A színfalak mögött
A Barcelona történelmi sorfala a Bernabéuban
Mindenki tudja, hogy a Madrid-Barça párharcok egy extra töltettel rendelkeznek, amely túlmutat a labdarúgáson. A kiélezett rivalizálás, amely fõleg az utóbbi idõben lett hangsúlyos (régen még az Atlético volt a Real nagy ellenfele), gyakran okoz feszültséget a klubok között, ami a pályán is megmutatkozik. Minden apró mozzanatnak jelentõsége van a derbiken, amit aztán felnagyítanak és eltúloznak. Minden médium foglalkozik a Clásicókkal, és az emberek órákon át képesek ezekkel a meccsekkel foglalkozni, ami egy fél Spanyolországot megbénít.
Ezért is volt olyan nagy a felhajtás, amikor 2008. május 7-én a friss bajnok Real Madrid otthonában kellett pályára lépnie a Barcelonának, és a szokások szerint sorfalat állnia a játékoskijárónál. Már hetekkel korábban azon spekuláltak az újságok, hogy vajon sikerül-e erre a meccsre (három fordulóval a vége elõtt) annyi elõnyre szert tenni, hogy matematikailag is be legyen biztosítva a madridiak elsõsége. Végül pont az Osasuna otthonában, az utolsó percekben fordítva lett bajnok a Real, így Rijkaardéknak a következõ fordulóban nem maradt más hátra, mint jó arcot vágni ehhez a dologhoz.
A Clásicót megelõzõ hét másról sem szólt, csak a sorfalról. Olyanok is voltak, akik szerint a Barçának nem kellene folytatni a hagyományt, és átélni ezt a „kínfájdalmat”. Olyan ötleteket is lehetett hallani, miszerint egy fehér pólóban kellene pályára lépnie a gránátvörös-kékeknek, amelyen a frissen lesérült Militónak fejeznék ki a támogatásukat. Ezt természetesen abból az alig titkolt megfontolásból, hogy így akadályozzák meg a „nagy fotó” létrejöttét, amelyre minden médium fel volt készülve (a Marca már elõre bejelentette, hogy a másnapi számukhoz a sorfalról készült poszter-melléklet is társul).
Egészen az utolsó percekig homály fedte a sorfalazás mikéntjét. Végül az akkori Barça-elnök, Joan Laporta volt az, aki elébe ment bármiféle bojkottnak. A katalánok elsõ embere a meccs elõtt lement az öltözõbe és a következõt mondta a játékosoknak: „Legyen meg bennetek az a méltóság, ami hiányzott belõletek a bajnokságban. Álljatok sorfalat, ahogy azt ilyenkor kell.” Így is történt: a Barcelona-játékosok végül a szokásos felszerelésükben lépték pályára és rögtön ezután kétoldalt sorfalat álltak a bajnoknak, így téve tanúbizonyságot arról, hogy a rivalizálás nem írja felül a sportszerûséget. Az esetrõl készült videót itt lehet megnézni.
Egy másik sorfal a Camp Nouban
Míg az elõzõ esetre valószínûleg valamennyi olvasó emlékszik, azt már kevesebben tudják, hogy a 80-as évek végén is sorfalat kellett állniuk a katalánoknak. Egészen pontosan 1988. április 30-án került sor az eseményre, de ezúttal nem a Bernabéuban, hanem a Barcelona stadionján, a Camp Nouban. Akkor a legtöbb tekintet arra a Bernd Schusterre szegezõdött, aki akkor még a Barça játékosa volt, de már tudvalévõ volt, hogy a következõ idényt a madridiaknál folytatja. Õ is ott állt annak a sorfalnak az egyik szélén, amelyik udvariasan megtapsolta Butragueñóékat.
Érdekesség, hogy 20 évvel késõbb újra részese lett egy ilyen élménynek, pont az elõbb említett alkalomkor, mint a madridiak aktuális edzõje. Õ már nem játszott a Real Madridban, amikor 1991-ben a fehéreknek kellett elõször (és a mai napig utoljára) sorfalat állnia a nagy riválisnak. Akkor a Cruyff-féle „Dream Team”-nek járt a tisztelet.
Raúl, a torreádor
Az idõk folyamán sok játékos vált ismertté valamilyen rá jellemzõ ünneplése miatt. Gondoljunk Bebetóra, Hugo Sánchezre vagy Ballotellire, és persze Raúlra… Itt most nem a gyûrû-csókos gólörömrõl van szó – amit szintén õ hozott divatba – hanem arról a rituáléról, amit valamilyen cím meghódítása esetén mutatott be. Ha a Madrid valamilyen címet nyert, a kamerák már keresték Raúlt, aki a bikaviadalok esetén használatos köpennyel (spanyolul „capote”) az ilyenkor szokásos mozdulatsorokat mutatta be.
Az elsõ alkalom, hogy a madridiak 7-ese ilyen módon ünnepelt, az pont a 7. BL-gyõzelem alkalmából történt, az Amsterdam Arénában. A Real sok év után törte meg a BEK/BL-átkot, és 32 év után hódította el a rangos címet (a sorozat elsõ részében az ezzel a döntõvel kapcsolatos anekdotákról írtunk). Raúl, aki nagy bikaviadal-rajongó, a nagy öröm közepette egy köpennyel a kezében mutatott be pár mozdulatsort. A fotósok és a közönség természetesen megõrültek ezekért a pillanatokért, és hangosan kiabálták az „ollé, ollé” rigmusokat. Az amszterdami döntõt követõen már egyértelmû volt, hogy ez a fajta ünneplés onnantól hagyománnyá válik. Raúl után, most Ramos (egy másik bikaviadal-rajongó) az, aki így ünnepel egy-egy címet követõen.
Köszönjük az idei évi figyelmet, jövõre is folytatjuk a sorozatot!
A sorozat elõzõ részei:
- Elsõ rész
- Második rész
- Harmadik rész
- Negyedik rész
- Ötödik rész
- Hatodik rész
- Hetedik rész
- Nyolcadik rész
- Kilencedik rész
- Tizedik rész
Pepe leigazolásának története
Jorge Mendes, a híres játékos ügynök mesélte el a Récord c. újságnak, hogy szerzõdtette ügyfelét a madridi klub. Bevallása szerint nem volt egy könnyû transzfer, és sokat kellett egyeztetnie a Real Madrid vezetõivel, hogy nyélbe üssék az üzletet. Mint ismert, Pepe 2007 nyarán került a Portóból a spanyol fõvárosba: „A transzfer nagy veszélyben forgott, mert míg én Olaszországba utaztam, hogy nyélbe üssük Jorge Andrade Juventusba igazolását, addig a Porto és Madrid vezetõi megszakították a tárgyalásokat” – mesélte az ügynök.
