Gergő

Cikksorozatunk elsõ, Del Bosquétól Pérez bukásáig tartó része itt olvasható!

A sorozat második része, Capello, Schuster és Pellegrini idõszakáról pedig ide kattintva érhetõ el!

2010-2015

A Real Madrid edzõket szállító futószalagja Del Bosquéval indult el egy bajnoki aranyérem után. A Concha Espinán sorra váltották egymást az edzõk, és a kezdeti felfordulás után sem Capello, sem Schuster aranyérme nem volt elég a vezetõségnek. Aztán Pellegrini után Florentino Pérez galaktikus edzõre vadászott, és 2010-ben, José Mourinho személyében meg is találta a tökéletes jelöltet. A portugállal négy éves szerzõdést írtak alá, aki három évet ki is töltött ebbõl – a leghosszabb idõ, mióta Vicente Del Bosque négy évig irányította a csapatot.

Ez volt a legbiztatóbb edzõigazolás, amit Pérez valaha is végrehajtott. Mourinho éppen triplázott az Interrel, és híres volt arról, hogy erõs csapatmorált tud kialakítani, amire nagy szükség volt a Real Madridnál. Mourinho bevezette a “mi vagyunk ellenük” mentalitást.

Ezenkívül Pérez megengedte Mourinhónak, hogy azokat a játékoskat igazolja le, akikre a csapatnak szüksége van. A portugál lényegében korlátlan mennyiségû pénzt költhetett, õ mégis nagyon okosan, és tudatosan igazolt. Az õ kérésére érkezett Sami Khedira, Mesut Özil, Ángel Di María és Ricardo Carvalho. Nem galaktikusok, hanem kulcsjátékosok. Khedira segített levenni a terhet Xabi Alonso válláról, Özil egy ragyogó világbajnoki teljesítménnyel a háta mögött érkezett, és neki kellett helyettesíteni a formánkívüli Kakát, míg Ricardo Carvalho minõséget és merítési lehetõséget hozott a védelembe. Egyedül Di Maria volt zsákbamacska, de õ egy hosszútávú befektetés volt.
 

Mourinho munkássága tele volt viharokkal és dicsõséggel. Minden gyõzelmet krízis követett. Drámai volt, de sohasem unalmas. Talán ezért is irnokus, hogy a Mourinho-éra legunalmasabb momentuma a portugál elsõ hivatlos mérkõzése volt. A csapat 0-0-t játszott a Mallorca ellen, amit 20 veretlenül megvívott találkozó követett. A nagy menetelés végét a Barcelona elleni 5-0 jelentette, amit Florentino Pérez a klub történelmének legmegalázóbb vereségének nevezett. Ezen az estén elég mélyre ásta magát a csapat, míg Sergio Ramos megpróbálta eltörni néhány ember lábát, mielõtt kiállították volna. Ez volt az az este, amikor semelyik játékos nem állt a sajtó elé a találkozó után. Csak José Mourinho merészkedett ki nyilatkozni, és minden eddiginél õszintébb volt.

“Ez az elsõ alkalom, hogy 5-0-ra kikaptam. Egy történelmi vereség számunkra. Nem nevezném megsemmisítésnek, de nagyon csalódott vagyok. Szomorúak vagyunk. De ezen túljutok valahogy. Azon sokkal nehezebb túltenni magad, amikor úgy veszítesz el egy mérkõzést, hogy kapufákat rúgsz, vagy épp a bíró hibázik.Volt már részem mindkettõben a Chelsea és az Inter edzõjeként, de a mai estére ezt nem mondhatjuk. Nagyon, nagyon rosszul játszottunk, õk pedig fantasztikusak voltak. Két gólt ajándékoztunk nekik. Ez az egész a mi hibánk.

