penamadridista.hu

A Real Madrid és a török válogatott kiválósága a The Player’s Tribune hasábjain osztotta meg életútjának egyes állomásait egy elképesztően jól sikerült levél formájában.

Csodálatos hazám minden gyermekének!

Eljött az idő, hogy elmeséljem a saját történetemet. Az egész történetet.

Sokat elmélkedem a nemzetünk jövőjéről, mint futballnemzet. Őszintén remélem, hogy sokatok számára inspirációul szolgál majd a sorsom, s ráébreszt benneteket arra, hogy Törökország minden ifjúja és leánya számára bármi lehetséges.

Alig néhány éve még én is csupán egy voltam közületek.

Vicces… Tizenkét esztendős koromban megszálottan vágytam egy PlayStationre. Elképzelni sem tudjátok, mennyire akartam. Nap mint nap könyörögtem édesapámnak. Csak a FIFA 17-re tudtam gondolni.

Gondolhatod, gyerekként alig játszottam videójátékokkal, szinte mindig az utcán fociztam. Egy nap aztán az egyik barátom kapott egy PlayStation 4-et FIFA 17-tel. Az volt életünk egyik legcsodásabb napja.

Amikor megláttuk a karriermódot Alex Hunterrel… Pfffff. Eldobtuk az agyunkat.

Emlékszel még Alex Hunterre? Néhányatok még bizonyára túl fiatal, de a FIFA 17-ben volt ez a ‘The Journey’ nevű játékmód, amelyben Alex Hunter bőrébe bújva játszhattál. Egy név nélküli senkiként indulsz, s az a cél, hogy egy nagy klub leigazoljon. Amikor ez sikerült, olyan játékosok társaságában hagyhattad el a játékoskijárót, mint Cristiano Ronaldo.

Ez a magamfajták számára több volt, mint puszta játék. A tévéképernyőn elevenedtek meg az álmaink. Teljesen függővé váltunk. Minden alkolommal, amikor haza értem a barátaimtól, könyörögtem apámnak egy PS4-ért: “Nagyon jó leszek! Keményen fogok tanulni!”

Nem voltam biztos a dolgomban, de egy nap, mikor megérkeztem a suliból egy csomag várt a konyhaasztalon. Egy PS-alakú doboz. Teljesen odáig voltam. Néztem édesapámra: “Ez most komoly?” Csak annyit felelt: “Igen!”

Amikor bekapcsoltam a gépet már tele volt mindenféle játékkal. Nem volt szükség lemezre. Szinte túl szép volt, hogy igaz legyen. Egy pillanatra elgondolkodtam: “Hé, egy játékot kértem, s mindjárt huszat kapok?”

Megkérdeztem: “Mi történt, apa, nyertél a lottón?”

Erre ő: “Nos… behajtottam egy tartozást.”

Erre én: “A boltban?”

Mire ő: “Nem, nem, a piacon.”

Aztán feltűnt, hogy a FIFA-ban nincs ‘The Journey’-mód. Sehol nem találtam Alex Huntert. A nevek is furák voltak. Amikor Cristiano Ronaldóval akartam játszani, egy ‘MD White’ nevű csapatot kellett választanom.

Kérdőre vontam édesapámat: “Biztos vagy benne, hogy ez az a játék? Valami nem stimmel!”

Azt mondta: “Igen, semmi kétség. Próbáltad már ki- és bekapcsolni?”

“Apa…”

“Tudod, mit? Talán az internet lehet az oka.”

Hetekig ebben a tudatban játszottam. Őszintén szólva, soha nem is próbáltam más játékot, így arra gondoltam, az enyém csupán egy másik verzió. Egy nap aztán átjöttek a barátaim és megkérdezték: “Arda, ez meg mi?”

Kérdőn néztem rájuk: “Hogy értitek? Hiszen ez a FIFA! Ne izéljetek már, ez az a focis játék.”

Mire ők: “Figyu, tesó, hol a Fenerbahçe? Mik ezek a fura nevek? Apádat tutira átverték.”

Hangosan felröhögtek, én meg próbáltam velük nevetni, valójában azonban tökre zavarban voltam.

Bevallom, nem érdekelt, hogy nekem csak valami kamu FIFA jutott. Így is imádtam. Minek nekem valósághű pálya, valósághű gól, vagy egy vadiúj PlayStation? Már attól is boldog vagyok, ha kövekkel kijelölöm a kaput.

Ilyen egy török hozzáállása.

Ugye érted, mire célzok? Nem egy gazdag családból származom. Nem egy labdarúgó fia vagyok. Egy ankarai bérház első emeletén nőttem fel, édesanyám háztartásbeli, édesapám pedig egy csődbement sarki kisbolt üzletvezetője.

És hogy miért ment csődbe a bolt? Hát…

Törökországban erre a kérdésre százból kilencvenkilencszer ugyanaz a válasz: a futball.

Beszéljünk apámról. Mennyire szereti ő a labdarúgást? Elárulom neked.