„Amikorra leszálltam a gépemmel Milánóba sikerült elérnem, hogy a felek újra felvegyék a kapcsolatot egymással, és a Milánó-Torino autóút alatt már sikerült egy megegyezést elérni a két klub között”. Mendes azt is elárulta, hogy a legnagyobb szerepe Pepe leigazolásában José Ángel Sáncheznek (általános igazgató), Pedja Mijatovicnak (akkori sportigazgató) és Carlos Bucerónak (sportigazgatóság tagja) volt.
Taxis anekdota
Az ügynök megosztott egy olyan anekdotát is, amely rögtön azután történt, hogy a játékossal leszálltak volna a Barajas repülõtérre. Egy taxiba szálltak, és épp a rádión hallgatták, ahogy egy spanyol újságíró a következõket mondta: „Na de ki ez a Pepe, aki 30 milliójába fog kerülni a Real Madridnak? Pepe nem is egy focista név.”
„Pepe és én döbbenten néztünk össze” – meséli Mendes. „Nyugalom Pepe, hamar meg fogod mutatni, kicsoda vagy te valójában.” – nyugtatta a játékost. „Az a bizonyos Pepe most a világ legjobb hátvédje” – mondta végül az õt kérdezõ újságírónak.
Híres összecsapások a Real Madridban
Di Stéfano vs. Bernabéu
Ez az elsõ nagyobb eset, amirõl tudomásunk van. Sokan nem tudják, hogy a Real Madrid jelenlegi tiszteletbeli elnöke, aki egy korszak meghatározó játékosa volt, annak idején, játékosként, a hátsó kapun volt kénytelen távozni a klubtól. Bernabéu volt az, aki elorozta a játékost a Barcelona elõl (sokan innen datálják a Real-Barça ellentétet), de az Inter ellen elveszített 1964-es BEK-döntõ után õ maga döntött arról is, hogy nem hosszabbítja meg a „Szõke nyíl” lejáró szerzõdését. A Real Madrid egy pár éves szünet után újra döntõt játszhatott a sorozatban, de a Luis Suárez, Faccheti és Mazzola vezette olaszok 3-1-re verték meg Bécsben az akkor ötszörös bajnokot. Ez volt Di Stéfano utolsó meccse a Madridban. A találkozót követõen hevesen összevitatkozott Bernabéuval, és a következõ idényt már az Espanyolban kezdte.
Butragueño vs. Beenhakker
A következõ nagy összecsapáshoz sokat kell elõre ugorni az idõben. A 80-as években jártunk, amikor a „Keselyû” élete formájában játszott, és pont ezért okozott óriási felháborodást, amikor az akkori edzõ, a holland Leo Beenhakker csak a padra ültette le a játékost a sorsdöntõ PSV elleni BEK-negyeddöntõ visszavágóján. Beenhakker Paco Llorentét állította be a helyére, és miután Butragueño ezt szóvá tette nála, az edzõ pénzügyi büntetést követelt a játékosnak. Az akkori elnöknek, Ramón Mendozának kellett közbeavatkoznia: behívatta Beenhakkert az irodájába, aki akkor még azt hihette, hogy a PSV elleni továbbjutásért fogja megdicsérni a csapatát. Ehelyett az elnök kemény hangon kérdõre vonta: „Tudja mit csinált maga? A klub örökségével játszadozott.”
Beckham és Ronaldo vs. Capello
Capello kétszer is Real Madrid edzõje volt: az 1996/97-as és a 2006/2007-es idényben. A második etapja során több játékossal is összeveszett, többek között honfitársával, Cassanóval is, ahogy azt megírtuk az eheti színfalak mögötti sorozatunkban. Cassano nem számított meghatározó játékosnak, nem úgy, mint Ronaldo vagy Beckham, akikkel szintén komoly összetûzése alakult ki Capellónak, és végül mindkét játékos távozott. A sztárok még a Galaktikus-éra alatt érkeztek, Florentino Pérez elnöksége alatt, de miután õ lemondott a posztjáról és Ramón Calderón lépett a helyére, már nem volt többé egy védelmezõjük, aki szembeszegült volna az edzõ akaratával. Capello elõször Ronaldótól szabadult meg, akitõl nem tûrte meg a hanyag munkáját, és végül a téli átigazolási szezonban 10 millióért került a Milanhoz.
Beckham esete az idény végéig húzódott. Capellónak az nem tetszett, hogy a játékos idény közben kijelentette, hogy a szezon végén a Los Angeles Galaxyhoz igazol. Beckhamet egész januárban nem játszatta az edzõ: „Velünk fog edzeni, de többet nem játszik itt” – mondta, miután meghallotta a hírt. Ennek ellenére egy hónap elteltével meggondolta magát és újra a kezdõbe rakta az angolt, akinek óriási szerepe volt abban, hogy a Madrid végül 6 pontos hátrányból megnyerte Rijkaard Barçájával szemben a ligát. Az angol végül méltó módon távozhatott, egy bajnoki címmel a zsebében.
Ramos és Casillas vs. Mourinho
Az összecsapások legújabb fejezetének most lehetünk tanúi. José Mourinho eddig sem a visszafogottságáról volt híres, és most sem félt szembemenni a két csapatkapitánnyal, Ramosszal és Casillasszal. Igaz, hogy sportszakmai érvek mögé bújva, de mindkét játékost leültette a padra, amikor azok szembeszegültek vele. Ramost a Manchester City ellen nem játszatta, míg Casillas legutóbb, a Málaga ellen került kispadra, ami nemcsak neki, hanem minden Real Madrid szurkolónak szokatlan látvány volt. Az már csak olaj a tûzre, hogy kikapott a csapat, így egyre nagyobb nyomás nyomja a portugál edzõ vállát.
