Gy. András

Az általános kép szerint, mely Mourinhóról él a szurkolókban és az õt becsmérlõkben, minden arra vezethetõ vissza, hogy rövid és jelentéktelen karriert tudhat magáénak játékosként. Setúbalban született, egy úri városban Lisszabontól délre. A családjának mély gyökerei vannak a labdarúgásban: az apja, Félix kapus volt, nagybátyja, Mario Ledo, aki egy konzervgyár tulajdonosa volt, felépítette a hazai labdarúgócsapat, a Vitória de Setúval stadionját. Mourinho védõ volt, ifista korában a Rio Ave szerzõdtette le, egy elsõ osztályú csapat, melynek az édesapja volt a menedzsere.

A kreált mítosz szerint az ádáz, fellengzõs Mourinho 1982-ben született, amikor 19 évesen a cserepadon ült a Sporting Lisszabon ellen.

Az egyik Rio Ave védõ sérült volt, de amikor Félix épp hívta volna fiát, megkapta az információt, hogy ha játszatni fogja Josét, akkor nem csak hogy az lesz a srác utolsó pályáralépése a csapatban, de az õ edzõi munkájának is vége. Így apa és fia végignézték, ahogy a csapatuk 7-1-es vereséget szenved, Mourinho pedig – állítólag – eldöntötte, hogy soha többet nem kerül ilyen megalázó helyzetbe. Ezután üzleti iskolába ment, sporttudományi ismereteket szerzett, majd felküzdötte magát az edzõi pozícióig.

Mourinho vitat néhány részletet, de leginkább a következtetést cáfolja: „Ha az emberek azt gondolják, hogy frusztrált voltam, amiért nem voltam top játékos, tévednek. Nem voltam.” – mondja. „Egyáltalán nem. Szerettem játszani még a másod-, vagy harmadosztályban is. A kezdetektõl úgy gondoltam, hogy inkább vagyok edzõ-, mint játékos típus, úgyhogy amikor végeztem a tanulmányaimmal, azonnal ebbe az irányba indultam el. Mindig azt csináltam az életemben, amit szerettem volna.”

Ez az értelmezés felvet egy problémát: mi vezérli Mourinhót, ha nem az, hogy bizonyítson édesapjának, vagy beintsen mindenkinek, aki kételkedett benne?

Az õ magyarázata egy kicsit unalmas: egyszerûen csak nagyon keményen dolgozott. Sérült gyerekeket tanított, tornatanár lett, végül 1992-ben kapcsolatba került Bobby Robsonnal, a Sporting Lisszabon új edzõjével, mint tolmács.

Amikor Robson elfogadta a Porto, majd a Barcelona felkérését, Mourinho ment vele. Amikor az angol szakember elhagyta a katalán együttest és a PSV Eindhovenbe távozott, Mourinho maradt, és nélkülözhetetlenné vált a következõ tréner, Louis van Gaal számára. Mindeközben megírta saját bibliáját, megalkotta saját rendszerét.

Azóta saját magának köszönhetõen sikeres menedzserré vált, asszisztensek hada veszi körbe, hozzáállása azonban változatlan. Zlatan Ibrahimovic például a következõt írja róla könyvében: „Kétszer olyan keményen dolgozik, mint a többiek. A nap huszonnégy órájában a futballnak él. Sosem találkoztam még olyan edzõvel, aki ennyire ismeri az ellenfelet. Mindennel tisztában volt, még a harmadik számú kapus lábméretével is.”

„Ez nem rögeszme” – korrigál Mourinho. „Úgy gondolom, fontosak a részletek: a részletek tesznek jobbá egy játékost; a részletektõl lesz jobb egy csapat; a részletek segítségével gyõzhetsz. Persze van néhány játékos a világban, akik már a jelenlétükkel jobbá tesznek egy csapatot, mint amilyen valójában. De a futball alapvetõen csapatsport, a csapat pedig jobb akkor, ha foglalkozol a részletekkel. Tehát ez nem megszállottság, egyszerûen a tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a részletekben rejlik a különbség.”

Abban Mourinho is egyetért, hogy edzõk ezrei tudnak mindent a futballról, de õ a legnagyobb különbséget a játékosok pszichológiájával tudja elérni. Volt, hogy Ibrahimovicnak azt mondta egy Inter-meccs szünetében, hogy a legjobb lenne az édesanyjának adni az olasz bajnokság legjobb külföldi játékosának járó díját, „valakinek, aki valóban megérdemli”; de a megtört Wesley Sneijdert is elküldte három napra a szezon közepén, hogy pihenjen Ibiza tengerparján.

Egyik legérdekesebb lépése Adrian Mutuhoz kötõdik, még abból az idõszakból, amikor elõször érkezett meg Londonba. Mutu Abramovics elsõ költekezés-hullámának eredményeként landolt a Chelsea-ben.

Mourinho beszélt vele, elmondta neki, hogy választáshoz érkezett: harcolhat, küzdhet, és elérhet valami különlegeset a Chelsea-vel; vagy megelégedhet azzal, hogy már gazdag, Románia királya. „De öt év múlva a kutya sem fog emlékezni rád.” – figyelmeztette. „Csak akkor, ha nagy dolgokat viszel véghez. Ez írja a történelmet.” Nem sokkal késõbb Mutu szervezetében kokaint találtak, hét hónapra tiltották el. Karrierje végéhez közeledve az FC Petrolul Ploiestiben egy román bajnoki cím és román kupa fûzõdik a nevéhez.

A korábbi és jelenlegi játékosok beszámolói alapján kezd egyértelmûvé válni, hogy Mourinho rendkívül kifinomult érzékkel közelíti meg a játék mentális oldalát.

A képessége, mellyel mások hangulatát képes felmérni, messze túlmegy azon, hogy leordítja a játékosokat, vagy gyorsan megnézi, mit ír a témáról a Wikipedia. Brendan Rodgers, jelenlegi Liverpool menedzser például így írta le a Mourinhóval töltött három évét a Chelsea-nél: „mintha a Harvardon lettem volna”.

Van, hogy átrúgja a taktikai táblát az öltözõn, de van, hogy természetfelettien nyugodt. Amikor a Manchester ellen lépett pályára a Chelsea januárban, a lelkesítõ beszéde csak tíz másodpercig tartott. „A nagy meccsek a nagy játékosoknak valók. Ha jók vagytok, akkor menjetek ki és nyerjetek.” Meg is tették, 3-1 lett a vége. Mourinho megvonja a vállát: „Egyszerû… Semmi többet nem kell mondani.”

A cinikusok érvelhetnek azzal, hogy a csapatmegbeszélések halandzsák, hiszen mondhatott volna bármit, amikor Moyes Manchester Unitedje ellen játszott, miközben Rooney és Van Persie a lelátón ültek. De vitathatatlan, hogy amióta Mourinho visszatért, egyik Premier League csapat sem mentett több pontot vesztes helyzetbõl, mint a Chelsea. Vagy hihetetlenül szerencsés, vagy valamit nagyon jól csinál taktikai szempontból.

A játékosok, akik már dolgoztak Mourinho kezei alatt, állandó figyelemrõl beszélnek. A telefonjaik könyörtelenül csipogtak a szöveges üzenetek miatt: Hogy aludtál? Helyesen étkezel? Boldog vagy? Az utolsó kérdés újra és újra.

Mourinho ismert a játékosok barátnõinek és feleségeinek körében is, akiknek azt mondja, hogy egyetlen küldetésük van csak: tegyék boldoggá a párjukat, az õ játékosát. Mou kiváló nyelvérzéke – a legenda szerint ugyanis három hét alatt tanult meg folyékonyan olaszul (valójában három hónapig tartott) – lehetõvé teszi számára, hogy a kérései közvetlenek és személyesek legyenek. Ezek ugyan apró részletnek tûnhetnek, de emlékezzünk vissza arra, hogy milyen volt Angliát nézni, amikor Fabio Capello volt a szövetségi kapitány.

„Fontos, hogy megértsük a dolgokat.” – mondja Mourinho. „Néha van egy játékosod, akinek a teljesítménye visszaesik, te pedig nem érted, hogy miért. Jól edz, nem sérült, úgy tûnik, hogy minden rendben van, de nem teljesít jól. Miért? Miért? Kell, hogy legyen valami oka. De nekik is bízniuk kell benned. Nem vagyok rendõr, így nem üldözöm õket a klubon kívül. Még ha az általam edzett klubok igyekeznek is ezt csinálni, én nem teszem lehetõvé számukra a játékosok követését. Ez az õ magánéletük.”

