó románcnak: Raúl nem csak a klub egyik játékosa lett, hanem ikon és szimbólum – a pályán és azon kívül is.
Az elpuskázott helyzetek rövidesen feledésbe merültek. A következő meccsén, egy paprikás hangulatú madridi derbin (ahol többek között Butragueño is kimaradt a keretből), Raúl kiharcolt egy büntetőt, Zamoranónak kiosztott egy szinte ugyanolyan gólpasszt, mint a Zaragoza ellen, majd megszerezte első gólját, ezzel a káprázatos befejezéssel.
Jesús Gil elismerte, hogy Raúl volt az ő mumusa. Ennek valóban volt alapja, hiszen El Siete 15 alkalommal vette be a matracosok hálóját (néha egészen elképesztő módon), ennél többet csak Cristiano Ronaldo és Alfrédo Di Stéfano szerzett a városi rivális ellen. A Barcelona ellen is ugyanennyi találatot ért el (valamikor nem is akármilyen módon) – őt csak a fentebb említett két legenda, valamint Lionel Messi előzi meg a Clásicók góllövőlistáján. Aki az első meccse alapján ítélte meg Raúl befejezőkézségét, igencsak hamar búcsút is inthetett kétségeinek. Nem érdekelte a helyzet nehézsége, kérdés nélkül, kíméletlenül kihasználta a helyzeteit, emellett pedig második csatárként és összekötőként is kiemelkedően teljesített. Legjobb formáját Fernando Morientes és Ronaldo mellett mutatta 1999. és 2003. között; a gólszerzés feladata tehát olyan játékosok között oszlott meg, akik abból éltek, hogy kíméletlenek voltak az ellenfél kapuja előtt.
Ez tette naggyá Raúlt – sokkal több volt, mint egyszerű csatár. Véleményem szerint amúgy nem is volt az. Ő egy kapocs volt, aki összehangolta a csapatot. Alkotó volt. Mobilis. Amikor arra volt szükség, góllövővé vált. Ha a bal szélen kellett jól teljesíteni, megtette. Sok olyan mérkőzés volt, amikor nagyon mélyen kellett játszania, hiszen egyszerre szerepelt Zidane, Figo, Ronaldo és ő. A csapatnak gólra van szüksége? Szólj Raúlnak. Nyomást kell gyakorolni az ellenfélre? Csak hívd őt. A srácoknak arra van szüksége, hogy valaki a középpályáról mélységi labdákat osztogasson? Bízd csak rá. Ezért volt ő különleges. Ő nem valami volt – ő volt minden. Ezt Hierro fogalmazta meg a legjobban: „Nem egyvalamiben volt 10/10-es, hanem mindenben 8.5/10-es.”
Ezzel is lehet azonban vitatkozni. Egy tízes volt az saját toplistámon, egy olyan összevetésben, amelyet nem lehet statisztikákkal mérni. Tízes volt abban a tekintetben, hogy a lelkét is a pályán hagyta minden mérkőzésen, mindig mindent beleadott. Ezt mindig is garantálta neked. Ha formában volt, ha nem – még akkor is, mikor háttérbe szorult, mindent beleadott, amire egy ember csak képes lehet.
Hierro mindenesetre ezt dicséretnek szánta, és nem is tévedett. Raúl nagyon sokat tett a klubért. Az év korábbi szakaszában, amikor Karim Benzema viszonya megromlott a szurkolókkal, a szimpatizánsok Om Arvind videóján csámcsogtak, amin a francia támadó mozgását és labda nélküli „éleslátását” kritizálta, különös tekintettel a nyomásgyakorlásra. A Facebook-oldalon valaki dühösen jegyezte meg, hogy „Raúlt sosem látod védekezni”.
Ez egyáltalán nem igaz. A maga idejében El Siete igenis segített a társaknak a piszkos munkában. Sosem állt le. Olyan ez, mintha megígérte volna az ördögnek, hogy amíg a királyi gárda mezét húzza magára, addig minden másodpercet kihasznál a pályán. Vigyázat, újabb méltatás: ő volt minden, amit a Real Madrid szeretett volna látni benne.