A színfalak mögött
Egy kiálló szöggel a cipõben
Az Alsúa testvérek (Antonio és Rafael) a 40-es években játszottak a Real Madridban. Azokban az idõkben a játékosok olyan futballcipõket hordtak, amiknek a talpát három szöggel rögzítették. Pár órával a meccsek elõtt a szertáros, Pedro Llorente, vagy ahogy a klubnál hívták, „Peris” dolga volt a játékosok felszerelésének ellenõrzése, biztosítva, hogy mindenkinek meg legyen mindene a játékhoz.
Egyszer a Madrid az ország északi részébe utazott egy bajnokira, és Peris a meccs elõtt észrevette, hogy Rafael Alsúa egyik cipõjén kiáll egy szög a belsején, ami így kárt okozhatna a játékos talpán. Minden további gondolkodás nélkül egy kalapáccsal elferdítette a szög csúcsos végét. Az elsõ félidõ végeztével aztán nagyon meglepett, amikor a játékos kérdõre vonta õt.
Alsúa, amint belépett az öltözõbe elkiabálta magát: „Ki nyúlt hozzá a csukáimhoz?!” Pedro Llorente kissé megszeppenve mondta, hogy õ volt az, és elmagyarázta az okát. Alsúa mérgesen ezt válaszolta neki: „Ez legyen az utolsó alkalom, hogy a csukáimhoz nyúlsz! Tudd meg, hogy nekem úgy jó, ha kiáll kicsit egy szög, mert a lábamban érzett fájdalomtól jobban játszom, több erõvel és gyorsabban.” Késõbb maga Peris vallotta be, hogy Rafael Alsúa zoknijai a meccsek végeztével tele voltak vérfoltokkal…
Beckham kényszerbetegsége
Amikor az angol játékos a Real Madridba igazolt, az egyik legmeglepõbb fejlemény volt, amikor bevallotta egy újságnak a kényszerbetegségét. Beckham, a brit The Independent-nek adott interjúban vallotta be, hogy a rend és a szimmetria a mániái: „Egy olyan rendellenességtõl szenvedek, amely arra kényszerít, hogy mindent egy vonalban, vagy párban tartsak magam körül. Ezért például csak kettesével rakom a hûtõbe a Pepsi dobozaimat, és ha páratlanul marad, akkor az egyiket berakom egy másik fiókba. Ezenkívül, ha belépek egy szálloda szobájába, mielõtt lepihenhetnék, el kell tüntetnem minden papírt és könyvet, és berakni ezeket egy fiókba. Mindennek tökéletesnek kell lennie.”
Amit akkor nem vallott be, de az idõ során kitudódott a játékosról, hogy fehér öltönyöket visel azért, hogy passzoljon az otthoni bútorzatához; minden második héten 40 pár ugyanolyan alsógatyát vásárol (mosás helyett inkább kidobja a használtakat); és ragaszkodik hozzá, hogy mindig szín szerint legyenek rendezve az ingjei. Beckham másik megszállotsága a tetoválások, ami bizonyos szintû mazochizmusának köszönhetõ. Azt is elmondta, hogy próbált kigyógyulni az ilyenfajta kényszeres szokásairól, de ez eddig nem sikerült neki, így azok továbbra is megnehezítik az életét. Saját bevallása szerint ez frusztráló tud lenni, de mivel elfogadta a dolgot, már nem zavarja annyira.
Cassano kicsapongásai
A színfalak mögött korábbi részein foglalkoztunk olyan problémás játékosokkal, mint Drenthe vagy Faubert. Természetesen nem maradhat ki ebbõl a sorozatból Antonio Cassano sem:
Az olasz csatárt megérkezése pillanatától végigkísérték a botrányok. 2006 nyarán, a világbajnoki-cím után érkezett a csapathoz, de már akkor látszott, hogy fizikai állapota messze nem az ideális és túlsúlyos. Ezzel már az elsõ pillanattól negatív kritikákat szerzett, és sokan kételkedtek abban, hogy ennek a ravaszképû játékosnak van jövõje Madridban. Az idõ nekik adott igazat.
A debütáló meccsén szerzett Betis elleni gyõztes gólja csak egy fellángolásnak bizonyult, amely nem tartott sokáig. Cassano végül a klub hátsó kapuján távozott az idény végén, miközben az emberek még csak nem is sejtették, hogy a játékos legnagyobb botrányai még csak ezután kerülnek a nyilvánosságra. Ez pár hónappal késõbb történt, amikor a játékos maga vallott errõl a botrányszagú önéletrajzában: Mindent elmondok, amit Pierluigi Pardo, egy olasz újságíró írt meg a játékos elbeszélései alapján.
Cassano itt bevallotta, hogy többször is úgy lépett pályára, hogy nem sokkal elõtte feküdt le nõkkel, és ez egyáltalán nem ártott a játékának. A könyvben a játékos rengeteg szeretõt említ az életében, akiknek a számát a következõképp saccolta: „Úgy 600 és 700 közé teszem ezeket a nõket. És egyszer sem mondtam csõdöt." Külön említést érdemelnek a játékos azon vallomásai, amelyek a madridi idõszakára vonatkoznak. A „Talentino” szerint a spanyol fõvárosban a meccsek elõtti összetartások voltak a legmókásabbak: „Nagyon könnyû volt. A meccsek elõtt minden játékos egy emeleten volt elszállásolva, és annyi dolgom volt, hogy egy emelettel feljebb vagy lejjebb kibéreljek egy szobát egy nõnek, akit az éjszaka közepén meglátogathattam.” A játékosnak kidolgozott stratégiája is volt az ilyen esetekre: „Volt egy pincér barátom a hotelnél, akinek az volt a dolga, hogy szex után hozzon nekem 3-4 croissantot. A lépcsõnél találkoztunk: õ hozta a croissantokat, én az éppen aktuális lányt. Én felfaltam a péksüteményt, õ meg kikísérte a hölgyet. Szex és croissant, ezek voltak a tökéletes esték”.
Ugyanúgy botrányos, amit az edzõkkel való kapcsolatáról írt. Fabio Capellóval való viszonya volt az egyik legrosszabb (az olasz mester a Madridnál ki is rakta a keretbõl a játékost). Amikor mindketten Madridban voltak, így ír az egyik összetûzésükrõl: „Tarragonában a teljes második félidõre elküldött melegíteni Ronaldóval együtt, de végül nem állított be. Az öltözõben ezt kiabáltam neki: „Te egy szar alak vagy. Hamisabb vagy, mint a pénz a Monopolyban”.