Úgy tûnik, hogy Mourinho kitartása a pszichológiai hadviselések során túlnõ a mindent átható, semmitmondó taktikai játékok szintjén.

A Real Madrid menedzsereként eltöltött három éve alatt úgy tûnt, elhatározta, hogy végleg lemossa azt a Barcelonát, amely vitathatatlanul a történelem egyik legjobb klubja, és a csapat edzõjét, Pep Guardiolát. Az általa megvívott csata többnyire verbálisan zajlott, de 2011-ben fizikai ütközetté vált, amikor Mourinho belenyúlt Guardiola utódjának, Tito Villanovának a szemébe a mérkõzés utáni dulakodás alatt. (Ezt követõen Mourinho a „pito” jelzõt használta az „áldozatára”, ami spanyolul annyit tesz, hogy pénisz. Késõbb bocsánatot kért.)

A konfrontáció áldozata végül Guardiola lett, aki elhanyagoltabbá vált, meg is kopaszodott, majd végül bejelentette, hogy elérte a céljait és egy idõre szünetelteti karrierjét. A Bayern Münchennél bukkant fel újra, egyes pletykák szerint azért, mert valószínûtlen, hogy Mourinho követné õt Németországba.

Mourinho szerint a pályán kívüli viselkedésérõl alkotott vélemény túlzó. „A futballban csak a 90 percen át tartó küzdelmet ismerem.” – mondja. „Ez nem a lélektani hadviselésrõl szól, nem is ezt próbálom alkalmazni ilyenkor. A mérkõzés elõtti idõszak fontos lehet a vélemények, személyiségek, jellemek és érzések befolyásolásának szempontjából. Természetesen arra használom, hogy megérintsem a játékosaimat, az ellenfeleket, a szurkolókat. Ennek ellenére, számomra az egyetlen játék a futballban a 90 perc.”

Változtatott valaha személyes okokból? „Nem, soha.” – mondja határozottan. Pep Guardiola vagy Arséne Wenger miatt? „A legjobb játékosok, a legjobb edzõk és a legjobb csapatok elleni játékot preferálom. Soha nem döntök személyes ügy miatt.”

Mourinho ragaszkodik ahhoz, hogy ritkán volt olyan boldog, mint most. Remek szellemiségnek örvend ma délután, különös tekintettel arra, hogy 24 órával ezelõtt még kés alatt feküdt Párizsban, hiszen törött könyökét mûtötték.

Az Esquire interjúra 17 éves lánya, Matilde társaságában érkezett, aki érdeklõdik a fotózás iránt, a beszélgetés alatt pedig a fotósunkat, Simont faggatja arról, mennyit lehet ilyen munkával keresni, milyen képszerkesztõ programokat érdemes használni. Valójában nagyon bájos.

Az utolsó beállításhoz Mourinhónak el kell kapnia egy labdát, amihez kinyújtja frissen mûtött kezét. Hatalmasat ordít, de igazából csak lányát ugratja.

Matilde megfigyelõként vesz részt az interjún, úgy tûnik, egy kicsit unatkozik. Megkérdezem Mourinhót, hogy feltehetek-e neki egy kérdést, amire õ azt mondja, „természetesen”.

„Otthon sokszor néztek együtt meccset?” – kérdezem.

Matilde épp elkezdi kinyitni a száját, de Mourinho nem tudja megállni, hogy mondjon valamit. „Nem!” – vág közbe, majd nevet. „A házunkban kettõ-kettõ az állás. Anya és lánya teljesen elszigetelte magát a futballtól. Szeretik, ha nyerek és érdekli õket a boldogságom, de nem a futballnak élnek. A fiam pedig természetesen, mint sok korabeli srác, kezd belefolyni a játékba. Tehát kettõ a futball mellett van, ketten pedig sokkal intelligensebbek a ház férfi tagjainál.”

Matilde visszatér a telefonjához, hogy Twitterezzen, vagy valami ilyesmi.

Világos, hogy Mourinho élvezi a futballt Angliában is. A Madrid – Barcelona rivalizálás még számára is soknak bizonyult, úgyhogy felfrissülésnek számít egy olyan országra váltani, ahol négy vagy öt csapat is komoly esélyesnek számít a trófeákért folytatott harcban. A Premier League-ben is sértegetik az ellendrukkerek, de úgy gondolja, hogy ezek alapvetõen kedélyes szidalmazások, nem úgy, mint Spanyolországban, ahol amikor leku*vaanyázták, akkor tudta, hogy komolyan is gondolták.

Úgy tûnik, ez valóban így van. Ha Mourinhóval kapcsolatban kéred ki az angol szurkolók véleményét, akkor a legtöbbjük azt fogja mondani, hogy utálja, de gyakran átalakul ez vonakodó tiszteletté. Ha az õ klubjuk felé venné az irányt, nem csapnák rá az ajtót.

Emellett ürességet is éreztek Mourinho nélkül, a visszatérésekor pedig kellemes fogadtatásban részesült, mivel keletkezett egy kis egyéniség-vákuum, miután Ferguson és Mancini távoztak a színrõl.

Mourinho szerint a Premier League egyhangúbb Ferguson nélkül. „Hiányzik” – mondja. „Hiányzik.” A várakozások ellenére a páros mindig jól kijött egymással, drága borokat cserélgettek egymással az összecsapások után.

Mourinho szerint több volt bennük a közös, mint nem, amit nem sok emberrõl mondhat el. „Sir Alex hetvenvalahány, igaz? Most fejezte be a karrierjét, az elsõ nyugdíjas évében is ott van a futballban, minden hétvégén. Hahahaha! Azt hittem, hogy majd elmegy, kiélvez más dolgokat, de itt van minden hétvégén!”

Manapság Mourinho inkább képzeli el saját örökségét egy klubnál, ahogy Ferguson. Most azt tervezi, hogy 65 éves korában vonul vissza, miután sok év alatt „Chelsea-jét” a futballvilág domináns csapatává formálja, majd két év alatt kivisz egy nemzeti csapatot a világbajnokságra. A válogatott edzõsködést idõskori jelenségnek tartja, mint például a kertészkedést. „Nem olyan, mint egy munka” – mondja. Lenézõen sóhajt egyet. „Két évet kell várnod, hogy történjen valami! Könnyebb meccseid vannak, sok barátságos találkozó, selejtezõ! Havi két edzés…”

Rázza a fejét, számára ennek nem igazán van értelme. „Nem akarok ennyire kiszállni a futballból” – mondja. „Egyszerûen csak néhány hétre van szükségem nyáron egy tengerparton. Nekem ez megfelel.”

Jó lehet Mourinhónak lenni. Kétségek nélkül élni. Meggyõzõdve lenni arról, hogy a siker tagadhatatlanul bekövetkezik. A napi nyolc órás nyugodt alvás, miközben az ellenfeleid hánykolódnak, õsz hajszálakat találnak reggel a párnán. De mi van, ha visszatérése a Chelsea-hez nem lesz sikeres? Lehetséges, hogy újabb regnálása csak korábbi eredményeire vet majd árnyékot? Elgondolkodott egyáltalán ezen?

„Ha eldöntöd, hogy visszatérsz korábbi sikereid helyszínére, mindig megvan a kockázata, hogy a dolgok rosszul sülnek el, de nem félek. Bízom magamban, úgy gondolom, újra meg tudom csinálni.”

A Maffiózók sorozat megvan? Ha még nincs, akkor most ugorj át két bekezdést, egy kis spoiler következik. Az utolsó évad elején Tony Soprano kómába esik, miután Junior Soprano lelövi. A fõszereplõ nagynehezen túllendül a dolgon, de észreveszi, hogy megrendült az emberek hite a vezetõi státuszát illetõen. Amikor egy esküvõn elájul, a lehetséges utódok éhes cápákként veszik körbe. Úgy dönt, valamit tennie kell ez ügyben. A lehetõség megadatik, amikor az emberei leülnek egy asztalhoz, hogy megebédeljenek. Körbenéz a teremben, majd megakad a szeme az új fiún, Perry Annunziatán.

Õ egy kicsit olyan, mint Vin Diesel; fiatal, kemény és kigyúrt. De egyben sebezhetõ is: forrófejû és tapasztalatlan. „Mi a f*sz bajod van?” Mondja neki Tony, csak úgy hirtelen, a semmibõl. „Beb*szod a hûtõajtót?” Szó szót követ, verekednek, Tony pedig teljesen kiüti a srácot. „Akarsz még valamit mondani?” Az üzenet tehát elküldve.

A spoilernek vége. Nos, valami hasonló – vagy pontosan ugyanez – történhetett a Stamford Bridge-en tavaly nyáron. José Mourinho megérkezett, ám karrierje során elõször fordult elõ, hogy sebezhetõ volt: három ingergazdag év után tért vissza a Real Madridtól, az elsõ olyan idénnyel a háta mögött, amely során nem nyert trófeát.

Körülnézett a teremben, végül megakadt a tekintete Matán. 25 éves srác, közel pályája csúcsához, mesteri labdakezeléssel, a szurkolók által a megelõzõ két szezon legjobbjának választva. Ha õt lenyomná, azzal a többiek tudtára adná, hogy ki a fõnök; senki sem érinthetetlen. Mourinho pedig pontosan ezt tette. A Chelsea az új (régi) menedzsment irányítása alá került.

Mielõtt José Mourinho belevetné magát egy új munkába, nyílt levelet küld a leendõ munkatársainak. Amikor elõször tette ezt meg – 2002 januárjában a Portónál – akkor egy darab papírról beszélhettünk, de az 51 éves portugál halad a korral.
„Most már vannak a telefonjainkon és iPadjeinken applikációk” – magyarázza, utalva az üzenetre, amit tavaly a Chelsea játékosai kaptak a bejövõ fiókjukba, amikor újra átvette a csapatot. „Így hát nincs több papír.”

Az alapvetõ instrukciók, amikkel a csapatot ellátja, nem igazán változtak az elmúlt nagyjából tizenkét évben. Mourinho mindig azt hangoztatja, hogy a futball egy csapatsport, az egyéneknek pedig saját érdekeiket a csapat célja mögé kell helyezniük. Megígéri, hogy igazságos lesz, de emlékezteti a játékosokat, hogy minden döntését úgy hozza meg, hogy a klub számára az a legjobb legyen. Tisztában van azzal, hogy a futballisták egójára is hatni kell, ezért megígéri nekik, hogy ha teljesen alárendelik magukat az õ munkamódszerének, akkor minden erejével azon lesz, hogy a lehetõ legjobbat hozza ki belõlük.

Ez a dokumentum szinte szerzõdésnek tekinthetõ a játékosok és az edzõ között, egy írásos kivonata az edzõi elvárásoknak, illetve az edzõi ígéreteknek. „Igen!” – mondja Mourinho. „Nincs már olyan, hogy ’tisztellek, mert te vagy a menedzser’.”

„A focisták manapság – általánosságban – csak akkor adnak, ha kapnak is valamit cserébe. Vagyis az van, hogy ’tisztellek, mivel jó vagy. Tisztellek, mert õszinte vagy velem. Tisztellek, mert jobbá teszel és érzem ezt.’ De nincs már ’tisztellek, mert te vagy a menedzser.’ Egy kicsit olyan ez, hogy ’tisztellek, mert te vagy a hatóság’.”

Mourinho módszerei nem mindenkinél mûködnek. A Real Madridnál nyilvánosan és kicsinyesen akadt össze két játékossal: Iker Casillasszal és Sergio Ramosszal, a világ talán legjobban elismert kapusával és védõjével.

Egy Barcelona elleni vereség után Ramos kifakadt Mourinhóra: „Sosem voltál játékos, úgyhogy nem mindig tudhatod, hogy mi történik.” A lapok arról is írtak, hogy a Spanyolországban töltött évek utolsó idõszakában Cristiano Ronaldo és Mourinho már alig beszéltek egymással.

De Mourinho szokatlan módszerei toboroztak egy kisebb sereget is, akik hûségesek. Zlatan Ibrahimovic például elmondta, hogy a portugál mellett „oroszlánnak” érezte magát. A holland irányító, Wesley Sneijder ennél még tovább is ment: „Kész voltam ölni és meghalni érte.” Amikor Frank Lampard édesanyja 2008-ban elhunyt, Mourinho felhívta telefonon minden nap, hogy együttérzésérõl biztosítsa és tanácsokkal lássa el. Mourinho nem is volt akkoriban az edzõje, nagy eséllyel nem is játszott volna már a kezei alatt.

„Õ a leghûségesebb, leggondoskodóbb edzõ, akivel valaha dolgoztam.” – mondta nemrég Lampard. „Lehet, hogy elfogult vagyok vele szemben, mivel szeretem, de azonnal szállítja a sikereket.”

Ahogy olvasom Mourinhónak a listát – hívõk és ellenzõk –, a reakciója természetes marad, mint amikor a vacsoránál sorolják a lehetõségeket, de te már rég eldöntötted, hogy mit akarsz rendelni.

„Lehetetlen minden játékost jobbá faragni. Néhányukkal nem sikerül, néhányukat nem tudom jobbá tenni. Viszont ha játékosról játékosra végigmegyek, akkor azoknak az aránya, akikbõl a legjobbat tudtam kihozni, óriási. Természetesen vannak néhányan, akikkel nem volt jó a kapcsolatom, mivel a személyiségeink nem fértek meg egymás mellett, vagy nem élveztem a velük való közös munkát. De arányaiban ez minimális.”

Mourinho megosztja az öltözõt, de ez nem szabadna, hogy bárkit is meglepjen, hiszen a futball világát is megosztja, vagyis lényegében az egész világot. Az eredményeit legalább nem lehet megkérdõjelezni. Õ az egyetlen olyan edzõ a világon, aki Angliában, Olaszországban és Spanyolországban egyaránt bajnok tudott lenni. Emellett Portugáliában is az lett, de ezt nem igazán emlegeti. Ez olyan, mintha benne hagynád az önéletrajzodban a középiskolai eredményeidet.

Két Bajnokok Ligája címe is van, amelyeket bizonyos vélemények szerint az elmúlt tíz év két aktuálisan leggyengébb csapatával hódított el: 2004-ben a Portóval, 2010-ben az Interrel. Nyert persze egy rakás más trófeát, kupákat, szuperkupákat, csecsebecséket és bizsukat, de a legõrültebb rekordja talán az, hogy szinte sosem szenved vereséget hazai pályán a csapataival. Mourinho nem épít csapatokat, õ spártai harcosokat verbuvál és képez, akik mindhalálig megvédik fellegvárukat.

Ezért minden csapatnak harcolnia kellene a kegyeiért, de nem mindig ez a helyzet. 2008-ban például állásinterjún volt Barcelonában, de a katalánok Pep Guardiolára, egy akkor még nem kipróbált Mourinho-ellentétre szavaztak. A Manchester United is hívhatta volna Sir Alex Ferguson utódjának, ám az Old Traffordon nem szeretik a portugál ’ha megunom a klubot, továbblépek’ hozzáállását, õk inkább hosszú távú megoldást kerestek.

Néhányan rebesgetik, hogy Mourinho sírt, amikor megtudta, nem õt választották, de õ kitartóan tagadja, hogy lett volna ilyen közeledés. Néhány szakértõ, leghangosabban Johan Cruyff, nem szereti csapatainak játékstílusát, miközben szinte mindenki arrogánsnak és önimádónak tartja.

Mourinho tisztában van mindezzel, különleges emberi mivoltának egyik legkülönlegesebb jellemvonása pedig az, hogy tényleg úgy tûnik, egyáltalán nem érdekli a dolog. Persze pontosan tudja, hogy edzõként minden egyes tettét tüzetesen megvizsgálják, úgy, ahogy talán egyetlen más szakmában sem. Nem csak a sikerei nyilvánosak, a kudarcai is.

Ha például Juan Mata virágzik Manchester United játékosként, az emberek tudni akarják majd, hogy miért adta el õt. Ha azt fújja, hogy Arséne Wenger folyton siránkozik, ahogy januárban tette, akkor a földön nincs esély arra, hogy az Arsenal menedzsere ne hallja ezt vissza. A történelem igazolja, hogy a fõnöke, Roman Abramovics Mourinho után Avram Grantot és még hat tökéletesen megfelelõ menedzsert rúgott ki 2007 szeptembere óta.

Stresszesnek találja a menedzseri munkát? „Nem”- feleli Mourinho határozottan. „Az életet érzem néha stresszesnek. Nem Londonban, hanem Madridban és Olaszországban volt stresszes.” Arra a kérdésre, hogy mi akadályozhatja meg az alvásban, nevetve felelte, hogy „semmi”.

„Semmi! Minden éjszaka hét-nyolc órát alszok.” – kevés hallgatás után folytatja: „Nem tudom a munkámat egy orvoséhoz hasonlítani, aki szívmûtéteket végez. A különbség az, hogy emberek milliói látják a munkám eredményét, de az orvos esetében ezt csak a mûtõasztalon lévõ beteg családja ismeri. Rajta mégis sokkal nagyobb felelõsség van, mint rajtam. Ez az, amiért néha úgy érzem, hogy mi túl sok pénzt keresünk azokhoz képest, akik sokkal többet tesznek az emberiségért, mint mi.”

„Mi a futball?” – folytatja. „A foci érzelem. Semmi egyéb.”

Egy öregebb, valószínûleg bölcsebb, de mindenképpen kevésbé divatorientált Mourinho tért vissza az elmúlt nyáron Londonba. Amikor elõször itt járt, 41 éves volt, vidám és napbarnított. Amikor 2004-ben bemutatták a sajtónak, olyan dolgot mondott, amire mindig emlékezni fognak: „Nem vagyok egy hétköznapi edzõ – különleges vagyok.” A Manchester City szurkolói lejárató hadmûveletbe kezdtek ellene, azt terjesztették, hogy a szürke kabátja Matalan márkájú (Egy alacsony árfekvésû márka – a szerz. kieg.), de igazából Armani volt. Önmagában ez a részlet elég volt ahhoz, hogy megmutassa nekünk: egy új idõszak kezdõdött.

Mourinho most az ötvenes éveiben van, öszülõ hajjal. A Premier League menedzsereinek fele fiatalabb, mint õ, és úgy tûnik, eldöntötte, hogy nem elég méltóságteljes folyton azzal foglalkozni, hogy mit viseljen. Manapság sokszor látni, hogy az oldalvonal mellett a csapat melegítõjében mászkál fel s alá.

„Azért viselek valamit, hogy jól érezzem magam benne, nem azért hogy jól nézzek ki” – magyarázza. „Néha hordhatok melegítõt, máskor pedig zakót és inget, ez a körülményektõl függ. Soha nem izgatom magam azon, hogy divatosan vagy jól nézzek ki, a lényeg, hogy érezzem jól magam.”

Nem vagyok biztos abban, hogy teljesen hiszek neki. Ezen a zimankós délutánon, egy fulhami fotóstúdióban, félúton a lakása és a Stamford Bridge között, Mourinho rétegesen felöltözve jelenik meg, ízléses öltözékben. Egy flanellinget visel egy Zegna mellénnyel.

Hogy milyen a személyisége? Az egyetlen válasz, amit erre mondani tudok, hogy olyan, amilyennek elképzeled. Ez önmagában is figyelemre méltó. Egyedülálló azok közül a híres emberek közül, akikkel beszélhettem.

A hírességek mindig meglepetést okoznak legalább egy vagy két értelemben: vagy alacsonyabbak, vagy flancosabbak, vagy mogorvábbak, mint ahogy elképzelted. Mourinho élõben pont ugyanaz a Mourinho, mint akit a tévében látsz.

Nem kifejezetten elragadó, de vitathatatlanul karizmatikus. Elképesztõ érzéke van ahhoz, hogy az alapvetõ érdeklõdést ostobaságként tüntesse fel, amit egy idõ után megtanulsz nem magadra venni. (Csak egy példa: Hallottam, hogy szereti az autókat, van néhány neki. Ebben az évben a nevét kölcsönzi egy új szuperautóhoz. Ezért megkérdezem tõle, hogy fontosak-e neki az autók? Kibiggyeszti alsóajkát, majd azt mondja: „Nem.” Továbbmegyünk.) Félelmetesen eszes, mindig elõtted jár pár lépéssel. Egy interjú alatt nem tudsz róla semmit sem kideríteni, úgy alakítja az egészet, ahogy õ akarja.

Manapság az egyik legnagyobb mumus a modern focista hiúsága. „A Real Madridnál a játékosok sokszor a tükör elõtt sorakoztak a mérkõzés kezdete elõtt, miközben a játékvezetõ a játékoskijáróban várakozott rájuk.” – emlékezik vissza.

„De a társadalom manapság ilyen. A fiatalok nagyon sokat foglalkoznak ezzel: õk huszonévesek, én pedig 51. Ha együtt akarok dolgozni ezekkel a játékosokkal, akkor meg kell értenem a világukat. Hogyan akadályozhatnám meg õket a buszon abban, hogy Twitterezzenek vagy hasonlók? Hogy tehetném ezt, ha a saját gyerekeim is ezt csinálják? Alkalmazkodnom kell.”

Mourinho elfogadja, hogy a futball már sokkal ártatlanabb játék, mint amikor elõször megérkezett a Chelsea-hez, tíz évvel ezelõtt. Abramovics hozta ide õt, aki nem sokkal azelõtt vette meg a klubot 140 millió fontért, anélkül, hogy alkudozott volna. Egy hónapon belül az orosz százmillió fontot költött új játékosokra. Ez hihetetlenül nagy összegnek számított.

Természetesen az ilyen külföldi befektetõk gyakoriak a futballban. A játékosok ára mára szinte undorítóan megnövekedett. Ez egy olyan korszak, ahol Tom Cleverley – igen, a Manchester United játékosa, akinek válogatott szereplése ellen tízezren írtak alá petíciót – kibocsáthatja a saját divatcímkéjét: TC23.

„2000 óta vagyok edzõ, szóval két játékosgenerációval foglalkoztam.” – mondja Mourinho. „Azt érzem, hogy régen a játékosok próbáltak pénzt keresni a karrierjük alatt, hogy a karrierjük végére gazdagok legyenek. Jelenleg a játékosokat körülvevõ emberek próbálják õket gazdaggá tenni, mielõtt még elkezdenék a karrierjüket.” – mondja erõltetett mosollyal az arcán. „Már akkor gazdaggá akarják tenni õket, amikor aláírják az elsõ szerzõdésüket, amikor még egyetlen meccset sem játszottak a Premier League-ben, amikor még fogalmuk sincs arról, hogy milyen a Bajnokok Ligájában játszani. Ez néha nehéz helyzetbe hozza a klubokat.”

Ez megnehezíti Mourinho munkáját? „Meg kell találnod a megfelelõ srácot: azt, aki sikert akar, akinek van büszkesége és szenvedélye a játék iránt.” – válaszolja. „Akinek az álma nem egymillióval több vagy kevesebb, hanem az, hogy a legmagasabb szinten játszhasson, címeket nyerhessen. Mert ha ezeket a dolgokat eléred, ugyanolyan gazdag leszel a karriered végén. Szóval keményen dolgozunk, hogy a legjobb tanácsokkal lássuk el a fiatal játékosokat: kövessék a régi játékosok példáit, akik mindig fanatikusan küzdöttek a gyõzelemért, mint Lampard vagy Terry.”

Angliába való visszatérésének elsõ szezonjában Mourinho egyik emlékezetes tette John Terry – és egy kisebb mértékben Lampard – rehabilitációja volt. Sikeres edzõk, mint Villas-Boas és Rafa Benítez, lerombolták a Chelsea védõkre való támaszkodását.

Mourinho az ellenkezõ irányból közelítette meg a problémát: tökéletesen felismerve, hogy mit kellene a klubnak újjáépítenie, úgy döntött, Terryt és Lampardot állítja a középpontba. Arra a Matára gyakorolt nyomást, aki egyfolytában brilliáns, mindig udvarias, szerény, egy igazi profi.

Ez a stratégia azonnal rossz fényben tüntette fel Mourinhót. A világ tényleg ezt gondolja? Idióták. Minden bizonnyal csak Mourinho tudott felülkerekedni ezen. Valószínûleg azért döntött úgy, hogy ezt teszi, mert fitogtatni akarta az erejét, vagy épp azért, mert nemrég vérzett el a Real Madridnál. Az elsõ jelek azt mutatják, hogy a Chelsea jó irányba tart.

„Terry és Lampard nagyon, nagyon fontosak.” – mondja Mourinho. „Nagyon fontos volt számomra a visszaállításuk.”

Késõ januárban találkozunk, nem sokkal azelõtt, hogy az átigazolási idõszak befejezõdik, és Mourinho az elsõ öt percet azzal tölti, hogy babrálja a telefonját. „Most a játékosok eladásának, vásárlásának, kölcsönzésének és minden ilyesminek van az ideje.” – mondja, és végre felnéz. „Még akkor is dolgozom a telefonomon, ha nem az irodában vagyok.”

Ez egy hatásos példája a multi-taskingnak: az újság sporthasábjain a következõ reggel a vezetõ hír az lett, látszólag a semmibõl, hogy a Manchester United közel áll ahhoz, hogy megegyezzen a Chelsea-vel Mata átigazolása kapcsán.

Folytatjuk…