Járni alig tudtam, de már lufikat rakott a bal oldalamra, hogy azokat rúgdossam. Minden áron ballábas játékost akart nevelni belőlem. Nem egyszerűen a Fenerbahçénak szurkol, ő a Fenerbahçénak él. Azt szokta mondani, hogy még az ereinkben is kék-sárga vér csörgedezik. Emlékszem, amikor egy rangadón gólt szerzett a csapat, úgy ugrott fel a kanapéról, hogy összetörte a mennyezeti lámpát. 2010-ben, amikor az utolsó fordulóban elbuktuk a bajnokságot, belerúgott egy dobozba, megsérült és úgy óbégatott, mint egy rajzfilmfigura.

Édesapámnak köszönhetően gyakorlatilag születésem pillanatától a Fenerbahçe rajongója vagyok. Szó szerint.

Az egyik első vágyam az volt, hogy élőben nézhessek meg egy meccset.

Online jegyet szerezni szinte lehetetlen volt. Csak ültél a gép előtt, ujjad a frissítés gombon és amikor az óra elütötte a 13 órát…

CLICK, CLICK, CLICK, CLICK, CLICK, CLICK, CLICK, CLICK, CLICK, CLICK, CLICK!!!

13:01

Mind elkelt.

Minden alkalommal ugyanaz.

Egy napon, 2014-ben, mindössze kilencéves voltam, a Fenerbahçét zárt kapus mérkőzéssel büntették, s a klub ahelyett, hogy lezárta volna a lelátókat, kizárólag nőknek és gyerekeknek engedte a belépést. Azonnal tudtuk, hogy ez a mi lehetőségünk. A szüleimmel és a nővéremmel a jegyértékesítés előtti napon este elindultunk Isztambulba, öt órát utaztunk csak azért, hogy időben beállhassunk a sorba. Hajnali ötre értünk oda, s az autóban aludtunk amíg a pénztárak ki nem nyitottak.

A harmadik voltam a sorban. Kész őrület volt.

El semm hittük, hogy a kezünkben vannak a jegyek.

Első alkalommal belépni a Şükrü Saracoğluba (a Fenerbahçe stadionja – a szerk.) olyan volt, mintha Narniába csöppentem volna. Bent lépdelsz felfelé a lépcsőn, minden lépcsőfokkal egyre többet látsz a lelátókból, a pályából, míg végül… megérkezel. Eléd tárul a pálya, meghallod a zajt… Egyszerűen hihetetlen. Ugyan a lelátókon egyetlen férfi sem volt, de biztos vagyok benne, ha a stadiont kizárólag gyerekekkel töltenék meg, a hangulat akkor is a világ legjobbja lenne.

Egy ponton megpillantottam Aziz Yildirimet a pályán. Már kilencévesen is pontosan tudtam, hogy ki ő. Azon nyomban leszaladtam, hátha közvetlenül találkozhatok vele, de izgatottságomban elfelejtettem szólni édesanyámnak, hova megyek. Ő a székemre pillantott… “Várj! Hová lett Arda?” Húsz percig abban a hitben volt, hogy eltűntem. Egy kicsit sem volt boldog. (Ne haragudj, anya!)

Amikor hallod a közönség morajlását és látod magad előtt a pályát, az olyan, mintha a mennyországban lennél. Srácok, remélem, mind megtapasztaljátok ezt az érzést.

A stadion látványa mellett szinte eltörpült az otthoni pálya. Általában a házunk előtti kosárlabdapályán játszottam a nálam idősebb szomszéd srácokkal. Vagy az iskola udvarán. Vagy a parkolóban, ahol olykor betörtem az autók ablakát, amit végül apámnak kellett kifizetnie. Persze nem emiatt ment csődbe.

Tudod, volt egy Mahmut nevű tesitanárom, aki egy napon – még mindig kilencéves voltam – azt javasolta édesapámnak, hogy írasson be a Gençlerbirliği akadémiára. Apám elsőre ‘nem’-et mondott, ugyanis az akadémia egy órányi útra volt a lakóhelyünktől, de Mahmut nem adta fel, látott bennem valamit, s végül meggyőzte az öreget. Apám minden alkalommal elvitt az edzésekre, amikor pedig távol volt, az üzlettársára bízta a boltot. Fogalmam sincs, konkrétan mi történhetett, de egy nap apám félrehívott és közölte velem: “Fiam, be kell zárnunk a boltot.”

Az üzlet becsődölt.

Az a bolt volt a szüleim egyetlen bevételi forrása. Emlékszem, akkoriban a barátaim többször hívtak gofrizni, én pedig nem mondhattam, hogy “bocs, de nem telik ilyesmire”, épp ezért mindig kimerült voltam, vagy csak nem értem rá.

Szerencsére étel mindig volt az asztalon. Tudom, hogy sok gyereknek még fedél sem jut. A lelkem mélyén éreztem, hogy mi még így is szerencsések vagyunk.