Ennek a tükrében nem meglepõ, hogy Cassanónak végül nem volt jövõje Madridban. Azóta mintha Olaszországban újra magára talált volna…
A sorozat elõzõ részei:
A színfalak mögött
Bernabéu, a mintaelnök
A sorozat egyik részén már foglalkoztunk Bernabéu különös személyiségével, most pedig álljon itt egy másik sztori ahhoz, hogy megismerjük, milyen is volt a klub történetének legendás elnöke:
Számos anekdota szól arról, hogy a Real Madrid elnökeként, Santiago Bernabéu mennyire tiszteletben tartotta a klub vagyonát. Ez még az olyan hétköznapi dolgokban is megnyilvánult, mint például az újságolvasás. A klub irodáiban mindig biztosítottak újságokat az alkalmazottaknak, de amikor Bernabéu elemelt egyet, hogy azt alaposan átolvassa, mindig hagyott ott 5 pesetát, amennyibe az újság került. Aligha téved az, aki ezek után azt állítja, hogy az elnök sohasem vitt el egy vasat sem a klubtól. Politikus viszont nehezen válhatott volna belõle…
„Elegem van a fociból”
David Espinar, a brazil Ronaldo kommunikációs igazgatója hozta nyilvánosságra a következõ anekdotát: A „fénomeno” volt egyike az elsõknek, aki megtudta, hogy Zinedine Zidane visszavonul és szögre akasztja a cipõt. A vallomás egy berlini hotelben történt, ahol a két játékos egy közös szobán osztozott. 2006-ban jártunk, amikor még egy év volt hátra az akkor 34 éves francia játékos madridi szerzõdésébõl, de õ már eldöntötte, hogy a nyári világbajnokság után abbahagyja a játékot. Ronaldónak, így magyarázta meg az akkor még nagyon bizalmas információt: „Elegem van a fociból”.
Ezzel a karakán kijelentéssel adta tudtára a társának, hogy meghozta a döntését, amely mindig az egyik legnehezebb egy profi focista számára. Késõbb a Canal+ nevû francia csatornán jelentette be hivatalosan a dolgot, amelyen úgy magyarázta a döntését, hogy az utóbbi idõszakban többször szenvedett sérülést és nem tud már kiegyensúlyozottan teljesíteni. A többi innentõl már történelem: egy sok szempontból emlékezetes vb-n, egészen a döntõig juttatta a csapatát, ahol gólt is szerzett, de késõbb kiállítatta magát és a tizenegyes párbajban az olaszok nyerték meg tornát. Ennek ellenére is õt választották meg a vb legjobb játékosának, és a Real Madridnál pár év múlva, Florentino Pérez érkezésével már egy igazgatói állás várta.
Akibõl akár pingpongsztár is lehetett volna
Cristiano Ronaldónak van egy kevésbé ismert hobbija, ami a pingpong, hivatalos nevén asztalitenisz. A portugál játékos majdnem olyan ügyes ebben, mint a fociban, és volt egy olyan pillanat a fiatal Cristiano életében, amikor döntenie kellett a két sportág között, ugyanis profi szinten nem ûzhette a kettõt egyszerre. Egy nap a Sporting asztalitenisz-edzõje a következõt mondta a játékosnak: „Láttalak játszani, és úgy gondolom, hogy nagyon jó játékos válhatna belõled. Nem akarsz belépni a csapatba?” „Az edzõ nem gyõzött meg, mert addigra már eldöntöttem, hogy focista akarok lenni” – vallott errõl maga a játékos, a Momentos c. önéletrajzi könyvében.
Talán nem meglepõ, hogy soha nem bánta meg Cristiano, hogy nem asztaliteniszezõ lett belõle, habár a döntése egyben azt is jelentette, hogy egy reményteli tehetséggel lett szegényebb a sportág. A portugál sztár hobbiként egyébként azóta is ûzi ezt a sportot, és a madridi házán tart egy pingpongasztalt arra az esetre, hogyha ki mernék hívni. „Nagyképûség nélkül állíthatom, hogy elég jó vagyok ebben. Még azok is, akik azt hiszik, hogy jól tudnak játszani, és legyõzhetnek, utána csalódottan szembesülnek a tényekkel”.
A sorozat elõzõ részei:
A színfalak mögött
A Keselyû ötöse
1983. november 14-én az El País egyik cikkében egy Julio César Iglesias nevû újságíró keresztelte el az akkori Real Madrid ifjú tehetséges generációját a fenti névvel. Akárcsak a galaktikusok esetén, ez az elnevezés is bevonult a történelembe, habár minden valószínûség szerint ezt a szerzõ akkor még nem is sejtette. „Az a beszámoló az egyik legjobb spanyol generáció születésének a lenyomata volt” – írta jóval utána Santiago Segurola, aki ma Marca egyik legismertebb újságírója.
Az ötös fogat tagjai a következõk voltak: Butragueño – a csapat vezére, akirõl az elnevezés is született, ugyanis az õ beceneve a keselyû (el buitre) – Míchel, Martín Vázquez, Sanchís és Pardeza. Mindannyijukban az volt a közös, hogy a Castillából indultak, ahol megnyerték a spanyol másodosztály küzdelmeit (mivel egy fiókcsapat nem tud feljutni a felnõtt csapat mellé, ez a lehetõ legnagyobb siker). Akit a Castilla története részletesebben érdekel, az itt elolvashatja a háromrészes sorozatunkat a csapatról. Érdekes módon az a Pardeza került fel elõször a nagyokhoz, aki aztán a legkorábban távozott Madridból. A klub jelenlegi sportigazgatója egy évvel Butragueño, Sanchís és Martín Vázquez elõtt jutott be az elsõ vonalba. Õket követte egy idénnyel késõbb Míchel (a Sevilla jelenlegi vezetõedzõje), aki saját bevallása szerint majdnem a Málagához igazolt, de végül remekül kiegészítette a „Keselyû ötösét”, és segítette csapatát zsinórban öt bajnoki címhez (1986, 1987, 1988, 1989, 1990) és két UEFA-kupa gyõzelemhez (1985, 1986). A sikeres korszak a kezdeti mag tagjainak távozása után, a 90-es évek elején ért véget.