Erre nagyszerű példa Steve McManaman egyik legszebb gólja. A Camp Nouban történt, a BL elődöntőjében 2002-ben. A ráadásban Raúl megszerezte a labdát, miközben a Barca próbálta kihozni hátulról. Az ő igyekezete kellett ahhoz, hogy a habfehér együttes megszerezze második gólját azon a meccsen (korábban csodás beadással tálalt Zidane elé).
Még egyszer: Raúl nem csatár volt. Egyik legtermékenyebb időszakában, az 1999-2000-es szezonban gyakran játszott bal szélsőként, míg Nicolas Anelka és Fernando Morientes személyében két befejező is játszott előtte. Az idény hajrájában a Bayern elleni BL-elődöntők alkalmával, és a párizsi fináléban a Valencia ellen, mindhárman a pályán voltak; Madrid Angyala ekkor a középpályán játszott Redondo és McManaman mellett, a del Bosque által preferált ötös védőfal előtt. Erre az emberek általában nem emlékeznek, ha Raúl örökségéről van szó. A gólok kerülnek előtérbe, pedig igazi alkotó volt a középpályán is.
Történetünk főhőse rengeteg nagyszerű játékossal osztozott egy öltözőn a Realnál. A lista 1994-től: Bam Bam, Laudrup, Hierro, Buitre, Chendo, Sanchís, Illgner, Seedorf, Redondo, Roberto Carlos, Casillas, Morientes, Salgado, Figo, Zizou, Guti, Makélélé, Macca, Cambiasso, Beckham, Ronaldo, Owen, Walter Samuel, Robinho, Cassano, Canna, Marcelo, Van Nistelrooy, Heinze, Pepe, Ramos, Sneijder, Robben, Pipita, Van der Vaart, Julien Faubert, Kaká, Cristiano Ronaldo, Benzema, Xabi; és a sort rengeteg játékossal lehetne folytatni.
Erről (vagy bármelyik másik) a listáról Raúl két játékossal alakított ki olyan kapcsolatot, mely kiállta az idők próbáját: Morientesszel és Figóval.
Minden nagy játékos olyan társakkal van körülvéve, akik segítenek neki meghatározni azt a bizonyos örökséget. Raúl számára ők ketten voltak ezek a társak. Sok tekintetben együtt kell éreznünk A Mórral, aki annyi időt töltött El Siete árnyékában, hogy „feláldozhatóvá” vált. Valószínűleg több gólt szerzett volna és fényesebb jövő állt volna előtte, ha nem érkezik meg ez a bizonyos fiatalember. Ez képezheti vita tárgyát, de minek? Ketten együtt virágoztak a madridi támadósorban, remekül összeillettek, és mindketten nagyszerű befejezőnek bizonyultak. Ezalatt az idő alatt Figo megérkezett a csapathoz, együtt szerepelt Raúllal, majd a hátsó ajtón át távozott az Interhez, de madridi időszaka alatt halálos párost alkotott a fiatal spanyollal. Figo előkészített, Raúl pedig mindent gólra váltott. A portugál szélső annyira nagyra értékelte társát, aki mindent megtett annak érdekében, hogy minél jobb játékosnak könyveljék el (ez oda-vissza működött), hogy a következő kijelentést tette: „Úgy gondolom, ő a legnagyobb játékos, aki valaha is játszotta ezt a játékot. Felmegy a pályára és ámulatba ejt. Egyszerűen hihetetlen.”
Várjunk, hogy micsoda?!
Ez egy őrült állítás. Figo egy rakat olyan játékossal szerepelt együtt, akik rajta vannak Raúl listáján is, de az övén ott van Ronaldo (még a Barcában rúgták együtt a bőrt), Rivaldo, Pep, Hagi, Stoichkov, Lucho, Blanc, Puyol, Xavi és Rui Costa. És Luis Figo mégis ŐT említi – az ember, akiről Ronaldo azt mondta, hogy ő a legjobb, akivel valaha játszott, mert „tisztában kell lennem azzal, hogy Figo tett naggyá a Barcelonában”.
