Gy. András

David Beckham legkorábbi emléke az, ahogy rohan egy félreesõ utcában, mielõtt átmászik egy kerítés lyukán, hogy egy focipályára érjen, ahol a barátaival addig rúgja a bõrt, amíg be nem sötétedik. Ez még Chingfordban történt, London északkeleti részén, a nyolcvanas évek elején. David édesapja, Ted Beckham is gyakran csatlakozott a gyerekekhez.

A fûtésszerelõ és igazi Manchester United szurkoló Ted is osztozott fia álmán, mely szerint a bámulatos tehetséggel megáldott David egyszer a vörösök játékosa lesz. Az álmuk valóra vált. És ennél még sokkal durvább dolgok is történtek.

A United játékosaként Beckham hatszor nyerte meg az angol bajnokságot, és kétszer az FA-kupát. 1999-ben alapember volt abban a csapatban, amely triplázni tudott: bajnokság, FA-kupa, Bajnokok Ligája. Így bekerült az Old Trafford hõsei közé, Best, Charlton, Cantona és a többiek mellé. (Idén a Manchester hivatalos oldalán megkérdezték a szurkolókat, hogy ki volt a klub történetének legjobb játékosa, Beckham a hetedik helyen végzett, megelõzve Roy Keane-t és Rooney-t.) 115 alkalommal lépett pályára az angol válogatottban, és 59 alkalommal õ volt a kapitány. 2002-ben és 2006-ban bejutott a világbajnokság negyeddöntõjébe, 1999-ben és 2001-ben pedig második helyen végzett a FIFA Év Játékosa szavazáson.

2003-ban lovaggá ütötték, a Unitedbõl a Real Madridba igazolt, ahol õ is az egyike volt a Galaktikusoknak abban a csapatban, ami talán a valaha látott legtöbb sztárt vonultatta fel: Zidane, Figo, Roberto Carlos, Ronaldo, Raúl, Beckham. 2007 júniusában, utolsó mérkõzésén a klub megnyerte a spanyol bajnokságot, amit a Bernabéuban élõben tekintett meg David két barátja, Tom Cruise és Katie Holmes is. Akkor már hat hónapja tudni lehetett, hogy Beckham öt évre szóló, 32,5 millió dolláros szerzõdést kötött az LA Galaxyval, hogy az amerikai bajnokságban futballozzon. Júliusban úgy érkezett meg Los Angelesbe, mint egy futball-Beatle, Spice Girl felesége pedig ott pózolt mellette a pályán egy rózsaszín miniben, és gigantikus napszemüvegben. Az elsõ szezonjában a Galaxy 300.000 Beckham nevével ellátott mezt adott el: ez több mint bármely más sportoló akkori teljesítménye Amerikában. (A cikk még abban az idõszakban készült, amikor Beckham a Galaxy játékosa volt. – a szerk.)

Ez volt a dolgok foci-része. Beckham közben megházasodott – és vált feleségével a bulvárlapok Posh és Becks párosává – és családot alapított (a jelenleg sikeres divattervezõ Victoriával négy gyermekük van). Szép kis családi vagyont halmozott fel, a legutóbbi Sunday Times Rich List szerint 190 millió fontot. Tömeghisztériát okozott Ázsiában, Afrikában és mindenhol, ahol csak megfordult; néhány furcsa frizurát tett naggyá; kemény harcban a pszeudo-spirituális tetoválások kirakatembere lett. Parfümöket dobott piacra; napszemüvegeket, ruhákat, hajzselét, italokat és még rengeteg dolgot reklámozott; megtervezte saját alsónemûmárkáját, aminek köszönhetõen felhõkarcoló méretû plakátokon pózol egy szál alsónadrágban szerte a világon. A heteroszexuális nõk és a meleg férfiak számára szexszimbólummá vált; az apaság megtestesítõje lett, miközben többször megvádolták, hogy félrelépett – ezeket egyébként tagadta, még azt is, amelyet „állítólag” azzal a hölggyel követett el, aki úgy lett híres, hogy kielégített egy malacot… Út közben még a modern férfiasság élõ totemévé is vált, fiatal férfiak szedték hozzá hasonlóan a szemöldöküket, edzették a hasukat, hidratálták a bõrüket, fehérítették a fogukat, lõtték be a hajukat, és kísérleteztek különbözõ divatirányzatokkal. Mark Simpson író szerint ez nem más, mint „über-metroszexuális”, a feminizmus szocio-kulturális trendjének megtestesülése, amit elõször 1994-ben azonosított, mielõtt Beckham még a Manchester elsõ csapatában pályára lépett volna. Tavaly júliusban õ lett az elsõ férfi, aki az Elle nõi magazin címlapján szerepelhetett, ahol felsõ nélkül, egy medencébõl kiszállva pózolt szûk farmerban, tetoválásokkal, és hátra dobott hajjal. (Ha az édesapja volt a legnagyobb hatással karrierválasztására, akkor édesanyja vitán felül a külsejének ápolására, hiszen Sandra Beckham fodrász.)

Beckhamnek további pop-kulturális hatásai is voltak. Egy kedves angol film címében, amely egyébként Keira Knightley-t sztárrá tette, az õ védjegyévé vált szabadrúgás szerepelt. (Csavard be, mint Beckham – a szerk.) Amikor az Oscar-díjas háborús film, a The Hurt Locker írói azt szerették volna, hogy a nagyközönség azonosulni tudjon egy kis iraki fiúval, Beckhamnek nevezték. Bret Easton Ellis pedig Twitteren írta meg, hogy ha lenne folytatása az Amerikai Pszichónak, akkor Patrick Bateman egyik elsõ áldozata Beckham lenne, akit egy liftben ölne meg. Nem kevésbé volt hátborzongató az sem, amikor szülõvárosa szerette volna magát a 2008-as Olimpiai Játékok záróeseményén bemutatni, Beckham jelent meg egy piros emeletes busz tetején, belõve egy labdát a közönség közé, miközben Leona Lewis és Jimmy Page a „Whole Lotta Love” címû számot énekelte. (Igen, ez tényleg megtörtént.) Aztán amikor az angolok a 2018-as labdarúgó világbajnokságra pályáztak, a két, nemzetközi berkekben legismertebb angolt küldtek el nagykövetként, William herceget és David Beckhamet. Persze a miniszterelnök is utazott.

Ugorjunk gyorsan 30 évet a chinfordi focizgatástól, és talán elnézhetjük Ted Beckhamnek és az akkori csapattársaknak, hogy vakarják a fejüket: mi lett ebbõl a srácból?

Mindenekelõtt el kell ismernünk, hogy nagyjából egy évtized alatt a világ legismertebb sportolójává vált, de hírneve messze túlmutat a sporton. Tény, hogy mint manapság sok híresség esetében, nála is teljesen irreleváns a pop-ikon státusza, ha azt nézzük, hogy az utóbbi öt évet kis megszakításokkal (Milan kölcsönjáték, néhány válogatott mérkõzés) lényegében Los Angeles futball pusztaságában töltötte. Nemzetközi tornán már a 2006-os világbajnokság negyeddöntõje óta nem szerepelt, és sosem volt kérdés, hogy a sérülésekkel megtépázott angol válogatottba sem kerülhetett be a legutóbbi Európa-bajnokságon. Úgy tûnik, hogy ez mit sem ártott hírnevének és reklámértékének.

Igazság szerint néha úgy tûnik, hogy a tény, miszerint õ egy futballista, egy kicsit az edzõtársait is megzavarja. A sérülések, az átigazolások, a hullámvölgyek: ezek mind elterelik a figyelmet arról, hogy mit is jelent David Beckham. No de mit is? A márka képviseletét. A márka: David Beckham. Ez egy márka, még ha zavaros is, ahogy hangzik, egy televíziós és tehetségkutató menedzser, Simon Fuller kitalációja.