A „Macsók” ötöse
Kevésbé volt prózai a késõbbi generáció elnevezése, amelyet ezúttal nem egy újságíró, hanem maga Hugo Sánchez talált ki. A 80-as évek végén jártunk, amikor még Madridban játszottak Butragueñóék (tehát ez papíron még "A Keselyû ötösének” a korszaka volt), de a csapat nagy sztárja a mexikói gólvágó lett. A korábbi elnevezés mintájára a csatár kitalálta, hogy õk mostantól legyenek „A Macsók ötöse”. Mindenki úgy értelmezte a dolgot, mint egy férfias kinyilatkoztatás, arról a büszke és legyõzhetetlen csapatról, amely zsinórban ötször hódította el a bajnoki címet. A valóság azonban annyira távol volt ettõl, mint amennyire banális volt a név eredete.
Hugo késõbb elmagyarázta, hogy azért jutott eszébe ez a név, mert Spanyolországban folyamatosan ezt mondogatták neki: „Hogy vagy macsó?/ Mi a helyzet macsó?" (Cómo estás, macho?/ Qué pasa, macho?). Ez a kifejezés fõleg Spanyolországban elterjedt, és körülbelül úgy hangzik, mintha magyarul azt mondanánk: „Mi a helyzet öreg?”, annyi különbséggel, hogy a férfiasságukra büszke spanyolok szeretik macsónak hívni egymást. Hugo maga vallotta be egy késõbbi beszélgetésen: „Ezt nagyon mókásnak találtam, ezért döntöttem úgy, hogy ezzel a névvel kereszteljük magunkat”.
A legendás csatár, akinek más utat szántak
„A Macsók ötösének” tagja volt az a Carlos Alonso González is, akit Santillana néven valószínûleg sok olvasó ismer. A spanyol futballtörténelem egyik legjobb csatára a Real Madrid történetének harmadik legeredményesebb játékosa, aki 17 idényen keresztül szolgálta a klubbot. Mindez lehet, hogy nem vált volna valóra, ha nevelõire hallgat, akik egy egészen más jövõt képzeltek el neki:
Santillana a szülõfaluján kezdte tanulmányait a „Colegio de las Monjas Clarisas” nevû katolikus intézményben. A diákok nagyon vallásos nevelést kaptak, és „Carluco” vagy „Carlitos”, ahogy ott hívták, rendszeresen segédkezett a szertartásokon ministránsként. „Micsoda remek kisfiú vagy! Minden tekintetben nagyon jól viselkedsz” – mondták akkoriban neki az apácák.
Santillana így emlékszik vissza azokra az idõkre: „Nagyon élénken érdeklõdtek irántam. Egy nap azt mondták nekem, hogy nagy misszionárius válna belõlem. Már azt is kitalálták, hová kellene mennem: a Fülöp-szigetekre! Amikor felvetették nekem a misszió ötletét és az úti célt, nem haboztam válaszolni: Nõvérem, én nem hagyom ott a szenvedélyem, a focit azért, hogy misszionárius legyek”. Ma már ki lehet jelenteni, hogy jól döntött…
A sorozat elõzõ részei:
A színfalak mögött
Real Madrid, a film
A Real Madrid mondhatja el magáról, hogy az elsõ olyan futballcsapat, amelyrõl hivatalos filmet készítettek. A sorozat elõzõ részében már volt arról szó, hogy mely játékosok vállaltak el filmszerepeket, többek között ebben a filmben is. Most kicsit annak járunk utána, hogyan is készült ez az alkotás:
A projektnek 6 millió eurós költségvetése volt, és a Huckleberry Films, a Pendelton nevû cég és a Real Madrid TV közösen gyártotta. A filmben keverednek valós események, fiktív történetekkel, amelyek öt szálon futnak, öt különbözõ helyszínen: Madrid, New York, Tokió, Caracas és egy szenegáli kisfalu, Ziguinchor. A különbözõ szálakat egy dolog köti össze, és ez a Real Madrid. A film rendezõje, Borja Manso, a filmmel egy kérdésre igyekezett válaszolni: Hogyan képes a Real Madrid oly sok szenvedélyt kiváltani a világ különbözõ helyein, kortól, nemtõl és társadalmi osztálytól függetlenül? A forgatás hét hónapig tartott, és valós Real Madrid meccseken is forgattak (többek között a 2005-ös madridi El Clásicón), ahol az akkori edzõ, a brazil Vanderlei Luxemburgo módszereibe is bepillantást nyerhetünk. A premierre 2005. augusztus 25-én került sor a Bernabéuban, és bár nem minden kritikus tetszését nyerte el, a Real Madrid szurkolóknak mégis különös jelentõséggel bír a film, amelynek trailerjét itt lehet megnézni.
Raúl lakomái
Nem sokan tudják, de Raúl egyik nagy hobbija a focin kívül, a vadászat. A Real Madrid legendás 7-ese szabadnapjain gyakran fogta a puskáját, és ment el valamely barátja vadászbirtokára, hogy ott hódoljon a szenvedélyének. Raúlnak sikerült elültetnie a vadászat iránti rajongásának magvait néhány csapattársában is, például a portugál Pepében, akivel néhányszor el is mentek egy közös barátjukhoz ellõni egy pár tárat.
Amennyire hagyományosnak számítottak Raúl vadászatai, ugyanúgy hagyománnyá váltak az elejtett vadakból készített lakomák, amelyekre rendszeresen meghívta a csapattársait. A játékosok között tudott dolog volt, hogy kéthavonta egyszer, egy hétfõi napra a madridi Txistu étterem egyik helyisége le van foglalva erre a célra. Számos Real Madrid játékos vett részt ezeken a lakomákon, és evett együtt a csapatkapitány legutóbbi vadászatából származó húsokból.
A klub kilenc mezszponzora
Az 1982-es évben egy nagy változás ment végbe a klub mezén, ugyanis az addigi patyolat tiszta fehér szerelésen megjelent az elsõ szponzor, a Zanussi. Ez az akkoriban szokatlan lépés, ahogy arra számítani lehetett, nem minden szurkoló tetszését nyerte el. A Real Madrid ilyen szempontból az elsõk között volt, de idõvel más klubok is felismerték, hogy ez egy kényelmes és jövedelmezõ módja annak, hogy extra-bevételre tegyen szert egy egysület. Az évek múlásával már alig lehetett találni olyan csapatot, amelynek ne lett volna valamilyen mezszponzora.