Az ilyen állítások, mint a Figóé, eléggé vadnak tűnnek – de egyfajta képet adnak arról, hogy milyen is volt Raúl játékosként. Amúgy nem csak a portugál klasszis mondott ilyeneket. Sir Alex Ferguson híres kijelentése szerint (melyet azután tett, hogy Madrid Angyala egy duplával intézte el a Manchester Unitedet a Bl-negyeddöntők első felvonásán) „a Real nagy játékosokat vásárol Figo, Zidane vagy Ronaldo személyében, de véleményem szerint a világ legjobbja Raúl”. Jorge Valdano úgy gondolta, hogy „ő korunk Di Stéfanója”; Pep Guardiola pedig állítja, hogy „ő a spanyol futballtörténelem legfontosabb játékosa”.
Figo érkezése a Bernabéuba sokat jelentett Raúl számára. Morientesszel remekül megértették egymást, ami a támadást illeti – nagyszerű összjátékok és állandó labda nélküli mozgások jellemezték a duót. Figóval azonban új dimenzió nyílt meg előtte, amelyben tündökölhetett – egy fenyegető veszély a szélen, aki bárkit elküldött egy csellel, majd tökéletesen küldte a labdát Raúl elé, aki szakértő volt a beadások értékesítésében, még ha nem is volt égimeszelő.
A Real Madrid nem lenne ugyanaz Raúl nélkül. Persze nagyszerű játékosokat mindig lehet igazolni és nagyszerű játékosok mindig fognak érkezni. Ha nem ő, akkor valaki más biztosan érkezett volna, olyasmi, mint ő. Az az igazság, hogy az ilyen futballisták olyan ritkák, hogy amikor a csapatba kerülnek, rájuk akaszkodsz és nem engeded el őket soha többé. Bármelyik menedzser leigazolta volna Raúlt a saját együttesébe – elit klubok és mások is. Két gárda volt, amely a játékos fénykorában megpróbálta őt megszerezni, „flörtöltek” vele a médián keresztül és kijelentették, hogy ha lehetőségük nyílna rá, azonnal a soraikban tudnák. Ez a két klub a Sir Alex Ferguson vezette Manchester United és az Ottmar Hitzfeld által dirigált Bayern München volt. Gondolkodjunk el ezen – Raúl oda mehetett volna, ahová akar, bármelyik csapatba Európában és ő lett volna a falkavezér. Ennyire kegyetlenül jó volt.
Most komolyan, ki jöhetett volna szóba, ha nincs Raúl? Mielőtt a csapathoz került, évtizedeket vártunk egy ilyen játékosra; és hosszú ideig vártunk az utódjára is, aki végül Cristiano Ronaldo lett (igen, együtt is játszottak, de Raúl akkor már messze volt karrierje csúcsától). Ahhoz, hogy megérthessük, mennyire ritkaságszámba mentek az ilyen játékosok, elég megnézni a Real történelmének három legmeghatározóbb egyéniségét: Alfredo Di Stéfanót, Raúlt és Cristianót. Ők hárman több, mint 70 évet fednek le a klub történetében. Csak osszuk el ezt a hetvenet hárommal… Világklasszis játékosok, nagyszerű játékosok, legendák – jönnek és mennek. Azok, akik már egy ennél is magasabb szintet képviselnek, nem csak beírták magukat a habfehér történelemkönyvbe, hanem ők voltak a szerzői is, új fejezeteket nyitottak, és olyan magasságokba emelték az együttest, amelyre más nem volt képes.
Gyakran beszélünk ezekről a játékosokról és azokról az eszmei értékekről, amelyeket magukkal hoztak. Mind tisztában vagyunk azzal, hogy a Szőke Nyíl, Madrid Angyala és CR7 mit tett a pályán – ezek nyilvánvalóak, hiszen mind láthattuk. De vannak olyan dolgok is, amelyeket nem lehet mérni, és ezek mutatják meg az igazi szuperhősöket, akik formálták a klubot. Vegyük például Cristianót – az embert, aki mindent megvalósított, amit csak lehetséges (és bizonyos szempontból Raúl mutatóit jelentéktelenné tette, ami teljességgel lehetetlennek tűnt 10 évvel ezelőtt). Megvan körülötte az az aura, amely alapján tudod, hogy a hátára veszi a csapatot akkor is, ha csak egyetlen apró villanásra van szükség, amely felejthetetlen pillanatokat fog jelenteni. Ezek a pillanatok tették Cristianót pótolhatatlanná.