Nem sokkal később a szüleim új boltot nyitottak. Ez átmenetileg segített rajtunk, de nem állíthatom, hogy amikor néhány évvel később a Fenerbahçe megkeresett, kizárólag a játék motivált. Egyszerűen szükségünk volt a pénzre.

Három hónapba telt, mire meghoztuk a döntést, hiszen egy ilyen dolog az egész életedet megváltoztathatja. 13 éves voltam, a szüleim nem akarták, hogy elhagyjam az otthonomat. Az álmom az volt, hogy a Fenerbahçe játékosa legyek, de azt is tudtuk, hogy ez egy rengeteg kockázatot magában rejtő döntés. Senki nem lehetett biztos abban, hogy egyáltalán profi futballista lesz belőlem.

Végül édesapám azt mondta: „Ha már meg kell fulladni, akkor legalább a nagy tengerben történjen.”

Ez Isztambult jelentette.

„Ha hat hónap múlva rendben leszel, akkor mindent eladunk és utánad jövünk.”

Azon a napon, amikor elhagytam Ankarát, édesapám minden szerettünket összecsődítette, talán 30-an is voltunk. A szülinapom volt, szóval egy nagy tortával ünnepeltünk, de édesanyám csak sírt és sírt. Soha nem láttam még szülinapot ilyen sok sírással. Megígértem neki, hogy büszkévé teszem és hamarosan együtt leszünk Isztambulban, de a legélénkebben a nálam nyolc évvel idősebb nővéremmel lezajlott beszélgetésre emlékszem.

Mielőtt beszálltunk az autóba, a szemembe nézett és azt mondta: „Arda, meg kell töltened a hűtőt.”

Töltsd meg a hűtőt. Pontosan ezeket a szavakat használta.

„Arda, valóra kell ezt váltanod.”

Amikor 13 éves vagy, nehéz ebbe belegondolni. Szórakozásból játszod ezt a játékot, majd hirtelen az egész családod jövője tőled függ. Emlékszem, hogy útközben kibontottam egy ajándékot, amit édesapámtól kaptam. Egy jegyzetfüzet volt, az elején egy nagy matricával.

ARDA 10.

Kinyitottam és beleírtam az álmaimat. Egyes számú álom: Játszani a Fenerbahçe felnőtt csapatában.

Aztán apa meglátta a jegyzetfüzetet, és azt mondta, hogy írjak bele mindenkit, aki segített nekem, talán vagy húsz embert, mint a tornatanárom, Mahmut. Soha nem láthatott profiként játszani. Mahmut, nyugodj békében.

Amikor megérkeztünk a Fenerbahçe akadémiájára, megnéztem az időt.

19:07

A klub alapításának éve. Talán így kellett lennie.

De az élet nem a FIFA Journey módja.

Néhány hónappal később olyan erős honvágyam volt, hogy vissza akartam menni Ankarába.

Őszintén úgy éreztem, hogy feladom az álmaimat.

Meg kell értened valamit. Ankara és Isztambul nagyon különböznek egymástól. Lehet, hogy Ankara a főváros, de Isztambulban van a pénz, a lehetőség. Egyik nap az iskolánk megengedte, hogy azt vegyük fel, amit akarunk. Nem kellett egyenruhában lennünk. A helyi srácok dizájner cuccokban jelentek meg.

Én az egyenruhát viseltem.

Kérdezték tőlem, hogy mit művelek.

Én pedig mondtam, hogy „Jajj, ne! Elfelejtettem!”

Pedig nem így volt. Csak semmi más ruhám nem volt.

A csapatban még inkább elszigeteltnek éreztem magam, mivel a nálam egy évvel idősebbek közé kerültem, hat vagy hét helyi sráccal, akik hosszú ideje a klubnál voltak. De én voltam az egyetlen, aki játszhatott. „Miért ez az ankarai srác játszik?” – kérdezték. Politika. Valami. Kizártak.

Négy hónappal azután, hogy megérkeztem, az edző azt mondta: „Arda, te vagy a kapitány.”

A helyi srácok nagyon mérgesek voltak.

Majd az edző folytatta: „Arda, te vagy a 10-es.”

Megőrültek.

Mint tudod, a 10-es Törökországban szent, még az U14-esek között is. Nem csak a kreatív játékosé. A megmentőnké. Ő Alex. Az igazi Alex. (Keress rá YouTube-on, nem fogod megbánni.)

Megtiszteltetés volt, de ijesztő is egyben. Mondták, hogy vezessem a bemelegítést. „Magas térdemelés! Futás!” Nem tetszett. Túl félénk voltam.

Hiányzott a családom.

Egy napon úgy éreztem, hogy nem tudom ezt tovább csinálni.

Nem mertem elmondani édesapámnak. Túl büszke voltam. Túlságosan fájt volna. De tudtam, hogy a családom a költözést fontolgatta, úgyhogy szóltam a szobatársamnak, hogy írjon édesapámnak, mondja meg neki, hogy Arda nincs jól.

„Tényleg?” – kérdezte.

„Igen, csak mondd neki, hogy segítség kell.” – mondtam.

Bevált. Az üzenet után átköltöztek Isztambulba, hogy velem legyenek. Eladták a házukat. Bezárták a boltot. Otthagyták a barátaikat. A jövőjüket feltették a kicsi fiúkra.

Ha elbukom, végünk van.

Hála az égnek, édesapám talált munkát, én pedig kizárólag a futballra koncentrálhattam. Elmentünk egy U17-es tornára Zágrábba, az akadémián volt egy kép Modrić-ról. Az egyik edző megfogta a karom és azt mondta: „Egy nap olyan leszel mint ő.”

Azta. Gyerekként egyáltalán hogyan reagálhatsz erre?

Aztán egy napon a Fenerbahçe behívott az első csapatba egy barátságos meccsre. 15 voltam. Még nem is edzettem az első csapattal. Emlékszem, hogy láttam, milyen erősek az első csapat tagjai. Luis Gustavo… 80 kiló színtiszta izom. Én? Semmi. Csont és bőr.

Úgy emlékszem, 2021 augusztusa volt, amikor Vítor Pereira edző behívott az első hivatalos mérkőzésre még a HJK Helsinki ellenében. Rengeteg sérültünk volt, és amikor a második félidőben egy játékosunkat le kellett hozni, Pereira edző a kispad felé fordult, majd nyugtázta, hogy mindössze három bevethető játékosa maradt.

Az egyik kapus volt.

A másik szintén kapus volt.

A harmadik pedig egy tizenöt esztendős srác, aki úgy nézett ki, mint egy labdaszedő.

“Arda, készülj!”

A szívem hirtelen hevesebben vert. Amikor a PS-en játszom, csak a kontroller remeg, a valóságban azonban minden porcikám. Valahogy abban a pillanatban nyugodtabbnak éreztem magam, amint pályára léptem, és akkor eszembe jutott a második álmom a jegyzetfüzetemből: “gólt szerezni szabadrúgásból a Fenerbahçe színeiben”.

Mást sem csináltam egész életemben.

Nem sokkal később a játékvezető szabadrúgást ítélt, amelyet a kapu előteréből végezhettünk el. Tudtam, hogy a lehetőség José Sosáé, az argentin fenoméné. Sosával nem vitatkoztál, hacsak meg nem untad az életed, nos, én lehet, hogy őrült voltam egy kicsit, de lövésre készen mellé álltam.

Úgy hiszem, megdöbbent. Ő nem beszélt törökül, én nem beszéltem spanyolul, hát megkérdeztem tőle angolul: “Elvégezhetem?”

Egy szót sem szólt.

Mire én: “Én vagy te?”

Sosa…

“ÉN VAGY TE?”

A szurkolók hirtelen felhördültek. A stadion kamerája ráközelített az arcomra. A nézők leolvashatták a számról, hogy én szeretném elvégezni a szabadrúgást, gondolom, tetszett nekik a merészségem. Nem úgy Sosa Abinak.

Még ő volt az úr a házban.

Ellőtte a labdát és kihagyta.

Örökre emlékezni fogok arra a jelenetre és a szurkolók reakciójára.

A mérkőzést követően a stadion előtt találkoztam a szüleimmel, édesanyám zokogott: “Arda, megcsináltad!”

Apa csak szótlanul állt, olyan feszülten nézett rám, mintha fel akarna robbanni. Én meg: “Mi van, apa, nem örülsz?”

Mire ő: “Sosa… miért nem engedte át neked a szabadrúgást?”

“Ugyan, apa…”

“Te belőtted volna, tudom!”

Tudod, az emberek úgy tartják, a török szurkolók igazán szenvedélyesek, de ez a szó mit sem árul el róluk. Hadd meséljek el egy történetet.

Egyszer valamikor az egyik barátom, aki nagy Fenerbahçe-szurkoló, kilátogatott egy Galatasaray elleni derbire. Napi rendszerességgel szed gyógyszert. Amikor a játékvezető nem ítélt meg egy tizenegyest a javunkra, dühében körbenézett, mit hajíthatna a pályára. Tudod, egy palackot, egy tábla csokoládét, bármit… Nem talált semmit, így aztán elővette a zsebében lévő gyógyszeres üveget, meredten bámulta, hisz tisztában volt vele, hogy krónikus betegsége miatt szüksége van a pirulákra, mégis a Galatasaray iránti gyűlölete olyan nagy volt, nem tudott uralkodni magán és az üveget a pályára dobta. Később egész éjszaka Isztambul utcáit rótta, hogy találjon egy gyógyszertárat.

Talán ezt a történetet csak egy török értheti igazán.

Nincs Fenerbahçe Galatasaray nélkül. Ez egy örök rivalizálás, s egyben egy örök barátság. Persze ha Fenerbahçe-szurkoló vagy, akkor mindent gyűlölsz, ami a Galatasarayhoz köthető. Ez már csak így van.

Akkoriban elegendő volt megőrizni a nyugalmamat. A barátaim figyelmeztettek, legyek résen, mert a fociban gyorsan változik a széljárás és egyetlen hiba véget vethet a karrieremnek. Édesapám állandóan az újságokat bújta, hátha esetleg kritikával illetnek.

Anyu meg csak azt hajtogatta: “Bármi negatív? Lehetséges az egyáltalán, hogy valaki ne szeressen téged?”

Mindig elsírta magát, amikor a hazai mérkőzések alkalmával az emberek odamentek hozzá és hálálkodtak neki. Nyilván annak is örült, ha sikerült gólt szereznem, de ha valaki azzal jött, hogy milyen jó gyereket nevelt? Az többet jelentett számára, mint a Fenerbahçénak száz gól.

Mindig emlékezettek erre, srácok: a focinál csak két fontosabb dolog létezik, Isten és a család.

Különösen anya! 😀

Soha nem felejtem el azt a telefonhívást 2022 augusztusában.

„Arda… Édesanyád. Valami baj van a szívével. Most volt egy sürgős műtétje.”

Amikor ezt hallod, a futball eltűnik a gondolataidból. A világ forogni kezd körülötted. Gombóc lesz a torkodban. Az orvosoknak ki kellett cserélniük egy billentyűt a szívében. Miközben a műtétre várt, az ágyból nézte, ahogy két gólt szerzek a Kasimpaşa ellen. Valaki a családból küldött nekem egy videót arról, ahogy ünnepel és sír. Megnyitottam, amikor az öltözőbe mentem, és nagyon megijedtem. Az a fajta sírás volt, amit akkor csinálsz, amikor tudod, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet.

Én is sírtam. Tényleg azt hittem, hogy meg fog halni.

Másnap szóltam a klubnak, hogy nem játszanék a következő meccsen. Életemben először labdához sem akartam érni.

A Fenerbahçe szerencsére csodálatos volt. Kimenőt kaptam, Ali Koç elnök pedig biztosított arról, hogy a legjobb orvosaink vannak. A műtét jól sikerült, anya felépült.

Nem számít, hogy mit csinálsz, mindig a család a legfontosabb.

Egy kicsit több mint két hónappal a műtét után gólt szereztem a Dinamo Kijev ellen, majd felhúztam a mezemet, hogy megmutassam az alábbi üzenetet:

ANNECIM SENI ÇOK SEVIYORUM

„Anya, annyira szeretlek”

(Mindig szeretni foglak.)

Addigra elértem a harmadik álmomat is: A Fenerbahçe 10-ese lettem.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, mivel ez a mez Mesut Özilé volt. Ő az a játékos, akitől a legtöbbet tanultam, de három hónapig még csak hozzá sem mertem szólni. Túl félénk voltam. Elment mellettem a folyosón: „Hé, jó edzést!”

Én meg csak bámultam magam elé, és azt mondtam: „Ok.”

„Arda, jól vagy?” – kérdezte.

„Igen, jól.” – mondtam.

Az emberek akik nem ismerik, úgy gondolják, hogy Özil kissé rideg, de ő volt az, aki elindította a barátságunkat, mivel én nem tudtam. Egyszer meghívott a szobájába az edzőközpontban, ahol volt egy PlayStation, amit nem használt. Biztosan látta rajtam, hogy nagy szemekkel bámulom, mert azt mondta: „Arda, elviheted.”

„Nem, dehogy.” – mondtam.

Túl félénk voltam.

„Arda, vidd el.”

Annyira kedves volt.

Amikor Özil 2022-ben elhagyta a Fenerbahçét, úgy gondoltam, hogy a meze majd az egyik új igazolásé lesz. 17 voltam, a 10-est pedig nem kérheted, ahogy a király sem kérheti a koronát. De a vezetőség azt mondta: „Arda, a mez a tiéd… De csak akkor, ha megvan hozzá a kellő magabiztosságod.”

Pontosan 2 másodperce volt szükségem, hogy átgondoljam.

„Elviszem.”

Amikor először felvettem a mezt… Nem is tudom leírni, hogy mit éreztem. Nem csak Alex nyomdokaiban jártam. Kreatív felelősséget vállaltam az egész csapatért és szurkolók millióiért. Ez egy kiváltság volt. Megtiszteltetés. Egy álom.

Arda Güler, a Fenerbahçe 10-ese.

Majdnem olyan volt ez, mint megnyerni egy trófeát.

Amikor felvettem ezt a mezt, legyőzhetetlennek éreztem magam.

Ez az extra felelősség minden gólt fontossá tett. Két héttel a Dinamo elleni meccs után görgettem az Instagramot, ahol megláttam egy szalagcímet:

„ARDA GÜLER A TÖRÖK KERETBEN”

Még nem is szóltak. Először Skócia ellen játszottunk Dyarbakirban, majd amikor ott ültem a padon, a szurkolók a beállásomat követelték. Ez sokat jelentett nekem. Néha, amikor a padon ültem a Fenerbahçéban, még az ellenfél szurkolói is azt énekelték az edzőnek, hogy állítson be. Még sosem láttam ilyet. Mit is mondhatnék? Egyszerűen köszönöm.

Ezt követően minden nagyon gyorsan történt. Márciusban újra behívtak a válogatottba.

A következő néhány hónapban sorra jöttek az ajánlatok.

De nem akartam tudni róluk semmit, amíg nem voltak igazán izgalmasak. Aztán júniusban édesapám szólt, hogy beszélnie kell velem egy új ajánlatról.

„Mondtam, hogy nem akarom tudni, amíg…”

„Arda…” – mondta.

„Igen?”

„A Real Madrid az.”

Real Madrid… A negyedik álmom. Hihetetlennek gondoltam, hogy ez ilyen gyorsan megtörténhet. Azon a nyáron édesapámmal sokszor és hosszasan beszélgettünk arról, hogy túl korai-e ez a lépés. Igazából nagyon bonyolult volt a helyzet, mivel rengeteg ajánlatunk volt, nehezen tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. De aztán volt egy FaceTime-hívásom Mr. Carlo Ancelottival.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor a száma megjelent a kijelzőmön, a videó pedig elkezdett betölteni…

„Hello, Arda. Hogy vagy?”

Ő is nyaralt. Annyira szürreális volt az egész, hogy nem is minden részletre emlékszem, de azt hiszem egy olyan hawaii inget viselt, napszemüveget, és talán még egy szivar is volt nála.

„Arda, nagy jövőd lehet itt. Lehet, hogy nem az első évben, de lesznek lehetőségeid. Amikor Modrić és Kroos már túl idősek lesznek, te lehetsz a középpályán.”

Már az is szürreális, hogy egy mondatban említenek ezzel a két játékossal. Meg sem tudtam szólalni.

„Arda, ígérd meg, hogy Madridba jössz. Ígérd, ígérd, ígérd.”

„Természetesen, Mister.” – mondtam.

„Hamarosan beszélünk. Most már tényleg mennem kell a feleségemhez.”

Hahaha. Azt hiszem, Mr. Ancelotti már átcsúszott a hosszabbításba.

Amikor leraktam a telefont, édesapámra néztem és egyetértettünk.

„Ha már meg kell fulladni…”

„Akkor a nagy tengerben történjen…”

Amikor bemutatnak a Real Madrid játékosaként, az olyan, mint egy esküvő. A szerződésed hat évre szól, de örökre maradni akarsz. A szüleim mellett ültem, majd amikor anya elkezdett sírni, letöröltem a könnyeit és arcon csókoltam.

Olyan sok mindent feladtunk, hogy itt lehessünk, most pedig valóra vált az álmunk.

Túlságosan le voltam égve ahhoz, hogy Alex Hunterként játszhassak a PlayStationön.

Úgyhogy az életben kellett azzá válnom.

Ancelotti az első pillanattól kezdve olyan volt nekem, mint egy apa. De vicces volt, mert mindenfélével kapcsolatban viccelődött velem, én pedig még mindig csak egy kölyök voltam, aki tágra nyílt szemekkel próbálta befogadni a világ legnagyobb klubját. Sosem tudtam, hogy mikor beszél komolyan, érted?

Egyszer Ancelotti azt mondta: „Raúl a Castilla edzője. Ha látod őt, köszönj neki. Tudod, ki Raúl, igaz?”

Persze, hogy tudom, ki Raúl. Ő volt a kapitány, a gólkirály. Egy élő legenda.

A másnapi edzés után jött felénk egy fickó. „Arda, ő Raúl.” – mondta Ancelotti.

De igazából ha először látod ezeket a legendákat élőben, nem tűnik igazinak. Mintha nem lenne igazi. Túl fiatal vagyok, hogy láthattam volna Raúlt a Real Madridban játszani. Csak YouTube-on láttam.

Ancelotti mosolygott, én pedig azt gondoltam, hogy megint csak szórakozik velem.

„Ne már, Mister. Sajnálom, de ő nem Raúl.” – mondtam neki.

Azt vártam, hogy majd elneveti magát és azt mondja, hogy jól van, vagy valami hasonló, de ő csak rezzenéstelen arccal nézett rám: „Hogy érted, hogy nem Raúl?”

Majd Raúl odafordult hozzám: „Raúl González vagyok. Örülök, hogy találkoztunk.”

„Nem igaz. Ugyan már.” – mondtam.

Nem hitték el, amit hallanak. Így folytatódott ez még néhány percig, majd Ancelotti odahívta Toni Kroos-t.

„Toni, ő Raúl?”

„Micsoda? Persze.”

Még mindig nem hittem el. Ez egy nagy átverés. Nem dőlök be.

Majd odahívta Modrić-ot!

„Luka… Ő Raúl?”

„Persze, hogy Raúl.”

Na itt már megijedtem.

Még Raúl is rám nézett: „Persze, hogy Raúl.”

Elkezdtek képeket mutogatni Raúlról a telefonjaikon. Végül feladtam. „Ok, bocsánat. Ön tényleg Raúl. Örülök, hogy találkoztunk, uram.”

Mindenki nevetett a török srácon. Még Mr. Ancelotti is.

Amikor hazamentem, elmondtam a családomnak, hogy mi történt, ők csak bámultak rám és azt mondták:

„Arda, olyan hülye vagy.”

Ez volt az első hetem a Real Madridban.

Jó kezdés, Arda.

Amikor megérkeztem már tudtam, hogy Alaba és Rüdiger beszélnek valamicskét törökül. Berlinben, illetve Bécsben nőttek fel török bevándorlók között, ráadásul Alaba hatalmas Galatasaray-szurkoló. Courtois egy csapatban játszott Arda Turannal, így ő is ismer néhány szót, leginkább a csúnyábbakat.

Ettől függetlenül furcsa volt a helyzet, mert mint tudjátok, Törökországban a legmélyebb tisztelettel vagyunk az idősebbek iránt. Úgy szólítjuk őket, ‘Abi’, ami szó szerint annyit tesz, hogy ‘idősebb testvér’. Ez bele van kódolva a kultúránkba. Nem tudtam Modrićot egyszerűen csak ‘Lukának’ szólítani, hiszen az apám lehetne, érted?

Épp ezért annyit mondtam: “Helló, Luka Abi!”

Nos, Alaba és Rüdiger úgy gondolták, hogy ezt a kifejezést a törökök mindenkire használják, még a magamfajtára is. Onnantól kezdve úgy üdvözöltek, hogy “jó reggelt, Abi”.

A név rajtam maradt, késő lenne változtatni ezen. Hivatalosan is Arda Abi vagyok, azaz az öltöző legfiatalabb idősebb testvére.

Általában akkor érzed igazán, hogy megérkeztél egy klubhoz, ha gólt lőttél, vagy gólpasszt adtál. Számomra valójában ez a pillanat akkor jött el, amikor a kispadról figyeltem, hogy szabadrúgáshoz készülődnek a srácok, majd Modrić felém fordul és azt mondja: “Na, Arda, ez neked pont tökéletes lenne.”

Az ilyen apróságok mindent megkönnyítenek, sokat jelentenek.

Nem sokkal később volt egy másik meccsünk, a félidőben hátrányban voltunk és Modrić azt mondta nekem: “Készülj, be kell állnod!”

Ő egy legenda, minden idők egyik legjobb középpályása, és hitt abban, hogy képes vagyok megfordítani a mérkőzés állását.

Nagyon megható volt.

Tudom, hogy Törökországban az emberek mind azt szeretnék, ha minden meccsen pályára lépnék a Real Madridban. Én is ezt akarom, de azzal is tisztában vagyok, hogy türelmesnek kell lennem. Amikor Ancelotti azt mondja, hogy a világ egyik legjobb középpályása válhat belőlem, akkor érzem, a klubnak tervei vannak velem.

Persze a kispadon ülni nem könnyű. Amikor megnyertük a Bajnokok Ligáját, nem éreztem úgy, hogy nekem is a magasba kellene emelnem a serleget, hiszen alig voltam pályán. Épp ezért voltam annyira megszeppent, amikor a Cibeles-en Ancelotti a kezembe adta a mikrofont. Egyáltalán nem terveztem, hogy felmegyek a busz tetejébe, fáradt voltam. Emlékszem, két barátom sms-ben érdeklődött, hogy hol vagyok, mert nem látnak.

Lent voltam, Kroosszal és Modrićcsal beszélgettem, Luka épp azt kérdezte, Mourinho tényleg a Fenerbahçe edzője lesz-e. A barátaim írtak, hogy “Megőrültél? Most nyertétek meg a BL-t! Menjetek fel és ünnepljetek!”

Hát, ez vagyok én. Nem elég megnyerni egy címet, éreznem kell, hogy kiérdemeltem azt. Ezért volt egészen más érzés az Európa-bajnokság. Amikor betaláltam Grúzia ellen, szó szerint elfüstölt a telefonom. Like-ok, követők, üzenetek, gratulációk, őrület.

A Portugália elleni meccs előtt kicsit izgultam. Reméltem, hogy válthatok néhány szót Ronaldóval a lefújást követően, mert nagyra tartom őt, erre megláttam a MARCA aznapi címlapját:

“GÜLER CRISTIANO KIHÍVÓJA”

Na, neeeeee…

Igazából megtiszteltetés volt egy pályán lenni Cristianóval. Láttad a „The Last Dance” című sorozatot? Cristiano olyan mint Michael Jordan. Egy ilyen szalagcím csak feltüzeli. Portugália 3-0-ra nyert, a meccs után pedig nem beszélt senkivel.

Néhány nappal később megértettem, hogy hogyan érzett, mivel a buszon, a stadion felé láttam egy videót egy csapat osztrák szurkolóról.

Azt kiabálták, hogy „Ki a fas*om az az Arda Güler?”

Ledöbbentem. Miért mondana bárki ilyet rólam?

De aztán eszembe jutott, amikor Mr. Jorge Jesús hetekre kihagyott a Fenerbahçéból. Egyszer két csapatot állított fel szabadrúgásokat gyakorolni, én egyikben sem voltam benne. Egyedül gyakoroltam a szögleteket. Teljesen letaglózott, majd otthon sokat sírtam. Megígértem magamnak, hogy soha nem fogom ezt újra érezni.

Az emberek kreatív játékosként tekintenek rám, de harcos is vagyok.

Padra teszel? Még keményebben dolgozom.

Sza*ságokat beszélsz rólam? Szétzúzlak.

Amikor láttam azt az osztrák videót, átváltottam Michael Jordan módba. A meccsen folyamatosan énekeltek rólam. Sörös poharakat dobáltak rám.

Tökéletes.

Amikor a második gól előtt gólpasszt adtam, odafordultam a szurkolóikhoz.

Köszönöm.

Azt hiszem személyes ügy volt.

Amikor kikaptunk a negyeddöntőben, azt hittem, az emberek otthon majd nekünk esnek, de látták, hogy milyen keményen harcoltunk a hazánkért. Törökországban a karakter a minden. Rüdiger mondta nekem egyszer, hogy észrevette a szenvedélyemet és a haragomat. Amikor ő haragot mond, azt a jó értelemben érti. Mindig adtam utasításokat a csapattársaimnak, még tiniként, a Fenerbahcéban is. Nem tehetek róla. Ha ezt abbahagyom, nem játszom jól. Vezér akarok lenni, el akarom végezni a szögleteket, a szabadrúgásokat. Mindig. Csak kérdezd Mr. Sosát.

A Madridban igazából könnyű játszani. Tudod, hogy Modrić megtalál. Vinícius még a rossz passzt is jónak állítja be. A nehéz része a spanyol nyelv elsajátítása, beilleszkedni a kultúrába és a földön maradni. Szóval jó, hogy a családom havonta egyszer meglátogat, és édesanyám még mindig elmondja, hogy rakjam rendbe a szobámat. Mindig azt mondja, hogy ha nem lennék futballista, nagy bajban lennék.

A hűtő szerencsére tele van.

Azóta, hogy elhagytam Ankarát, írom azoknak a neveit, akik segítettek nekem, hogy idáig jussak. Már jóval többen vannak, mint 20. Anya, apa, a nővérem, a barátaim, edzőim, az elnökök, a tornatanárom, Mahmut, az orvosok, akik megmentették édesanyám életét…

Nem számít, hogy ki vagy, egyedül nem megy.

Idén lettem 20 éves. Olyan sok álom van még a jegyzetfüzetemben. Szeretnék a Madrid fontos játékosává válni. Ki akarom érdemelni azt a BL-címet. Nagyon szeretnék ennek a klubnak is a 10-ese lenni.

De mindenekelőtt szeretnék utat mutatni a török játékosok egy új generációjának.

Tudom, hogy én vagyok a török futball nagy reménysége, de nem én akarok lenni az egyetlen. Mindenki másnak is ki akarom nyitni a kaput.

Ez benneteket jelent, srácok, akik ezt a levelet olvassátok.

Amikor hazamegyek és azzal szembesülök, hogy mennyire örültök, hogy láttok, elérzékenyülök. A dalok még most is itt zengenek a fülemben. Madridból is érzem a szereteteteket.

Van egy videó a 2023-as földrengésről, amitől kiráz a hideg. Akkor vették fel, amikor nem játszottam túl sokat a Fenerbahçéban. Lehet, hogy láttátok. Két mentőcsapatban dolgozó srác egy kisfiúval van, akit épp kihúztak a romok alól. A srác fekszik, a teste be van takarva, a feje kilóg. Hallod a szirénákat. A srác közel öt napot töltött a romok alatt, azt gondolva, hogy meg fog halni, és volt egy üzenete nekem.

Nekem! Abban a pillanatban!

Soha nem felejtem el a szavait.

Arda Güler Abi

Annyira szeretlek.

Továbbra is légy a Fenerbahçe megmentője!

Abi, kérlek, mondd meg az edzőnek, hogy hagyjon téged játszani!

Aztán a két hős egyike azt mondta:

„Ő nem adta fel, neked sem kellene.”

Amikor ilyen szavakat hallok, hogyan is tehetném?

Szóval minden török PlayStationöző srácnak, akinek van egy álma:

Fogj egy labdát és futás kifelé. Úgy fogod érezni, hogy tiéd a világ.

Üdv,

Arda

fordította: Gy. András és M. László