A Zanussi logója csupán az 1982/83-as idényben szerepelt a madridi szerelésen. A háztartási gépeket gyártó olasz cég eleinte nagy hírverést keltett, és a szokatlan látványa a mezen állandóan a szóbeszéd tárgyává tette Madridban. Akkoriban Alfredo di Stéfano volt a csapat edzõje, és fenn is maradt egy anekdota róla, ahogy a szintén legendás Juanitóra szólt rá, amiért nem fut eleget: „Mi a baj? Túl nehéz cipelni a mosógépet?”
A Zanussi után jött a Parmalat, a tejtermékeket gyártó, szintén olasz cég, amely 2 idényen keresztül hirdetett a csapat szerelésén. Ezután egy-egy idényen keresztül szponzorált a Reny Picot (spanyol tejtermékeket gyártó cég) és az Otaysa (azóta csõdbe ment spanyol autóforgalmazó cég). Ezek követõen jött a Teka (háztartási gépek), amely nyolc idényen keresztül támogatta a Real Madridot. A 2001/02-es idényre nem egy cég neve, hanem a Realmadrid.com felirat került a mezre, majd jött a Siemens, amelynek 2002 és 2007 között különbözõ változatai szerepeltek a felszerelésen: Siemens Mobile, BenQ Siemens és simán „Siemens”. Öt éve az osztrák sportfogadó cég, a Bwin szerezte meg az értékes hirdetési felületet, amely azonban a következõ idénytõl, átadja helyét a Fly Emirates-nek. Az emírségi légitársaság évi 23 millió eurót fizet majd a Real Madridnak a hirdetési jogért, és a német (Hamburg), francia (PSG), olasz (Milan) és angol (Arsenal) bajnokság után a spanyolban is lesz olyan csapat, amelynek õk a mezszponzorai.
A sorozat elõzõ részei:
A színfalak mögött
„Micsoda ünneplés volt! Narancslével koccintottunk…”
A Real Madrid ötödik BEK-gyõzelme történelmi alkalom volt a klub életében. Az Eintracht Frankfurt felett aratott 7-3-es gyõzelem a sorozat történek az egyik legemlékezetesebb pillanata, többek között Puskás Ferenc felülmúlhatatlan teljesítménye miatt, aki egyedül mondhatja el magáról, hogy egy döntõben 4 gólt szerzett.
A játékosok öröme is nagy volt a meccset követõen. Mindenki azt gondolta, hogy azon a bizonyos 1960. május 18-i napon óriási ünneplés kezdõdik majd a skót városban (a döntõt Glasgowban rendezték), de a bajnokokat óriási meglepetés érte a vacsora után.
Santiago Bernabéu vette át szót, és emlékeztette a játékosokat, ahogy valamennyi külföldi szereplés alkalmával: „Ne feledjétek, ti Spanyolország fõvárosának a hírét viszitek a kontinensen, nem akarok botrányokat. Egy nagy dolgot vittetek véghez, ne rontsátok el azt.”
José Emilio Santamaría, az akkori csapat legendás uruguayi hátvédje így emlékezett vissza évekkel késõbb az esetre: „Az utasítás ki lett adva, és senki nem ellenkezett. Vacsora után mindenki a szálloda halljában maradt. Micsoda ünneplés volt! Bernabéuval együtt sütiket ettünk és narancslével koccintottunk…”
Filmbéli játékosok
A Real Madrid sztárjait nem egy alkalommal kérték fel bizonyos filmszerepek eljátszására és cameo-megjelenésekre a különbözõ rendezõk. Az elsõ madridi játékos, aki valamilyen filmszerepet játszott el, a híres Ricardo Zamora volt, aki az 1943-as „Bajnokok” (Campeones) c. filmben szerepelt Quincoces-szel és Gorotizával együtt (két másik egykori Real Madrid játékos). A legendás kapus szerepelt még a „Tizenegy pár csuka” (Once pares de botas) c. filmben is, ahol ezúttal Samitierrel és Alfredo di Stéfanóval együtt játszott. Utóbbi játékos maga is rákapott a mozis szerepekre, és késõbb több olyan futball-témájú alkotásban is szerepelt, mint „A Szõke Nyíl” (La Saeta Rubia) vagy „A vasárnapi csata” (La batalla del domingo).
Manapság a Real Madrid játékosai közül néhányan folytatják ezt a hagyományt. Értelemszerûen többen is szerepet kaptak a klub hivatalos filmjében, a „Real Madrid, a film”-ben (Real, la película). Zidane, Raúl és Beckham, illetve kisebb szerepben többek között Helguera és Casillas is szerepelt. Utóbbi két játékos Gutival együtt már elõtte is kipróbálták magukat az itthon is nagyon népszerû Torrente 3 c. filmben. Ikernek hosszabb szerep is jutott a „Játékon kívül” (En fuera de juego) c. filmben, ahol Martín Palermo is megjelent. A negyedik Torrente részben is szerepelt több Real Madrid játékos, ezúttal Higuaín, Sergio Ramos, Raúl Albiol és Álvaro Arbeloa. Egy korábbi csillag, Luis Figo is feltûnik cameo-szerepben a portugál "Second life" c. filmben, ahol egy rendezõt alakít. Külön említést érdemel a brazil Ronaldo, aki azon kívül, hogy szerepelt a „The Brazilian” c. moziban, megrajzolták a Simpson család egyik epizódjában. Kevés játékos mondhatja el ugyanazt magáról, Cristianót is „csak” egy reklám-snitt erejéig tették be.
Túl a szavakon
Sokszor a Real Madrid edzései sem mentesek a konfliktusoktól és egyéb súrlódásoktól a játékosok között. Kialakultak kisebb verekedések is, bár hozzá kell tenni, hogy ezek sohasem nõttek ennél nagyobbra. A következõkben három olyan fejezetet osztunk meg a Real Madrid közelmúltjából, amikor majdnem tettlegességig fajultak az indulatok:
1999 márciusában a Madrid a Dinamo Kijevet fogadta a Bernabéuban és egy szabadrúgásnál Fernando Hierro és Clarence Seedorf között alakult ki nagyobb vita. A holland játékos nem vette figyelembe a málagai védõ kérését, és õ maga végezte el a pontrúgást. Hierro nagyon zokon vette az engedetlenséget, és keményen odaszólt Seedorfnak. Az esetnek nem itt lett vége. A meccs végén a holland odament a védõhöz, és kemény hangnemben válaszolt: „Te engem nem hordasz le!”. A játékosok között ekkor szakadt el valami, és egymásnak estek, de szerencsére rögtön ott termett Raúl és a társai, hogy ezt megállítsák.