Remélem, ez a mérkõzés nem hat ránk pszichésen. Beszéltem a játékosokkal, elmondtam nekik, hogy a bajnokság még nem úszott el. Nem sírhatunk egyhelyben. A tavalyi szezon elején szintén kikaptam itt az Interrel, aztán májusban mégis Bajnokok Ligája döntõt játszhattunk (kiejtve a Barcelonát).

Amikor 2-0-ás vesztésre állsz, két dolgot tehetsz. Vagy elengeded a mérkõzést, vagy kockázatot vállalsz, és megpróbálod megfordítani az eredményt. Nagyon gyorsak és veszélyesek a kontratámadásaik, amit meg is tapasztaltunk. Amikor megszerezték a harmadik gólt, eldõlt a találkozó. Tudtam, hogy esélyünk sincs. Tehetetlenek voltunk. Csalódott voltam, mert sokkal többet vártam, de azon a ponton csak azt kívántam, ne omoljunk össze a pályán.”

 Igazából azon az estén, bárki vezethette volna a Real Madridot, akkor is benne lett volna az 5-0-ás vereség. Azonban senki sem tudta volna ilyen módon kezelni a kudarcot, ahogyan Mourinho tette. Ez a pofon összekovácsolta a csapatot, és a klub sokkal sikeresebb évet zárt, mint egy évvel korábban.

A Király-kupában tanult Mourinho a korábbi hibáiból, amit a Nou Campban követett el, és képes volt takikájával megtalálni a Barcelona ellenszerét. A Mestallában a Real Madrid védekezõ futballt játszott, lezárták a passzsávokat, ami szemmel láthatóan frusztrálta a Barca játékosait. Azon az estén látszódott elõször, hogy Guardiola fiai nem tudnak mit kezdeni a hatalmas labdabirtoklási fölénnyel. Csak járatták körbe-körbe a labdát, de nem volt egyetlen mélységi passz sem, és kapuralövést is csak a második félidõben írhattak fel a statisztikába. A Madrid 1-0-ra legyõzte a Barcelonát, és megnyerte a kupát Cristiano Ronaldo hosszabbításban szerzett ragyogó fejesével.

Ebben a gyõzelemben minden benne volt, ami Mourinhót képviseli – büszkeség és mentális erõ. Nem sokkal késõbb a Bajnokok Ligája elõdöntõjében is hasonló taktikát választott a portugál ugyancsak a Barcelona ellen. A Real Madrid 11 emberrel védekezett hõsiesen a nyughatatlan Bernabéu közönsége elõtt, akik nem voltak hozzászokva, hogy a csapat hazai pályán parkolja le a buszt a saját kapuja elé. Mindazonáltal, egyértelmû volt, hogy csak ezzel a taktikával lehet felvenni a kesztyût a Barca tökéletes játékával szemben – rendkívül frusztráló és fárasztó lehet folyamatosan a labdát üldözni, és attól rettegni, bármikor kihasználhatják a hibánkat. Ezt csak úgy lehetett megtörni, hogy jó, rendben, passzolgassatok nyugodtan egész meccsen, mi leparkoljuk a buszt, és az adodó kontralehetõségeket kihasználjuk.

De jött a 61. perc, ami kettévágta Mourinho elképzeléseit. Pepe, – aki a mérkõzésen védekezõ középpályásként szerepelt – piros lapot kapott, miután szabálytalankodott Dani Alvesszel szemben. A felvételeken jól látszódott, hogy a brazil szimulál, hiszen Pepe talpalása nem érte el a lábát. Mourinho minden tervét kidobhatta az ablakon. Kiesett egy fontos láncszem, a Barca pedig 2-0-ra gyõzött, Messi brillírozásának köszönhetõen.Annak ellenére, hogy csak egy trófeát nyert a csapat a szezonban, Mourinho teljesen megérdemelten maradhatott a klubnál. Végtére is, nem csak túljutott a Real Madrid a Bajnokok Ligája legjobb nyolc csapata közé – ami közel egy évtizede nem sikerült – de egészen az elõdöntõig meneteltek.