Raúlban megvolt az a bizonyos „tesó, megoldom” féle higgadtság. A debütálásán tiszta ziccereiből egyet sem tudott értékesíteni, de ez nem keserítette el, inkább megmutatta, hogy a helyzetek kihasználása hogyan válik egy játékos legfőbb ismertetőjegyévé. Ennek bizonyítására a következő nagy derbi kínált lehetőséget az Atlético ellen. A Camp Nou ikonikus csendesítése csak egyike azoknak az alkalmaknak, amikor úgy tűnt, Raúl nyugodt a feszült helyzetben. Ezt később a csapattársai és ellenfelei is állították – egy olyan játékos, aki mindig higgadtnak tűnik függetlenül attól, hogy a környezet milyen körülötte. Amikor Guardiola volt a Barca csapatkapitánya, egy alkalommal így nyilatkozott róla: „Nagyon-nagyon kevés futballista van a világon, aki képes uralkodni magán akkor is, ha a körülmények ellene vannak… Raúl egyike ezen keveseknek. És a kapu előtt kíméletlen, senki sem használja ki úgy a helyzeteit, ahogy ő.” Jorge Valdano szerint „az önuralma olyan, mintha három életet élt volna”; Santi Cañizares – aki ellen a párizsi Bl-döntőben gólt szerzett – úgy gondolta, hogy „őt nem lehetett megijeszteni… Egy szempillantás alatt képes volt szembenézni az ellenfelekkel és bebőrözni őket. Nem volt benne szégyenérzet.”
Guardiola említette, hogy Raúl képes volt uralkodni magán egészen képtelen szituációkban is. A támadó intelligenciáját is kiemelte – még egy tulajdonság, amiről Raúl híres volt. „Ha néző lennék, ő lenne a tökéletes játékos számomra, mert nincs irritálóbb az olyanoknál, akik cseleznek, amikor passzolni kéne, és passzolnak, amikor labdát kéne vezetniük, akik elengedik a labdát, mikor éppen hozzá kéne, hogy érjenek… Szerencsére Raúl megmutatja nekünk, mit hogyan is kéne csinálni.”
Sok szempontból Raúlt az egyszerűsége tette különlegessé. Egy egyszerű passzt a lehető legkevesebb érintéssel hajtott végre annak érdekében, hogy tökéletesen kivitelezze, amit eltervezett. Ha a lehetőség adott volt, nem habozott – eljuttatta a labdát oda, ahova akarta, majd egy másik irányba futott, hogy segítse csapatát. Állandóan mozgott. Gyorsan gondolkodott. Előre gondolkodott. Éppen ezért nem az a fajta volt, aki sokszor elveszíti a játékszert, és még akkor is sikerült kiszabadulnia a védők szorításából, ha azok a nyakán lihegtek.
Az egyszerűségét azonban nem szabad összekeverni a kiszámíthatósággal. Minél közelebb került a tizenhatoshoz, annál kiszámíthatatlanabbá vált. Ezt a védők nagyon utálták. A kapusok is csak tippelhettek, hogy mi fog történni. Ha lehetőséget látott a gólszerzésre, millió módon képes volt eljuttatni a labdát a hálóba. Képes volt 1 vagy akár 4 védő mellett is elcsavarni, vagy váratlan helyzetből átemelni a kapust, vagy első érintésből kilőni a felső sarkot. „A tizenhatoson belül úgy improvizált, mint senki más” – mondta Cañizares. „Vannak csatárok, akik csak egy akkordot ismernek. Őket könnyedén hatástalanítják a kapusok. Raúlt azonban nem lehetett semlegesíteni. Annyi alternatívája volt a helyzetek kihasználására, hogy igazi rémálom volt a hálóőrök számára.”
Ember, azok az átemelések. Még egy olyan tulajdonsága, amit Hierro elfelejtett megemlíteni, pedig 10/10-es volt ebben is. Mesterien csinálta, soha, senkinél nem láttam még ilyet. Imádta, és ha csak egy kicsike lehetősége is volt rá, inkább zavarba hozta a kapust egy átemeléssel, mint hogy kibombázza a felső sarkot. Felejthetetlen pillanatok ezek…
15 évvel azután, hogy Raúl megkezdte karrierjét a Real Madridban, Florentino Pérezre ismét rájött a pénzszórási hajlam. A támadó körül addig is hulltak az eurómilliók, de nem ilyen méretekben. Pérez első regnálása alatt Figo, Zidane, Ronaldo és Beckham is Madridba költözött – öt év leforgása alatt. Florentino második elnöksége során, 2009-ben négy nagy név érkezett egyetlen nyár alatt Raúl mellé, köztük egy bizonyos Cristiano Ronaldo.
Akkor még nem tudhattuk, hogy Cristiano minden létező madridi rekordot meg fog dönteni, és újakat fog felállítani. Raúl számain nem csak eggyel-kettővel tett túl, hanem utolérte, majd teljesen „semmissé” tette őket. Őrület. Most csak ülhetünk és azt gondolhatjuk, „na jó, de Raúl nem volt igazi csatár…" stb, de tudjátok mit? Cristiano sem az.
És a dolgok innentől válnak furcsává. Bármennyire is nagyszerű volt Raúl, CR7 valami olyat mutatott nekünk, amit sosem láthattunk azelőtt, új szintre emelve a nagyszerűség fogalmát. Megérkezett elődje királyságába, egy saját trónt építve elfoglalta azt, és azóta is ott ül a csúcson. Amit tett és tesz, az egyszerűen hihetetlen. Már azt sem tudjuk, hogyan mérjük Cristiano nagyságát, annyira természetesen húz elő a kalapjából újabb és újabb varázslatokat. Szinte nem is érzékeljük.
Amikor El Siete 1999-ben és 2001-ben megnyerte a Pichichi-díjat 25, illetve 24 találattal, úgy gondoltuk, „wow, nagyszerű játékos”. És mennyire, hogy az volt! Butragueño 1991-ben mindössze 19 góllal nyerte meg! Ezek a számok már eltörpülnek Ronaldo gólkirályi számai mellett, különösen a 2015-ös mutatói megdöbbentőek, élükökön 48 találattal. Egyedül Messi volt képes valaha is hasonlót produkálni. Ami igazán őrületessé teszi ezt: Cristianónak ez nem egy kiemelkedő szezon volt, évről évre így teljesít. 2000-ben Raúl vezette a BL góllövőlistáját 10 hálóba gurított labdával. Igazán szép mutató. Íme Ronaldo számai az elmúlt öt idényből, kronológiai sorrendben: 13, 17, 10, 16 és 15 [a szöveg 2018. márciusában íródott – szerk. kieg.]. Hihetetlen. Nem szeretem összehasonlítgatni a legendákat. Ezeket nem azért írom, hogy rossz fényt vessek Raúlra, akire Cristiano mérhetetlen tisztelettel tekintett. A lényeg, hogy amit Messi és Ronaldo tesz, az teljesen eltorzítja a nagyságról alkotott képzeteinket, és ők ketten megmutatják, hogy a történelem legnagyobbjai mennyire voltak jók vagy rosszak.
(Érdekesség: Ha a Laliga történelmének gólkirályait nézzük, senki sem tudta azt produkálni, mint CR vagy Messi. Azonban van egyetlen kivétel 1989-1990-ből: Hugo Sánchez a maga 38 találatával. Igazi földönkívüli volt.)
Raúl mutatói elhalványulnak ugyan a portugál és az argentin teljesítménye mellett, de ezeknek a számoknak nem kellene csorbítaniuk az ő nagyságát. El kell ismerni, hogy a sporttudomány fejlődése és a táplálkozás által jobb atléták születnek, és az emberi test teljesítőképessége egyre növekszik – azonban ez nem jelenti azt, hogy a régebbi korok legendáit kevésbé kell megbecsülni és tisztelni, hiszen ők is különleges tetteket vittek véghez. Raúl igazi „szörnyeteg” volt, aki rengeteg módon tudta befolyásolni a mérkőzések alakulását. Nem az a probléma, hogy fénykorában nem tartozott a legjobb játékosok közé a világon – 2001-ben neki kellett volna nyernie az Aranylabdát, azonban tévesen Michael Owennek ítélték oda, pedig Raúl folyamatosan nagyon jó volt, és egy szezon erejéig a legjobb támadó a földkerekségen. Raúllal az volt a gond, hogy a dicsőséges korszak rövid ideig tartott. Szüksége lett volna erre a tartósságra, és emellett még valamire: egy fodrászra.
Franz Beckenbauer így nyilatkozott róla: „Raúl az egyik legjobb Európában. Ő a Real Madrid lelke. Olyan, mint nekünk Matthäus: nélkülözhetetlen, szörnyű hajviselettel.”
Az a furcsa, hogy ez az idézet 2000-ből származik – három és fél évvel azelőttről, hogy Madrid Angyala hosszúra engedte a haját. Talán ez volt a legjobb viselet számára:
Egyszerű. Raúlos.
Beckenbauer előre megjósolta a támadó hanyatlását. Az emberek általában szkeptikusan fogadják az erre vonatkozó statisztikámat, de íme, a korreláció a hajstílus és Raúl teljesítménye között:
Rövid hajjal
1998-1999: 29 gól
1999-2000: 29 gól
2000-2001: 32 gól
2001-2002: 29 gól
2002-2003: 25 gól
Abban a szezonban, amikor fürtjei kezdtek meghosszabbodni
2003-2004: 20 gól
Hosszú hajjal
2004-2005: 13 gól
2005-2006: 7 gól
2006-2007: 12 gól
2003-ban, amikor El Siete a legszebb emlékekkel ajándékozott meg minket, lehurrogtak volna, ha azt mondod, hogy itt ért véget karrierje csúcsa. Még csak 25 volt ekkor, és oly sok mindennel szolgálhatott volna még. Nem volt semmi kézzel fogható dolog, amit láthattunk volna, hogy később erre fogjuk a hanyatlást. Nem lassult le vagy vált ügyetlenebbé. Egyszerűen… nem volt önmaga.
Talán a környezet játszott ebben szerepet. 2004-ben szembesültünk először azzal, hogy Zidane, Figo és Roberto Carlos már nem fiatalok. Az egész gárda rosszul teljesített (valójában éveken keresztül, azonban Ronaldo és Iker Casillas a hátukra vették a csapatot támadásban és védekezésben egyaránt), a középpálya hírből sem ismerte a stabilitás fogalmát, a védelem nem létezett, az ellenfelek pedig mind sikerre éhesek voltak. Egy birodalom bukását láthattuk – formán kívüli játékosok és hanyatló legendák együttesét, megfelelő edző és identitás nélkül.
Amilyen hirtelen bukott le Raúl csillaga, ugyanúgy bukkant fel még egy kis időre: 2007 és 2009 között 23, illetve 24 gólt szerzett. Szemre is sokkal tetszetősebb játékot mutatott – egy az egy ellen is kimagasló volt, a BL-ben is elismerésre méltó számokat hozott, és a testbeszéde is sokat javult. Vártunk erre, habár megtévesztő volt. Raúl olyan talány, amit sosem fogok tudni megfejteni. Egy különös hullámvasút volt az ő pályafutását követni. Szívből jövő fájdalommal mondom: néha azt kívánom, bárcsak szögre akasztotta volna a stoplist 2004-ben. Amikor látod a példaképedet így elbukni, az nagyon furcsa érzés. A gólszerzési átlagát tekintve abban a három szűk esztendőben érte el a limitet, és mi nem érthettük, mi történt vele.
Sok mindent elmondhatunk erről a nagyszerű emberről. Az a három év nem elég ahhoz, hogy ezt a csodálatos örökséget romba döntse. 16 esztendőn át szolgálta szeretett csapatát, és miközben félelmet keltett ellenfeleiben, kivívta tiszteletüket a pályán és azon kívül is. Útja során számtalan emlékkel gazdagított minket és halhatatlanná vált számunkra. Nem lehet nemet mondani arra, hogy ünnepeljük őt és áttekintsük páratlan karrierjét.