Egy másik hírhedt verekedés Tokióban zajlott le, egy nappal azelõtt, hogy a csapat lejátszotta volna az 1999-es Interkontinentális-kupa döntõjét. Az eset egyik alanya ismét Seedorf volt, aki az edzésen Iván Campóval kapott össze egy kemény belépõ után. Az edzés sajtó nyilvánossága elõtt zajlott, így sokan szemtanúi voltak annak, ahogy Jarninak, a Real Madrid akkori horvát hátvédjének kellett szétválasztania õket. Iván Campónak már magasan, ütésre készen állt az ökle…
A legújabb esett már a Mourinho éra alatt játszódott le, a Sevilla elleni Király-kupa-elõdöntõ meccs elõtti edzésen. Gago lépett be keményen Pedro Leónnak, aki ugyanilyen kemény szavakkal teremtette le az argentint. Pár perccel késõbb a spanyol játékos adta vissza a „kedvességet” Gagónak egy odarúgással, ami után már meg is volt az összekapás. Az edzés végeztével, már az öltözõben újra összeszólalkoztak a játékosok, és a csapattársaknak kellett közbeavatkozniuk. Az esetet Mourinho úgy torolta meg, hogy mindkét játékost kihagyta a Sevilla elleni meccs keretébõl.
A sorozat elõzõ részei:
A színfalak mögött
Megnéztek két filmet a moziban, aztán játszottak
A futball rohamos változását fõleg akkor lehet tetten éri, ha megnézzük, hogy ezelõtt pár évtizeddel, hogyan is néztek ki a dolgok. Az ABC nevû újság 1975. november 4-i cikkének köszönhetõen most lehetõségünk van kicsit betekinteni abba a világba, amely nem sokban hasonlít a maihoz. A lap egy beszámolót közölt arról, hogyan készülnek a játékosok egy meccs elõtt:
„Tegnap, hétfõn az edzõközpontban tartott edzés után, a játékosok hazamehettek, hogy aztán délután fél 7-kor találkozzanak a Santiago Bernabéunál, ahonnét elmentek megnézni egy filmet a moziban. A film után mindenki a Monte Real hotelbe ment, hogy megvacsorázzon, és ott aludjon. Ma újra visszatérnek az edzõközpontba, hogy egy utolsó edzést végezzenek, majd visszamennek a hotelba. Ebéd után egy újabb filmet néznek meg, majd rögtön visszatérnek a Monte Realba. Végül holnap teljes pihenés van elõírva a hotelben, amíg a stadionba nem kell indulni”.
Egészen más idõket éltek akkor, ma már hazai meccseknél csak a meccs elõtt pár órával találkoznak a játékosok…
Johnsontól Adebayorig, az ezresek listája
Ha igaz az, hogy a fociban a gól lényeg, akkor a Real Madrid szurkolóinak egy nagyon lényegretörõ csapattal van dolguk. A madridiak, a klub 110 éves történelme során több mint 5 000 találatot ünnepelhettek hazaiakként, ami egy nagyon kevesek által elérhetõ magasság. Ezekhez a találatokhoz hozzájönnek még azok is, amelyeket a klub idegenben szerzett.
Természetesen egy Real szurkoló sem láthatta az összes találatot, de íme egy rövid összefoglalója a fontos mérföldköveknek:
Az elsõ találatot Johson szerezte 1902. május 13-án az akkori Hipódromo pályán. Ez egy szépítõ gól volt a Barcelona ellen, az akkori Spanyol-kupa elõdöntõjén. 42 évet kellett várni arra, hogy megszülessen az 1000. találat: A gólt Nazario Belmar szerezte az öreg Chamartín stadionban, 1946. január 13-án a Castellón csapata ellen (4-0). A 2000. gólt a mitikus Gento szerezte, már a Bernabéu stadionban, és kerekké tette ezzel a Boldklubben elleni gólzáport (9-0, 1961. október 25.). Egy másik legendás játékos, Juanito szerezte a 3000-iket, 1980. március 11-én a Logroñes ellen. A málagai játékos egy 2-0-s meccsen állította be a végeredményt. A 4000-et 1995. június 3-án sikerült elérni a Deportivo ellen (2-1), ekkor José Amavisca volt a gólszerzõ.
A várva várt 5000. találatot különös módon egy újonnan érkezett játékos szerezte, mégpedig az az Adebayor, akinek ez volt egyben az elsõ találata a klubban. Az eset 2011. február 2-án történt, amikor is egy 2-0-al a csapat bebiztosította a Sevilla ellen a Király-kupa döntõbe jutást, amelyet aztán egy emlékezetes meccsen, a Barcelona ellen meg is nyert. A találat itt nézhetõ meg.
Cruyff majdnem leigazolása
A Real Madrid definíciója szerint mindig a mindenkori a legjobb játékosokat próbálja leigazolni, így amikor a 70-es években Hendrik Johannes Cruijff-nak, közismertebb nevén Johan Cruyff-nak hívták a világ legjobb játékosát, a Madrid, illetve Barcelona is szemet vetett rá. 1973 nyarán jártunk, amikorra az Ajax aranylabdás játékosa már eldöntötte, hogy elhagyja a klubját, csak a célállomás volt kérdéses. Akkoriban a Phillips cégnek nagy befolyása volt az Ajax Amszterdamban, és egyben nagy pénzeket költöttek arra, hogy a Bernabéu stadionban hirdessenek. A holland cég vezetõi úgy látták, hogy stratégiailag elõnyös lenne számukra, ha Cruyff végül a habfehéreknél kötne ki, ezért befolyásukat kihasználva, óvatosan a Madrid felé terelték a játékost.
Nagyon komoly tárgyalások folytak Santiago Bernabéuval, ezek azonban visszafordíthatatlanul zátonyba futottak, amikor az elnök megtudta Cruyff fizetési igényeit. A holland legenda mindig is tagadta ezt a verziót, és arra hivatkozott, hogy neki az álma mindig is az volt, hogy a Barcelonában játsszon, de a madridiak szerint csak azért nem került végül a fõvárosiakhoz, mert a keret legnagyobb fizetését követelte magának. „Ez elfogadhatatlan, itt nem fog semmilyen újonnan érkezett többet keresni, mint a többiek. Ha magasabb bért akar, akkor azt a pályán kell megkeresnie”. Cruyff így végül a Barcelona ajánlatát fogadta el, amely több mint 10 000 dollárt fizetett neki havonta. A holland játékos végül csak egyszer nyerte el a bajnoki címet, és 15 évvel késõbb, edzõként lett inkább egy sikeres korszak meghatározó alakja a katalánoknak.
