Gergő

Sajnos vagy nem sajnos, de már egy ideje érlelődik bennem ennek a néhány sornak a megírása. Azért sajnos, mert szomorúnak tartom, hogy olyan alapvető dologra kell felhívni a figyelmet, mint a csapat bármely tagjának vagy a másik ember véleményének tisztelete. Azért nem sajnos, mert nagyon bízom abban, hogy ha már beszélünk erről, akkor annak eredménye is lesz. Pont, mint Zidane munkájának.

Hónapok óta olvasom a klubhoz tartozó játékosok, edzők, vagy éppen az elnök minősíthetetlen stílusú kritizálását. Éppen ki a soros. Félre ne értsen senki, nem a kritikával van a probléma. Nem azzal van a probléma, hogy megvan a véleményünk a csapat játékáról, Zidane taktikájáról, a sok sérültről, a kevés gólról vagy épp Sergio Ramos szakálláról. Ezekről lehet jókat beszélgetni, vitázni, meglátásokat egymásnak engedni, hogy aztán mindenki többel jöjjön ki, mint amivel belement.

Tisztában vagyok az internetnek, a közösségi médiának azzal a vonásával, hogy hát itt következmények nélkül lehet írni, mondani bármit, főleg egy 1974 km-rel odébb élő emberről, klubról, bármiről. Olyan ez, mint a második házmester a kocsmában, bátorságot ad. Szabadságot ad. Csak akkor van gond, amikor ezt a zászlóként lobogtatott véleményszabadságot összetévesztjük a féktelen fröccsögéssel. És ilyenkor (egy vírus előtti, szép világban) jöhet a kocsmáros, aki vagy szól, hogy kicsit halkabban vagy ajtót nyit. Mert odabent még vannak páran, akik jókedvűen, szenvedéllyel vagy épp mással átitatva, de beszélgetni szeretnének. 

Szóval az internet alapvetéseit nem tudom, nem is akarom megváltoztatni, de legalább megvan az a szerencsénk, hogy nekünk van itt egy virtuális "kocsmánk", egy közösségi terünk, ahova azért gyűlünk össze már 10 éve nap mint nap, mert szeretjük a Real Madridot. Szurkolók vagyunk, fanatikusok vagyunk, olvasók, nézők, sokszor meg csapattagok vagyunk. Sokat örülünk, sokat izgulunk, sokat szomorkodunk, sokat megkérdőjelezünk, sokat bosszankodunk, sokat elfogadunk, sokat továbblépünk, sokat szurkolunk, és szerencsére sokan vagyunk. Beszélhetünk arról is, hogy kinek mit is jelent szurkolni, biztosan nagyon sokféle válasz lenne rá. De van az a nagyon szép kifejezés, hogy feltétel nélküli szeretet, és biztos vagyok abban, valahol ez az alapja a szurkolásnak, a rajongásnak is. Amikor nem győzelmekhez, gólokhoz, trófeákhoz vagy szemet gyönyörködtető játékhoz kötjük ezt a szeretetet. Persze a joga mindenkinek megvan ehhez, csak így kicsit nehezebb lesz átélni a jó, és gyorsan túllépni a kevésbé jó időszakokon. Naiv dolog azt gondolni, hogy Real Madrid szurkolóként bárki is védett lenne a kudarccal vagy a vereséggel szemben. Fura is lenne mindig a csúcson lenni, nagyon fura. Az a zsinórban három BL-győzelem a mai napig fura, néha fel sem tudom fogni, hogy megtörtént. Előtte viszont, pontosabban 2014-es győzelem előtt volt 12 év szünet. 12 év, amikor sokszor a csúcs közelében sem volt a világ legjobb csapata. Emiatt csodálatos a futball. Emiatt lett még csodásabb az elmúlt 10 év. Mármint szurkolóként. 

De kicsit csapongok. Igazából az éppen Hazard-ra zúduló, az embert, a sportolót, a körülményeket, az okokat teljesen figyelmen kívül hagyó, sőt, meghallani sem akaró "véleménynyilvánításról", meg úgy magáról a stílusról szerettem volna írni. Mert az nagyon zavar. Nemcsak Hazard-ral kapcsolatban, mert Zidane, Benzema, Lucas Vázquez ugyanezt kapja évek óta. De említhettem volna Kroost, Marcelót és Cristiano Ronaldót is. Egy-egy rossz meccs (vagy sérülés!) után szépen sorban mindenki megkapja, ami kijár neki.

Ahogy az online világ sajátosságaival, úgy a Real Madridhoz kapcsolódó maximalizmussal is tisztában vagyok. Nem elég győzni, gólokkal kell győzni. Hiszen mit sem ér az egész, ha közben nem olyan szemet gyönyörködtető a játék, amitől sírva fakadunk. Eredmény, eredmény, eredmény. Játék, játék, játék. Ha ez elmarad, akkor a szurkoló vállára könnyedén rátelepszik a frusztráció súlya. Akkor pedig kell egy hibást keresni, vagy többet. Kell, hogy legyen valaki, akin le lehet vezetni a csalódást. Az nem kérdés, hogy levezetni egy jó dolog, akár a Balatonról, akár a feszültségről van szó. A hogyan viszont nem mindegy. Az M7-esen a leállósávban, a forgalommal szemben haladni épp annyira nem célravezető, mint gondolkodás és tisztelet nélkül az anyjába vagy még messzebre küldeni a csapat bármelyik tagját. Lehet kedvelni, lehet nem kedvelni, lehet csalódottságot kifejezni, de páros lábbal, impulzívan beleszállni valakibe szerintem nem okés. Főleg, ha ez egy olyan játékos, aki még csak meg sem mutathatta, miért is játszhat a Real Madridban. Vagy épp egy olyan edző, aki eddig mindig kihozta a maximumot a csapatból. Akkor is, amikor ez 3 BL-t jelentett, akkor is, amikor csak egy bajnoki címet.

Ahogy hiszek az idei trófeában, úgy hiszem azt is, hogy lehet normálisan is kritizálni, vitázni és véleményt kifejezni. Építeni, támogatni és pozitívan hozzáállni akár ahhoz is, amikor Vinícius 16. alkalommal pöccinti mellé öt méterről. Mert hát legalább eljutott odáig.

De száz szónak is egy a vége. Hala Madrid!