A következõ évben Mourinho folytatta a remek sorozatot. A Bajnokok Ligájában ismét az elõdöntõ jelentette a végállomást, ahol a Bayern München ellen, tizenegyespárbajban maradt alul a csapat. Nagyon nehéz volt megemészteni ezt a vereséget, de a Real Madrid megnyerte a bajnokságot, méghozzá ligarekordot jelentõ, 121 rúgott góllal. Ez csak egy volt Mourinho négy rekordja közül, amit abban a szezonban felállított: a Madrid szerezte a legtöbb pontot Európában, pontosan 100-at, õk nyertek legtöbbször idegenben, 16-szor, és nekik volt a legjobb a gólarányuk, +89. Megdöbbentõ számok. Nem is vitatkozhatott senki azzal, hogy Mourinho maradt a klubnál.

A portugál harmadik szezonja már messze sem sikerült emlékezetesre. José napról napra szenilisebb lett. A feszültség egyre csak nõtt közte és az Iker Casillas, Sergio Ramos vezette spanyol tábor között. Ennek az lett a vége, hogy Mourinho a kispadra számûzte Spanyolország kapitányát, és helyére Diego Lópeznek szavazott bizalmat. Még Cristiano Ronaldóval is közömbös lett a kapcsolata, majd José késõbb kijelentette, “Ronaldo azt gondolja, mindent tud a futballról, és az edzõ semmi újat nem taníthat neki.”

De Mourinhónak teljesen igaza volt. Sokat elfelejtik, hogy sem játékos, sem edzõ nem állhat egy csapatérdek felett. Ha Mourinho (jogosan) úgy érezte, hogy Diego López jobb formában van, akkor magától értetõdõ, hogy õ legyen az elsõ számú kapus. De a Real Madridnál vannak íratlan szabályok. A háború gyorsan nyílvánossá nõtte ki magát. Más játékosok is bekapcsolódtak a viszályba. Pepe – akit késõbb ezért szintén a kispadra ültetett Mourinho – azt nyilatkozta, hogy “több tiszteletet érdemelt volna Casillas.” 

Mourinho egységes csapata kezdett szétesni. Egyre nagyobb lett a média nyomása. Viharos volt a csapat körüli atmoszfére is, és sokan úgy gondolták, Mourinho árt a Real Madridnak, és a klub értékeinek, fõleg, miután belenyúlt Tito Vilanova szemébe az egyik El Clásicón. Közben a pályán elért gyenge eredmények csak tovább növelték a feszültséget. Utólag jól látható, hogy José Mourinho felépített egy csapatot, amely képes legyõzni a Barcelonát, és igazából ennyi. Taktikailag nem egy sokoldalú csapat volt. Kontratámadásokra rendezõdtek be, így próbálták kivégezni az ellenfeleket. Tökéletes példa erre a Dortmund elleni Bajnokok Ligája találkozó, ahol a Real Madrid 4-1-es vereséget szenvedett. Teljes káosz és rendezetlenség. Mourinho jobbhátvédként játszatta Sergio Ramost, aki az egész szezonban középen szerepelt. Emellett Mourinho kijelentette, hogy sohasem kedvelte Benzema játékát. Ez az üzenet a romokba döntötte a francia támadó önbizalmát.

A klub trófea nélkül maradt Mourinho utolsó évében. Az utolsó remény a Király-kupa volt, de a döntõben kikaptak az Atlético Madridtól, akiktõl 14 éve nem szenvedtek vereséget. És ez jelentette José Mourinho és a Real Madrid kapcsolatának a végét. Világszerte a legjobb edzõként emlegetik a portugált, aki szintén felért a futball csúcsára, három évet ott töltött, majd hírnevét nem csorbítva továbbállt.

Akkor Florentino Péreznek már elég tapasztalata volt, hogy tudja, egy olyan edzõre van szüksége a klubnak, aki nyugalmat hoz az öltözõbe és trófeákat a vitrinbe. Így esett a választás az olasz Del Bosquéra, Carlo Ancelottira.Az olasz mester nyugodt, visszafogott volt, de jól tudta buzdítani a csapatot. Egy siralmas bajnokság után sikerült végre megszerezni a klub tizedik Bajnokok Ligája trófeáját.

Ancelottinak hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy megtalálja a játékosok posztját, és a legjobbat hozza ki mindenkibõl. A 2001/2002-es szezon során Carlónak választania kellett Rui Costa és Andrea Pirlo között. Természetesen mindkét játékosnak megtalálta a helyét, miután Pirlót mélységi irányítóként játszatta, aki elõtte támadó középpályás volt. Úgy tûnik, mûködött a dolog. Pirlo mára a világ egyik legjobb irányító középpályásává nõtte ki magát.

Ancelotti hasonló módszert alkalmazott Di Maríánál is, aminek többek között egy BL-gyõzelem lett az eredménye. Mourinhónál az argentin játékos tipikus szélsõként szerepelt. Carlónál Di María egy fáradhatatlan, három tüdõvel rendelkezõ középsõ középpályás volt. Idegesítõ módon tudta letámadni és nyomás alatt tartani az ellenfelet, míg gyorsaságával, technikájával ragyogó dolgokra volt képes, ha támadni kellett. Di María hamar a világ futballjának egyik legnagyobb kincse lett. Az értéke gyorsan meg is nõtt, majd a Real Madrid eladta a Manchester Unitednek. Di María szerepeltetése volt az egész szezon kulcsa. A csapat motorját a Di María-Xabi Alonso-Modric tengely alkotta, akiknek nagyban köszönhetõ a Tizedik megszerzése.

Carlo Ancelotti egy szezon alatt véghezvitte, amire elõtte tíz edzõ sem volt képes, és megnyerte a hõn áhított Tizediket. És mindezt úgy tette, hogy a csapat szemetgyönyörködtetõ futballt játszott, és nagyszerû volt a hangulat az öltözõben is. Közben a Madrid megnyerte a Király-kupát is, a döntõben a Barcelonát gyõzték le 2-1-re, Gareth Bale zseniális góljával. A Real Madridot újra tisztelték, és rettegték Európa szerte.

A Real Madrid végre megtalálta a tökéletes edzõjét hosszútávra? Ancelotti második szezonja nagyon felemásra sikerült. Az idény elõtt be kellett építenie a csapatba a friss világbajnok Toni Kroost, és a világbajnokság felfedezettjét, James Rodríguezt. A középpályáról távozott Xabi Alonso és Ángel Di María is. A váltás egyszerû volt: James veszi át Di María feladatait, míg Kroos Alonso helyén szerepel. Sem James, sem Kroos nem játszott még ennyire hátravonva, de Ancelotti ezt is megoldotta, a csapat mûködött. A legjobb példa erre az októberi El Clásico, ahol a Kroos-James-Modric trió kivégezte a katalánok középpályáját. A találkozón ragyogóan futballozó Madrid 3-1-re legyõzte az õsi riválist.

A téli szünetig minden nagyszerûen alakult a Bernabéuban. A BL-gyõztes csapat sokkal erõsebbnek tûnt, mint néhány hónappal korábban. Kevesen gondoltak rá, hogy hamarosan minden megváltozik.A Real Madrid 22 mérkõzésig tartó gyõzelmi szériája után mindenki úgy gondolta, ebbõl triplázás lesz. Aztán Luka Modric hónapokra kidõlt, a fáradt csapat pedig nem volt képes betölteni ezt az ûrt. Modric nélkül Kroos túlterhelt lett, ráadásul sokkal több védekezõ feladat hárult rá, miközben nem volt minõségi párja.

Ancelotti Asier Illarramendire, Sami Khedirára és Lucas Silvára támaszkodhatott csak – három játékos, akiben Ancelotti a legkevésbé sem bízott. Ez oda vezetett, hogy Kroos sokszor már lépni sem bírt a pályán, teljesen kimerült. A rotáció hiánya meghozta keserû gyümölcsét. Áprilisban Ancelotti az Atlético Madrid elleni BL negyeddöntõre készült – Karim Benzema, Gareth Bale és Luka Modric nélkül. A sérülések és a bizalom hiánya egyetlen kimenetel felé mutattak. Ancelotti már a Milánnál sem szívesen nyúlt a cseréihez, még akkor sem, mikor egy héten belül három mérkõzés várt csapatára.

Végül Ancelotti második, és egyben utolsó szezonja trófea nélkül zárult – pedig ez az egyetlen út, hogy a klubnál maradhass. Carlót menesztették a Tizedik ellenére is. Florentino Pérez pedig nem is adott magyarázatot erre a lépésére. Végre volt egy edzõ, aki nyugodtságot, szép futballt és BL-gyõzelmet hozott a klubhoz. Kedvelték a szurkolók és a játékosok is, jó viszonyt ápolt mindenkivel.

“Ancelotti mindkét évben gyõzött. Megnyerte a szurkolók, a vezetõség szeretetét is. Bekerült a klub történelemkönyvébe, hiszen vele sikerült megnyerni a Tizediket.” – nyilatkozta Pérez.

Késõbb Ancelotti is kifejtette, milyen érzés a Real Madrid edzõjének lenni.

“Hatalmasak az elvárások, és úgy érzem, itt az idõ a változásra. Nagyszerû klubbunk van, és tudjuk, hogy a minõség, a tehetség és a kemény munka újra boldogságot hoz majd a szurkolóknak és vezetõségnek.””Pihenésre van szükségem, ezért Madrid és Kanada között fogok utazgatni. Az itt töltött két év nagyon fárasztó volt és nagy kihívást jelentett.Senki sem tudja elképzelni, mennyit kivesz belõled, mennyi energiádat emészti fel, és mennyi idegeskedéssel jár edzõnek lenni a Real Madriddal. Nem sokára hazautazom, mert megszületik az unokám. Ezt semmi pénzért nem hagynám ki.”

Rafa nem kerülheti el a végzetét
Ha a cikkünk hatalmas mérete másra nem is, arra jó volt, hogy mindenki lássa, Rafa Benítez hamarosan csatlakozik a 11 elõdjéhez a futószalagon. Beníteznek egy szerencséje van, hogy Madridban jött a világra, és született madridista, aki mindennél jobban szereti a klubot. Egész karrierje során azért dolgozott, hogy egy nap ezt a csapatot irányítsa. Rafa Benítezzel végre visszaköltözhet a madridizmus az öltõzõbe. Az érzés, ami plusz erõt adhat a nehéz mérkõzéseken.

Ezt az érzést kell a klub minden játékosának átadnia. Az érzést, amit Raúl – akit Benítez csalt el az Atlético Madridtól – is birtokolt. A probléma az, hogy a Real Madridnál minden évben újra kell építeni ezt az identitást. Minden évben változnak az elvárások, az értékelési szempontok és a csapatfilozófia. Több türelemre lenne szükség, még akkor is, ha ez trófea nélküli éveket jelente – végül is sok ilyen volt már az elmúlt 15 évben. De, ahogy a történet is folytatódni fog, úgy Rafa Benítez sem kerülheti el a végzetét.

A Real Madrid edzõket szállító futószalagja nagyon is létezõ dolog. Egyesével mindenki felszállt erre a szalagra, kigördültek és máris a darálóban találták magukat, ahonnan hírnevüket és becsületüket vesztve távoztak. Ez egy érezhetõ probléma. A Bernabéu híres a játékosokra és edzõkre helyezett nyomásáról. Ha el akarjuk képzelni, mi is ez a nyomás, elég a szurkolókra gondolnunk, akik lelkiismeretfurdalás nélkül kifütyülték már Casillast, Raúlt, Zidane-t és Cristiano Ronaldót is. A valóságban senki sem képes megállítani ezt a folyamatot. Mindezek ellenére még mindig a világ legnagyobb elismerése a Real Madridhoz tartozni.

A futószalag
1910 és 1999 között 49 edzõ ült a Real Madrid kispadján. A századforduló óta 12 trénert fogyasztott el a klub, ami statisztikailag pontosan 1,25 edzõt jelent évente. Több pénz folyt be, több világsztár került a csapatba és a nyomás is jóval nagyobb lett. Többé nem volt elég trófeákat nyerni, de mindezt szemetgyönyörködtetõ játékkal kellett elérni.

Alázatosság, folyamatos gyõzelmek és “Joga Bonito” – úgy tûnik, ez az egyetlen formula, hogy egy edzõ sokáig a Bernabéuban maradhasson.

2000-2003
Amikor 2000-ben Florentino Pérez megérkezett a Real Madridhoz, a klub pénzügyi problémákkal küzdött – ez volt az egyik kulcspontja a választási kampányának. Vicente Del Bosque akkor már a klubnál volt, és a Bajnokok Ligája gyõzelmet ünnepelte. Ez a trófea legalább annyira lenyûgözõ volt, mint amennyire meglepõ a Madrid ötödik helye a bajnokság végén. Del Bosque állását a Nyolcadik megnyerése mentette meg.

Utólag már kijelenthetjük, hogy Del Bosque volt a tökéletes megoldás Florentino elképzeléseihez. A rengeteg szupersztár mellé kellett egy agy, aki odafigyel a játékosokra, hogy a futballra koncentráljanak. Del Bosque összetett karakter volt: egyrészt nyugodt körülményeket teremtett, másrészt távol tartotta a csapatot a rivaldafénytõl. Mindenkibõl a legjobbat hozta ki.

Del Bosque még az olyan el nem ismert hõsöknek is megtalálta a helyét, mint Steve McManaman. Amikor Luis Figo megérkezett, McManaman lényegében kiszorult a csapatból, ami nagyon tisztességtelen lépés volt az angol játékossal szemben. De Figo egyszerûen jobb volt, egy igazi világsztár. McManaman végül nem volt hajlandó elhagyni a Madridot, és Del Bosque feladata volt, hogy megtalálja a középpályás helyét. A spanyol mester meg is találta a sokoldalú Macca posztját, áttette õt a balszélre, amivel a Figo-Macca lett az egyik legnagyobb félelmet keltõ szélsõpáros.

Figo leigazolása nagyszerû húzás volt, de ez is csak egy rejtett teszt akart lenni – az elsõ a sok közül. Del Bosque nem tudta befolyásolni, kiket igazoljon le a klub, és kiket ne. Pérez még a kezdetén volt a klub megújult pénzügyi korszakának, annak ami olyan nagy sikert hozott a Real Madridnak, mint márka. Érdekes, hogy ez hozta meg a sikert a pályán is, egészen addig a napig, amíg Del Bosquét ki nem rúgták.

Vicente Del Bosquéban minden megvolt. Az edzõsködése alatt a Real Madrid gyönyörûen futballozott, ezüstérmesek lettek és a csapatmorál is nagyszerû volt. De egy idõ után, amikor a nagy költekezés nem hozott eredményt a pályán, minden összedõlt. Pérez a támadóknál ‘Zidane-okra’, a védelemben ‘Pavonokra’ támaszkodott. Ez egy meggondolatlan elképzelés volt. Francisco Pavón egy átlag alatti védõ volt, ezért a Real Madridnak labdabirtokláson alapuló futballt kellett játszania annak érdekében, hogy a gyenge védelmet minél kevesebbszer tegyék próbára az ellenfelek. A ‘Zidane-okból’ pedig minél többet kellett a támadósorba elhelyezni, egészen addig, amíg fel nem borult a csapategyensúly. Ez egy olyan politika volt, amit Vicente Del Bosque nem érzett magáénak.

A kontroll ilyen mértékû elvesztése meg is hozta eredményét, és 2003 nyarán Del Bosquét – “kimerültségre” hivatkozva – menesztette Pérez. Pedig nem sokkal korábban a Real Madrid megnyerte a bajnokságot. Az elnök úgy nyilatkozott akkor, hogy “nem õ volt a megfelelõ edzõ a jövõre nézve.” Innentõl kezdve pedig a Real Madrid státusza az ‘Európa legrettegettebb csapatáról’ egy ‘évtized kihagyására’ változott. Florentino Pérez számos hibát elkövetett, de a legemlékezetesebb az Claude Makeléle eladása volt, aki egyszemélyben forradalmasította a védekezõ középpályás posztot. De természetesen Del Bosque távozása is legalább ennyire megviselte a klubot.

És itt kezdõdött el a történet. A Real Madrid vezetõsége öngyilkos projektbe vágta a fejszéjét. Hogyan is lehetne bárki is sikeres a Real Madrid edzõjeként, ha épp most rúgták ki az elõdöt, aki nem csak eredményeket, de népszerûséget is fel tudott mutatni? Nem is lehetett tökéletesebb edzõt elképzelni Del Bosquénál, aki nem csak nagyszerûen kezelte a világsztárokat, de még eredményes is volt. És ezt a játékosok is érezték.

“Del Bosque egy jó barát volt, egy olyan személy, akit mindig is csodálni fogok, és aki nagyon sokat segített nekem, amikor Madridba érkeztem. Imádom õt, kivételes ember, örökké a Real Madrid része lesz, és úgy gondolom, elõbb-utóbb újra Madridban fog edzõsködni, legalábbis remélem.” – Luis Figo

Del Bosque a Bernabéuból a török Besiktashoz távozott, ahol nem sikerült túl sok mindent letennie az asztalra. Ezután három évig sehol sem dolgozott, majd átvette a történelmi sikereket elérõ spanyol válogatottat. A Real Madrid futószalagja után öt év kellett, míg Del Bosque újra megtalálta a helyes utat.

2003-2006
A Del Bosque utáni érát zord évek követték. Miután a klubnak három évig egy edzõje volt, most öt edzõt fogyasztott el három év alatt. A rendszerben zûrzavar volt, semmi sem mûködött.

Amikor Carlos Quieroz megérkezett Del Bosque helyére 2003-ban, mindenki optimista volt. Õ volt Sir Alex Ferguson felderítõ elméje a Manchester Unitednél. Quieroz elhozta a ‘joga bonitót’, amire a Bernabéu vágyott. Bár ez nem volt túl nehéz mutatvány, mivel a futballtörténelem legjobb támadói a Real Madridban szerepeltek. De Quierozból hiányzott a taktikai érzék, a csapategyensúly kialakításának képessége és nem jöttek az eredmények sem.

Carlos Quieroz egy bajnokcsapatot és a világ legdrágább keretét vette át, amivel az elsõ év végén a bajnokság negyedik helyére sikerült beérnie. A Bajnokok Ligájában a Monaco ellen vérzett el a csapat a negyeddöntõben. Egy szezon tele csalódással. Quieroz annak reményében hagyta el Manchestert, hogy egy álomcsapatot irányíthat, és rengeteg trófeát nyerhet. Aztán mégis leszegett fejjel hagyta el a Bernabéut. Azonban meg kell jegyezni, hogy nem minden Quieroz hibája volt. Kért egy középsõ védõt és egy védekezõ középpályást is, de egyiket sem kapta meg. Ugyancsak meg kellett találni a helyét David Beckhamnek, pedig sokkal jobban tudta volna stabilizálni a középpályát, például Esteban Cambiassóval.

De itt ez a lényeg. A Real Madridnál ez a munka része, amivel rengeteg edzõnek szembe kellett néznie. Azt mondták, ez a világ futballjának csúcsa.

A portugál szakembert a klublegenda, José Antonio Camacho váltotta a kispadon, de elég rövidre sikerült a közös munka. Camacho napok alatt elvesztette az öltözõ támogatását, emellett nagy ellenzõje volt a galaktikus politikának, és a csapat is rettenetes állapotban volt. Raúl a legrosszabb idõszakát élte, Samuel egy két lábon járó katasztrófa volt, és a csapat nem sokkal korábban egy megalázó, 3-0-ás vereséget szenvedett a Bayer Leverkusentõl a Bajnokok Ligájában. Távozása elõtt a spanyol mester az Espanyol ellen elveszített mérkõzésen be sem cserélte Beckhamet és Raúlt.

A szezon alig kezdõdött el, de Camachót szeptemberben kirúgták. Õt Mariano García Remon követte, aki korábban sikeres Real Madrid játékosnak mondhatta magát. Remon Camacho asszisztense volt, onnan léptették elõ. Nem tartott sokáig az õ edzõsködése sem, hiszen újévkor menesztették, miután 20 mérkõzésbõl csupán 12-t tudott megnyerni a csapat.

Ekkor érkezett Vanderlei Luxemburgo, aki Európában még ismeretlen névnek számított. Luxemburgo egy sikeres brazil edzõ volt, aki korábban sem játékosként, sem edzõként nem szerepelt Európában. Mivel brazil volt, és sikeres, megért egy próbát. És Luxemburgo fogta a csapatot és a gyõzelmekre vezette. Az elsõ hét mérkõzését megnyerte a Real Madriddal.
 

A klub abban az évben egyetlen trófeát sem nyert, ami nem igazán tetszett a vezetõknek. Ennek ellenére Luxemburgóval kezdte meg a szezon a csapat, de karácsony elõtt mégis menesztették a gyenge eredmények, és az élvezhetetlen játék miatt. A legemlékezetesebb vereséget a Barcelonától szenvedte a csapat, amikor Ronaldinho egymaga végezte ki a Real Madridot a Bernabéuban. A mérkõzés 3-0 lett, és Eto’o is betalált. Pont az a két ember okozta a legnagyobb kárt a Madridnak, akiket Florentino Pérez könnyedén megszerezhetett volna, de lemondott róluk. Azon az estén Luxemburgo érthetelenül gyenge középpályás duót küldött a pályára Beckhammel és Pablo Garciával. A csapat teljesen szétesett.

Nem sokkal azelõtt, hogy a brazil edzõ elveszítette állását, elveszítette a szurkolók támogatását is. A legutolsó találkozóján Luxemburgo a hazai publikum elõtt lecserélte Ronaldót, és helyére Thomas Gravesent küldte be, amit a következõ skandálás kísért: ‘fuera, fuera, fuera!’ (‘takarodj, takarodj, takarodj!’)

Pérez rendkívüli értekezletet hívott össze, majd Vanderlei Luxemburgo hazautazott Brazíliába. Egy újabb edzõ, aki a csúcsot akarta elérni, de csak a futószalag újabb darabja lett. A Del Bosque utáni éra elsõ éve borzasztóra sikeredett, egy év alatt három edzõ váltotta egymást.

A klub következõ trénere Juan Ramon Lopez Caro lett, aki fél évig bírta a gyûrõdést. Lopez Caro decemberben váltotta Luxemburgót, miután meg voltak elégedve a Real Madrid B-nél mutatott munkájával. Az elsõ mérkõzésén vereséget szenvedett a csapat az Olympiakosztól a Bajnokok Ligájában. Tulajdonképpen a találkozóinak csak a felét tudta megnyerni a Real Madriddal. A szezon végén Florentino Pérez lemondott elnöki posztjáról, és Lopez Caro munkájára sem tartott igényt az új elnök, Ramón Calderon.

Folytatjuk a második résszel!