A sorozat elõzõ részei:
A színfalak mögött
A Figo és Zidane nevû sólymok
A galambok a Santiago Bernabéu stadion egyik legnagyobb ellenségei. A jelenlétük nemcsak, hogy piszkítja a stadiont és végül kárt tesz az épület szerkezetében, hanem a gyepszõnyegnek is árt, fõleg abban az idõszakban, amikor fûmagokat szórnak rá. A klub, hogy elejét vegye ennek a problémának, úgy döntött, hogy egy csapat ragadozó madarat „igazol le”, amelyekkel elijesztik a hívatlan vendégeket. Összesen 12 sólymot vittek a Bernabéuba, amelyek közül különösen kettõ emelkedett ki: Figo és Zidane.
A solymász, Guillermo Santalla a következõképpen magyarázta az állatok neveinek eredetét: „Az egyiket Zidane-nak hívom, mert nagyon elegánsan vált irányt, a mozgása pontos és tiszteletet parancsoló, illetve nem fél megütközni senkivel és semmivel. Figo azért kapta a nevét, mert a repülési pályája olyan szép íveket ír le, mint a portugál lövései”. A galambok – amelyeknek a Bernabéu minden meccs után egy igazi éléskamra volt a lelátón hagyott ételmaradékok miatt – kénytelenek voltak máshova költözni galaktikus ellenségeik elõl.
A hírnév kevésbé szép oldala
Az a hírnév, ami körülveszi a játékosokat sokszor tud nagyon fárasztó lenni, hiszen alig tehetnek meg pár lépést az utcán, vagy mehetnek el vacsorázni egy étterembe, anélkül, hogy szurkolók egy csoportja meg ne állítaná õket egy autogram vagy közös fotó kedvéért. A Real Madrid játékosai megtanultak ezzel együtt élni, és törekednek arra, hogy ez minél kevésbé zavarja meg a napi teendõiket. Így van ezzel Casillas is, aki azonban a hírnév ellenére is megmaradt szerény embernek, és a keretbõl valószínûleg õ az, aki a legtöbb idõt tölti autogram-osztással.
Egy bizonyos farsangi estén, Iker a barátaival együtt vacsorázott a város egyik centrikus éttermében. Az utcán nagyszerû volt a hangulat, és a kapusnak hirtelen kedve támadt részese lenni ennek az élménynek. Szeretett volna normális emberként végigvonulni az utcán, és a többiekkel ünnepelni, ugyanakkor tudta, hogy híre miatt gyakorlatilag egy lépést sem tehetne meg anélkül, hogy leállítanák a rajongók. Így történt tehát, hogy a kapus kért egy kartondobozt a konyhából, fúrt bele három lyukat, hogy látni és lélegezni tudjon, majd a fejére húzta, és így ment ki a tömeghez. Hatásos megoldásnak bizonyult, hiszen így a többiekkel együtt ünnepelhetett az utcán, anélkül, hogy bárki felismerte volna…
„Nicolas Cage” a Bernabéu díszpáholyában
A Real Madrid újkori történetének egyik legderûsebb anekdotája minden bizonnyal a Santiago Bernabéu stadion díszpáholyában zajlott le 2008 márciusában, egy Real Madrid-Roma BL-nyolcaddöntõ visszavágóján. A híres olasz komikus, Paolo Calabresi, aki egy fizetõs olasz csatornán vezet egy mûsort, úgy döntött, hogy Nicolas Cage-nek adja ki magát, és megpróbál ezzel az új identitással bejutni a Bernabéu díszpáholyába. A történet úgy indult, hogy az Oscar-díjas színész feltételezett titkára kapcsolatba lépett a klub titkárságával, és elmagyarázta, hogy Cage Madridban fog tölteni egy pár napot új filmje népszerûsítésével, és mivel az ott tartózkodása egybeesik a BL-visszavágóval szeretné megtekinteni a helyszínen a meccset. A klub nagyon szívesen fogadta a kérést, a meccs napján pedig kocsit küldtek érte (ugyanazzal a sofõrrel, aki Beckhamet szállította), és természetesen biztosítottak neki egy helyet a díszpáholyban. A mérkõzés szünetében, az akkori elnök, Ramón Calderón személyesen találkozott vele, és átadott neki egy Nicolas Cage nevével fémjelzett Real Madrid mezt. Arra is megkérte, hogy egy másik példányt írjon alá a Real Madrid múzeuma számára és átadott neki egy tiszteletbeli klubtag-kártyát. A hamis Nicolas Cage végül a klub több vezetõjével a díszpáholy pár vendégével is közös fotót csinált. Az esetrõl videó is készült.
A meccs végeztével a Real Madrid kiesett a BL-bõl, az olasz komikus pedig azzal folytatta tréfáját, hogy lelátogatott az öltözõkbe. Persze ezt is megengedték neki. Ott aztán Robinhót is sikerült átvernie, aki odaadta neki az aláírt mezét, és egy közös fotót is csinált vele. Az öltözõfolyosón összefutott Tottival is, aki már ismerte a TV-bõl Calabresit, és mert egyszer ugyanezt a tréfát eljátszotta egy Milan-Roma meccsen is. Meg is kérdezte tõle: „Hát újra itt?”. A színész csak kacsintott egyet, amivel jelezte, hogy szeretne még inkognitóban maradni. A hír aztán gyorsan elterjedt a római öltözõben – amely akkor már javában ünnepelte a továbbjutást – és futótûzként tovább a stadionban. Amikor leleplezõdött a dolog, Ramón Calderón még azzal próbált mentegetõzni, hogy õ tudott mindenrõl az elejétõl kezdve, de az igazság az, hogy alaposan átverték mindnyájukat. Maga Calabresi nyilatkozta a következõ napon, nagy sikerét élvezve: „Mindenki nagyon kedves volt velem. Életemben nem kaptam annyi ajándékot egy díszpáholyban.”
A sorozat elõzõ részei: