Képzeld el a jelenetet. Csend a stadionban, miközben sétálsz, egyedül. Félúton vagy a tizenegyes ponthoz. A helyszín az Európa-bajnokság elõdöntõje, egy lehetõség arra, hogy elérd, amit más csapat még nem ért el soha, egy olyan országban, ahol ezt nem reményként, hanem elvárásként kezelik. Te végzed el a negyedik büntetõt. Ha kihagyod, kiestek, hatalmas hiba. Tisztában vagy ezzel, hiszen két hónapja már voltál ugyanilyen helyzetben: egy európai versenysorozat elõdöntõjében, a negyedik büntetõvel, ezen a hosszú sétán.
Akkor az égbe küldted a labdát, poénok millióit generálva ezzel. Még a Bayern München kapusa, Manuel Neuer is beszállt ebbe. Kihagytad, a Real Madrid kiesett. A Bajnokok Ligája döntõnek annyi. Tíz év telt el azóta, hogy utoljára ott volt a csapat. Tíz év várakozás a tízedikre. Alig terelted el a gondolataidat, újra itt vagy. Április, Madrid, Bayern – Real, június, Donyeck, Spanyolország – Portugália. A nyomás fullasztó. Nekifutsz, és…
Sergio Ramos mosolya egyre szélesebb, ahogy végre elérünk eddig a pillanatig. És beemeled?! Megcsinálsz egy Panenkát. Ramosnak van egy angol nyelvû tetoválása, egy Nelson Mandela idézet, ami „legyõzhetetlen lélekkel” ruházza fel, és „saját sorsának kovácsává” teszi. Azt mondja, hogy egy tövis is volt rajta, amit eltávolíttatott, miután elegánsan a hálóba helyezte azt a büntetõt.
Most már nevet. „Egy ilyen pillanatot örökre hozzád kötnek, a Bajnokok Ligája élmény után és mindazok után, amiket mondtak. Az ilyen pillanatokban, amikor a nyomás és a felelõsség óriási, mindig fel tudtam állni. Amikor letettem a bal lábamat, a labda megemelkedett, a jobb lábam pedig alá ment. Nem azért volt, mert ideges voltam, vagy megijedtem, ahogy az emberek mondták. Amikor aznap hazaértem, elmondtam édesapámnak és a testvéremnek: a következõ tizenegyes Panenka lesz. Meglátjátok. Utána elhallgatnak.”
Ramos nem tudta, hogy a pillanat ilyen hamar eljön, de sokat gyakorolt a válogatott edzõtáborában. „Nem a tizenegyes ponton gyakoroltam, mivel mindenfelé kamerák voltak, hanem magát a mozdulatot, az érintést, az ejtést. Emlékszem, hogy Vicente azt mondta: ’Nem mernéd.’ Én pedig: ’Majd meglátja.’ Amikor aztán végül megtettem, mindenki azt mondta, hogy ’mekkora hiba’, meg hogy ’megõrültél?’. De ha belegondolunk, teljesen logikus. A kapus nem számít erre azok után, amiken keresztül mentem. Ha keményen meglövöd a labdát, kihagyhatod. Ha lágyan megemeled, nehezebb kihagyni. A kapus persze maradhatott volna a helyén is, de nyolcvanezer emberbõl szinte mindenki azt gondolta, hogy keményen meglövöm majd a labdát.”
„Csak Jesús Navas és Chori [Raúl Albiol] tudták. Amikor vége lett a hosszabbításnak, odajött hozzám, és azt mondta: ’Itt az idõ.’.”
A többi már történelem. Spanyolország lett az elsõ olyan ország, amely három egymást követõ nagy nemzetközi tornát megnyert, és Ramos szekrényébõl, aki Antonio Puerta emlékének adózva viseli a 15-ös mezt, már csak a Bajnokok Ligája serleg hiányzik. Mégis csendesebb, kevésbé robbanásszerû volt az egész Eb. Egyfajta megnyugvás.
„Az elsõ gyõzelmünk után sokkal intenzívebben ünnepeltünk, mivel nagyon régen nyert már Spanyolország, a világbajnokság pedig a csúcs volt.” – mondja Ramos. „Mi tényleg egyesítettünk egy országot, az embereknek pedig a problémáik miatt szükségük volt erre. Ez óriási felelõsséget tesz a válladra – mi pedig tisztában voltunk a szociális befolyásunkkal –, de sok örömmel is jár.”
„Egyre kevésbé hibázhatunk. Az emberek már gyõzelmet várnak tõlünk, és ha nem így teszünk…” – folytatta Ramos egy vágó mozdulattal kísérve. „Ezúttal más volt, sokkal ’megszokottabb’, de nem szabad elfelejteni, hogy milyen nehéz megnyerni valamit. Gyõzelmet várnak tõlünk négy, öt, hat éven keresztül, de ez egyszerûen nem normális.”
A bejárt utat végig kísérte a Madrid és Barcelona játékosok közötti feszültség, egy valós félelem attól, hogy a rivalizálás a válogatottat tönkre teheti. „Voltak kétségek. Vicente jól kezelte a dolgot, és mi is láttuk, hogy meg kell oldani a dolgot. Volt egy megbeszélés. A spanyol csapat szinte a hat-hét Barcelona és az öt-hat Madrid játékosból áll. Nem engedhettük meg magunknak, hogy összeomoljunk.”
„Piquével voltak nézeteltéréseink, de most már jó a kapcsolatunk. Nem feltétlenül beszélek barátságról, és ez nem is lényeges. Ez szakmai elkötelezettség. Nem megyek el vele sörözni ha Madridban jár, vagy én Barcelonában. Madridban ez nehezebb, hiszen ott lényegében együtt élsz a társaiddal. Napi kapcsolatban vagytok, és ilyenkor több az összezördülés, de a közelebbi kapcsolat is. A válogatottal három-négy alkalommal vagyunk együtt egy évben, vagy egy hónapot vagyunk együtt egy tornán. Túl lehet lépni ezeken a dolgokon.”
„Megragadtam Piquét, és beszéltünk: ’Hagyjuk már ezt a gyerekes viselkedést, ne legyünk ennyire buták és amatõrök. Egyikünk se. Nagyszerû játékosok vagyunk, de egyikünk sem tud jól szerepelni a másik segítsége nélkül.’” Végül Puyol nélkül kettejüknek kiváló tornájuk volt. Talán furcsa pár, de tökéletes együttmûködésben.
Ramos számára a bejárt út hosszú volt, de már teljes. Claudio Caniggiát tartja gyerekkori példaképénak – „igen, a hosszú hajú argentin,” mondja nevetve, és említi még Ted McMinnt, a Sevilla skót szélsõjét is. Ramos csatárként kezdte pályafutását, játszott középsõ középpályásként, a világbajnokságot pedig jobb oldali védõként nyerte, ami után bevallotta, hogy hiányzott valami – a gól. A Panenka büntetõ beleillik a képbe: egy csatár lelkû védõ munkája. De most már érettségrõl is tanúbizonyságot tesz. Ramos gyakran beszél vezetõ szereprõl, felelõsségvállalásról.
Dicsérõen beszél Joaquín Caparrósról, aki 17 évesen adta meg neki a lehetõséget a Sevillában, és Luis Aragonésrõl, akinek kezei alatt 18 évesen lett válogatott. Del Bosque esetében sincs ez másképp, azonban erõsen kivehetõ Ramos szavaiból a saját felelõsség terhe is. „Vicente közel áll hozzád, mindig kommunikál, de hagy teret is, nem tart akkora nyomás alatt, mint mondjuk Capello, vagy Mourinho, akik teljesen máshogy dolgoznak ugyanazon cél elérése érdekében. Alapjában véve a saját magaddal szembeni elvárások számítanak. Egy edzõ támogathat téged dicsérettel vagy kritikával, de te vagy az, akinek akarnia kell.”
„Az edzõk egyfajta dzsókerként használtak. Ha csatár kellett, az voltam. Ha középpályás, akkor az. Ha szélsõ, szélsõ hátvéd, középsõ védõ, jobb oldalon, bal oldalon, akkor az. Sosem éreztem rosszul magam sehol. Szívesen játszanék újra a szélen, ha kellene, de most otthonosabban érzem magam középen. Te vagy a védelem közepe, te irányítasz, te vagy a vezetõ, neked van tekintélyed, státuszod, te irányítod a szélsõ védõket. A fejlõdésem egyaránt volt érzelmi és intellektuális. A Madridnál gyorsan tanulsz. Minden itteni lecke máshol három. Most középsõ védõ vagyok.”
A szerda este szempontjából ez annyit jelent, hogy Wayne Rooney és Robin van Persie jön majd szembe. „Van Persie nagyon, nagyon jó formában van,” – mondja Ramos. „Évek óta nem láttuk így. Gyors, jól támadja a labdát, folyamatosan kellemetlenséget okoz.”
„Rooney más. Keményen dolgozik, nehézfiú. Élvezi a fizikai küzdelmet. Hogy õszinte legyek, én ezt preferálom. Az ilyen jellegû védõ-csatár párharcokat szeretem, az ilyen kihívást. De Rooney mozgása nehezen követhetõ: nem mindig tudod, hogy mennyire lépj ki, hogy nyomás alá helyezd. Néha mélyebben játszik, vagy kihúzódik a szélre, és nem tudod eldönteni, hogy kövesd-e. A középpályával való kommunikáció nagyon fontos. Ha visszalép, már van egy pont, ahová nem követheti egy védõ, ilyenkor a középpályásoké a felelõsség. Ha nagyon kihúzódsz, akkor szabad területet hagysz magad mögött.”
„De nem csak õk vannak, az egész csapat. Ott van Chicharito, aki fél órára beáll, és lõ két-három gólt. Ez pedig nem véletlen.”
„Örültem, hogy a Unitedet kaptuk. Õk olyanok a Premier Leagueben, mint a Madrid Spanyolországban: az értékek, a történelem. A filozófia, amit mindig képviseltek, amit közvetítenek, a játékosaikba nevelt eszménykép, nagyon hasonló.”
„Kevés mérkõzésnek van ekkora hatása. Én inkább játszom ellenük, mint egy kisebb csapattal, ami jön és meglep. Emellett pedig szeretem az angol futballt.”
Eléggé ahhoz, hogy oda menjen játszani? „Amikor nehéz idõszakokon mész át a karrieredben, akkor megfordulnak a fejedben lépések, és voltak is ajánlataim Angliából és Olaszországból, de édesapám egyszer azt mondta nekem: ’Ha valaha is távozol, akkor az elsõ ajtón tedd, felemelt fejjel, ne akkor, amikor rosszul mennek a dolgok.’ Az álmom az, hogy itt játsszak tovább, de tény, hogy Anglia vonzó. Az ott játszó barátaim mindig nagyon pozitívan beszélnek róla, és egy új élmény lenne.”
„Édesapám sokszor nézett meccseket, és gyerekként mindig hívott, és mondta, hogy nézzem meg ezt vagy azt a srácot. Nem mondom, hogy kényszerített, de majdnem. Mindig mondta, hogy ma õ vagy õ játszik, és nézzem.” És vajon kinek szurkolt? Ramos mosolyog. „A Manchester Unitednek.” Megosztott hûség? „Haha, nem! Édesapámnak mindig gyengéje volt a Manchester, de a családom Sevilla szurkoló, most pedig a Real Madridért szorítanak.”
A United áll most Ramos útjában, hogy a hiányzó trófeáját begyûjthesse, azt, ami meghatározza a klubját, és ami megmentheti a Madrid szezonját, hiszen nagy hátrányban vannak a bajnokságban a Barcelonával szemben. Nehéz szezon volt ez, tele médiabotrányokkal, titkos listákkal, politikával… Vádak jöttek-mentek, beszéltek konfliktusokról, összecsapásokról, Cristiano Ronaldo boldogtalanságáról, José Mourinho bosszúságáról, ultimátumokról. Ezek mindegyikét óriási figyelem övezte.
Ramos is a célpontban volt. Amikor Özil mezét viselte sajátja alatt, sokan úgy gondolták, hogy edzõje ellen fordult, még ha egy kicsit egyhangúan azt is mondja, „reméljük, marad, de ez az õ döntése. Nag
yszerû edzõ, és szerencsések vagyunk, hogy nálunk van. A döntés az õ kezében van, neki kell döntenie.” Majd hozzáteszi: „Ez a szezon sokkal inkább arról szólt, amit az emberek mondtak, mint a valóságról. Nem engedheted magadhoz ezeket a dolgokat, mivel nem hagynak élni. Nem nézek futballról szóló mûsorokat a tévében, alig hallgatok rádiót, alig olvasok újságot.”
A Bajnokok Ligája a legnagyobb ígéret, remény, összetartó erõ, a cél, amit mindenki akar. Ramos kapitányként kulcsszerepet vállalt abban, hogy továbbra is a történelmi trófeára koncentráljanak, a tízedikre. „Nem mondanám megszállottságnak. Már régen volt az utolsó gyõzelem, és mindenki azt mondja, hogy a tízedik, a tízedik, a tízedik. Természetesen mi is érezzük ezt, de tudjuk, hogy mennyire nehéz megnyerni. Egyetlen hiba, és vége. De ha már itt tartunk, nagyon meg akarjuk nyerni, egy döntõ a Wembleyben pedig a maximum lenne.”
De elõször a United. És ki tudja, talán tizenegyesek. Talán még egy Panenka. Újra megcsinálná? „Persze, természetesen” – mondja. Majd megáll, szünetet tart, és mosolyogva hozzá teszi: „Nos, talán most nem. Most már számítanának rá.”