De valahol a menedzsment, marketing, pletyka, felhajtás leple alatt van egy élet, egy lélegzõ ember: egy csendes, udvarias 37 éves angol, aki igazán, igazán jó a fociban. Épp mellettem ül egy sáros farmon parkoló trailerben, ahol az Esquire magazin fotózása zajlik. Épp ebédel. Csirkét és salátát eszik papírtányérról, és mindezt a kinti étkezõasztalról hozta el. Míg saját publicistája a sarokban babrál egy BlackBerry-vel, Beckham óvatosan válaszol a kérdéseimre lágy, magas, kiegyensúlyozott hangján.

Mire leülünk beszélgetni, már eltelt néhány óra azóta, hogy Beckham megérkezett a helyszínre, egy fekete Rolls-Royce Ghost vezetõülésébõl kiszállva (fekete hûtõrács, fekete felnik, matt fekete motorháztetõ, amennyire tudom, még a motor is fekete), melegítõnadrágban, szürke kapucnis felsõben és fekete beanie sapkában. És pontosan úgy nézett ki, mint David Beckham. Sok más hírességgel ellentétben Beckham az életben nem magasabb, alacsonyabb, vékonyabb, kövérebb, rondább, vagy csodásabb, mint ahogy a lapokban láthatjuk. Tehát az életben is hihetetlenül jóképû, kellemes jellemvonásait és vékony testét kemény, sanda, titokzatos, barázdált szemöldöke alól kivillanó pillantása ellensúlyozza. Arca pontosan annyira ráncos és gyûrött, amennyire korához képest elképzeljük, kemény, de bájos. Egy futball szakíró, Simon Kuper egy babához hasonlította korábban. Értem, hogy mire gondolt ekkor. Olyan, mint egy akcióhõs figura: felöltöztetheted, mint Futballista David a Galaxy mezében, vagy Vörös Szõnyeg David három részes öltönyben, mandzsettagombokkal, esetleg Hip-Hop David, mint ahogy ma megjelent, vagy Nagykövet David, a három oroszlánnal blézerének zsebén.

Az Esquire fotózásán egy férfitípust kell eljátszania: az amerikai utazót, Zord Davidet. Nem sok férfi – vagy talán szinte egy férfi sem – tudná ezt sikeresen véghezvinni. Festett szemöldökkel, borzolt hajjal, púderezett orral azt megjátszani, hogy egy sáros, bakancsos, motoros magányos farkas vagy, meglehetõsen komoly képzelõerõre vall. De ez egy néma munka, amit Beckham a legjobban csinál, és úgy tûnik, egyáltalán nincs gondja vele. Módszeresen végrehajtja a feladatot. Együttmûködõen végzi a munkát. Ha beszélnek hozzá, mosolyog és biccent, de alig válaszol. Ha kérik, csodálatosan mereng.

Jó fotók készülnek, ahogy azt talán a férfias bûbáj és ego megtestesítõjétõl elvárná az ember. Ebben a nõi megfelelõjére, a nála egy évvel fiatalabb Kate Mossra emlékeztet, aki a brit nõiesség és stílus mindenki által elfogadott arca, akire a feleségek, anyák, lányok a leginkább hasonlítani akarnak, és akihez leginkább hasonlóan öltözködni akarnak Angliában. Moss nem ad interjúkat. Õ és a menedzserei úgy gondolják, hogy a néma imázst az teszi hitelesebbé, ha az alanya is néma marad.

Ez Beckhamre nem igaz. Õ kommunikál a sajtóval, beszélgetõs mûsorokban tûnik fel, mérkõzés utáni nyilatkozatokat ad, dolgozik az UNICEF képviseletében. Õ és képviselõi egy különleges személyt alkottak: egy végtelenül egyszerû kelet-londoni srác, akibõl nemzetközi divatikon lett. De õ egy kétdimenziós személy. Ahogy Moss esetében, nála is az számít, ahogy kinéz, és ahogy eladja magát. Õ lényegében egy rejtély, egy kép, amit a saját fantáziánk alakíthat. Bármi, amit mond, lényegtelen. Ezért is furcsa vele interjút készíteni. Egy nyitott könyv. De leginkább képeskönyv.

Amikor arról kérdezem, hogy van-e különbség az általunk elképzelt és az igazi, magánember David Beckham között, azt mondja, nincs. Úgy gondolom, ez ritkaság. A legtöbb ember, aki bármilyen módon hírességnek számít, érezhetõen nem az igazi arcát mutatja kifelé. Néhányan elfogadják ezt, néhányan nem, mindenesetre rendkívül szokatlan, hogy valakinek a nyilvánosság elõtt mutatott avatárja megegyezik a belsõjével. „Amit látsz”, mondja, „az vagyok én. És ez nem fog változni. Talán nem mászkálok körbe-körbe az alsónadrágomban egész nap, de ez az egyetlen különbség. Nem próbálok elrejteni semmit. Nincs rejtegetnivalóm.”

Amikor megkérdezem, nem tud felidézni egyetlen róla keringõ tévedést sem. Lehet, hogy a kérdéseimre adott válaszai szándékosan tûnnek nehezen érthetõnek. Megérti, hogy a magyarázkodás felfed valamit, megszünteti a titokzatosságot, esetleg csalódást okoz. Nyilvánvaló, hogy minden sztársportolóhoz hasonlóan õt is megedzette a média. De pont annyira valószínû az, hogy nem gondol mélyen a dolgok mögé, mint az, hogy nem nagyítóval vizsgált életet él. Õ biztosan nem vizsgálgatja. Ahogy õ mondja, nem annyira bonyolult és érdekes az egész, mint amilyennek elsõre tûnik.

Egyértelmû, hogy rendkívül nyugodt. Lelkiismeretesen udvarias, de annyira, hogy lehetetlen eldönteni, az interjút valójában élvezi-e, vagy tehernek tartja. Igazából egy kicsit unottnak tûnik. De ki hibáztathatja? Amennyire mostanra már mind tudjuk, nem beszél sokat, azt is nehezen érteni. Úgy beszél a kamerába és a futball pályán, hogy a száját sem nyitja ki. Mindez pedig azt jelenti, hogy most sem ismerem jobban, mint a találkozásunk elõtt. És biztos vagyok benne, hogy ez egy kicsit miatta van. És talán igaza is van. Jobb is így.

Nos, akkor az interjú. Könnyû kérdésekkel kezdünk, hogy egy kicsit bemelegedjünk: hosszú volt az út Kelet-Londonból Beverly Hillsig. Érdekelne, hogy érez-e még kötõdést gyökereihez, az angol munkásosztályhoz. „Több mint 10 éve élek már Angliától távol, de ez semmin nem változtatott. Sosem felejtem el, hogy honnan indultam, nem felejtem a gyökereimet. Nem számít, hogy hol élek, angol vagyok. Ennyire egyszerû. És azt akarom, hogy a gyerekeim is angol neveltetésben részesüljenek.” Hogy lehet ezt megcsinálni Kaliforniában? „Angol ételeket eszünk,” mondja Beckham, „angol dolgaink vannak a lakásban.”

Kolbász és krumpli (Bangers and mash, angol étel – a szerk.), nincs vita, bár négy gyerekébõl három még soha nem élt Angliában, ami megnehezíti az angolos gyerekkort. „Angol mentalitásúak” – mondja. „Teljesen normális srácok. Ez pedig miattam és Victoria miatt van, hiszen mindketten ragaszkodunk a gyökereinkhez, és nagyon angol, gyakorlatias életet próbálunk biztosítani nekik. Ugyanazokat a morális értékeket szeretnénk átadni nekik, amiket mi kaptunk a szüleinktõl, akik szigorúan neveltek bennünket.”

Elmondom neki, hogy külsõ megfigyelõként úgy tûnik, a családja egy híresség-buborékban él, egy gyémántokkal kirakott, díszes ketrecben, amit valószínûleg egyéni igényeik alapján kézzel készítettek egy párizsi kézmûves mûhelyben. Elképzelem, ahogy egy átlagos hétvégén a Beckham-házban a jó barát Gordon Ramsay fõz, Tom Cruise begurul motoron, Victoria a divatról folytat eszmecserét a Született Feleségek vékonyka fõszereplõjével, miközben Snoop Dogg dobál kosárra a gyerekekkel a hátsó kertben. Ezen már nevet. „Az emberek ezt gondolják” – mondja, mintha az emberek egy kicsit buták lennének. De nem nagyon nyúlunk mellé: „Jó esély van arra, hogy Gordon tesz-vesz a konyhában egy Wellington bélszínnel, és Tommal is szoktunk motorozni. Hogy jó barátok lettünk-e az elmúlt években? Igen. Nagyon jó barátok. Ez nem egy afféle híresség dolog. Egyszerûen megtörtént. Jó, ha vannak ilyen barátaid.”

Milyen érzés az elmúlt harminc év egyik legnagyobb mozisztárjával lógni? „Nagyon jó ember. Tom az egyik legkeményebben dolgozó ember, akit ismerek. Soha nem áll le. Nagyszerû apa és remek család áll mögötte.” (Az interjú még Tom Cruise válása elõtt zajlott le – a szerk.)

És mi a helyzet a Scientológiával? Vajon igaz, hogy Cruise hatására õ is elkötelezett híve lett? „Nem, ez nem igaz.” De Beckham vallásos? Hisz Istenben? „Az emberek ránéznek a tetoválásaimra, a legtöbbjük pedig valláshoz köthetõ, így egybõl azt gondolják, hogy biztosan mélyen vallásos vagyok. Én minden vallást tisztelek, de nem vagyok mélyen vallásos ember. Mindenesetre próbálom jól élni az életemet, tisztelni a többi embert. Nem részesültem vallásos neveltetésben, de hiszek abban, hogy van egy felsõbb erõ, aki figyel minket.” Itt egy kicsit elkalandozik – „mindenkinek megvan a saját hite” – mielõtt harmadszorra is visszatér oda, hogy tisztel minden vallást.

Valami hasonlót tapasztalok akkor is, amikor a brit sport nagyköveteként végzett munkájáról kérdezem, és próbálok puhatolózni politikával kapcsolatban. Vall-e politikai nézeteket? Nem. Szavazott? Nem, mivel nem otthon él. Szavazna, ha tudna? Inkább nem beszélne a politikáról.

De akkor mi érdekli a politikán kívül? Vannak hobbijai? „Nem igazán. Nincs idõm hobbikra. A nap végén a munkámat hobbiként kezelem, hiszen az olyasvalami, amit imádok csinálni.” Rákényszerítve, hogy gondolkodjon azon, hogy a focin és az edzésen kívül mit szeret még csinálni, a következõt mondja: „A gyermekeim a hobbim.”

És vissza is tértünk a családhoz. Már régóta az apaság örömeinek fáradhatatlan szószólója. Az interjúkban emellett nagyon tisztelettudó. Megkérem, hogy írja le Victoriát pár szóval egy olyan embernek, aki még soha nem találkozott vele. „Nagyon bájos, vicces, hihetetlenül tehetséges, elõször is Spice Girlként, most pedig dizájnerként. Nagyon odaadó ember. Ha valamit el akar érni, akkor tudja, hogyan csinálja. Emellett pedig egy nagyszerû anya. Számomra ez a legjelentõsebb tulajdonsága. A férjeként és gyermekei apjaként nincs jobb dolog a világon, mint látni, hogy mennyire csodálatosan bánik a gyerekeivel.” Feleség-kompatibilis válasz.

Már 15 éve vannak együtt Victoriával. Megkérdezem, hogy mi a hosszú házasság titka. „Idõt kell szánni arra, hogy egymással legyetek.” – mondja. „Amíg keményen dolgozunk és imádunk a gyerekeinkkel idõt tölteni, illetve amíg ez a fõ prioritás, addig biztosan elmegyünk vacsorázni hetente egyszer.” Mielõtt megkérném, hogy mondjon néhány DB randi-tippet, megelõz. „De a legfontosabbak a gyerekek. Semmilyen munkaügy, párkapcsolati ügy nem lehet fontosabb. Csináljuk, amit kell. Mindketten keményen dolgozunk. De valamelyikünk mindig a gyerekekkel van. Ha én vagyok távol, õ van itt, ha õ van távol, én vagyok itt…”

Megkockáztatom, nem lehet könnyû a gyerekeinek, hogy az apjuk milliók hõse a világ minden táján. Nincs rajtuk nyomás amiatt, hogy az árnyékában kell élniük? „Nyilvánvalóan vannak elvárások velük szemben a focipályán, ez pedig nem könnyû nekik. Nagy rajtuk a nyomás. El szoktak menni focizni, az emberek pedig azt hiszik, hogy David Beckham fia majd hatévesen becsavarja a labdát a felsõ sarokba.” Majd módosít. „De persze õk nem igazán érzik ezt. Nagyon magabiztos gyerekek. Természetesnek veszik. Aranyos kölykök.”

A három fiú, Brooklyn, Romeo és Cruz után 2011-ben Beckham egy kislány, Harper Seven apukája lett. „Még mindig lenyûgöz, hogy van egy kislányunk,” mondja csillogó szemmel. „Én cserélem a pelenkáját, és még mindig csodálkozom, hogy kislány. Egyszerûen csodálatos.”

Jó lenne még hallgatni a kedves történeteket arról, hogy milyen aranyosak Beckamék, de lehet, hogy errõl szólna az egész interjú. Evezzünk inkább üzleti vizekre. A David és Victoria márkára. Mit gondol, mit jelképez? Mik az értékek, amiket képvisel? A válasz anélkül terjed ki minden részletre, hogy túlságosan megvilágosodnánk tõle. Végeredményben úgy gondolja, hogy ez a márka a kettejük kemény munkáját és a minden részletre kiterjedõ figyelmet jelképezi. Fontos a hit a márka termékeiben, és a folyamatos 110%-on pörgés.

Úgyhogy a csillogásról kérdezem. Elmondom neki, hogy régóta úgy gondolom, vannak emberek, akiket egyáltalán nem érdekel a figyelem, ami rájuk hárul. Az õ esetében úgy tûnik, hogy élvezi a helyzetét, és elfogadja azt. „Sosem panaszkodnék a helyzetem, vagy a rám irányuló figyelem miatt. Elég szerencsés vagyok amiatt, hogy azt tehetem, amit teszek, vagy amiatt, amit megteremtettem, de igazából úgy gondolom, hogy semmivel nem különbözöm azoktól, akik keményen dolgoznak, apáktól és férjektõl.”

De akkor mivel magyarázza a hihetetlen õrületet, ami õt övezi a világ minden táján? Nyilvánvalóan nem csak a futball az oka, kell lennie valami másnak. „Õszintén mondom, hogy nem tudom megmagyarázni ezt a nagy érdeklõdést. Furcsa. Meglep.”

Talán azért van, mert olyan jóképû. Vajon õ is úgy gondolja, hogy az? „Nem, egyáltalán nem.” Ugyan már… Legalább azt el kell fogadnia, hogy eléggé vonzó. „Tényleg nem tudom, hogy erre mit mondjak.” Nos, ha ronda lenne, nem lenne az Esquire magazin címlapján. „Ronda nem vagyok, ezt tudom.”

Elmondja, hogy mindig érdekelte a divat, mindig szeretett öltözködni. Amikor a fiatal férfiak öltözködési szokásaira tett hatását emlegetem, õszintén kikerekedik az arca. „Köszönöm.” – mondja. Vajon szokatlannak tartja, hogy néhányan annyira majmolják, hogy még a tetoválásait is lemásolják? „Tudom, hogy vannak, akik olyan ruhákat hordanak, mint én, olyan a hajviseletük, mint nekem, és olyan tetoválásaik is vannak, de nem gondolok erre.”

Annyit legalább bevall, hogy egy kicsit kínosan érezte magát, amikor a teste miatt hatalmas hûhót csaptak, de egyértelmûen látszik, hogy nem igazán szégyenlõs. „Az évek során ez is könnyebb lett,” mondja, miközben veszi le a ruháit a fotózáshoz, „de amikor New Yorkban voltam, és láttam magamról egy hatalmas posztert egy épület oldalán, az elég ijesztõ volt. Emlékszem, hogy arra autóztam, megálltam, kiugrottam a kocsiból, hogy csináljak egy képet. Egy fickó elment mellettem, és valami olyasmit mondott, hogy ’Te jó ég! Láttad a farkad ott fenn?’. Valami förtelem. Vicces volt.”

Ahogy mesélte ezt a történetet, megnyerõen természetesnek tûnt. Ilyen volt Parkynál vagy Jonathan Rossnál is (Talkshow-k – a szerk.), láthattuk a szemérmes nevetését, együtt nevethettünk vele, lenyûgözött bennünket, és beláttuk, hogy mindenrõl tud beszélgetni.

De úgy gondolom, meg kell jegyeznünk, annak ellenére, hogy tisztában van bizarr helyzetével, a dolgok, amelyeket csodálatosnak talál – ami talán a leggyakrabban általa használt szó – és azok a dolgok, amelyeket mi, többiek találunk csodálatosnak, nem egyeznek. Én például csodálatosnak tartom, ahogy már korábban is említettem, ha az Egyesült Királyság közelgõ, több milliárd dolláros sporteseményekre úgy akar lobbizni, hogy elküldi a jelenlegi trónörököst, a nemzet választott vezetõjét, és egy embert, akinek nagyon érdekes haja van, és játszott a Manchester Unitedben. David Beckhamet… Nem találta furának.

Van egy híres fotó a trióról – David Beckham, David Cameron, William herceg –, amelyen Svájcban próbálják elérni, hogy a 2018-as labdarúgó világbajnokságot Angliában rendezzék. „Ez csodálatos, és büszke vagyok a karrierem ezen oldalára.” – mondja, de nem tûnik valami meggyõzõnek. Vajon barátként tekint William hercegre? „Igen. Sok közös szereplésünk volt. Ez egy teljesen normális kapcsolat. Harry esetében is ugyanez a helyzet. Nagyon könnyû kijönni velük. Imádják a sportot. William sajnos az Aston Villáért rajong, amiért nyilvánvalóan a körmére kell néznem.” Nyilvánvalóan.

Megkérdezve, hogy mi van még közös benne és a Windsorokban, Beckham inkább kikerüli a kérdést. „Két olyan emberrõl van szó, akik rivaldafényben nõttek fel, és a tisztelet, ami általam, az ország és a világ polgárai által övezi õket, csodálatos. Rendkívüli módon tisztelem õket azok miatt a dolgok miatt, amiken nagyon fiatalon át kellett esniük. Büszke lehet rájuk édesanyjuk, és az egész királyi család.” Akiket szintén nagyon tisztel.

Az ilyen dolgok miatt soha nem szállt el? „Nem.” Valóban? Szerintem a legtöbb fiatalember megbocsájtaná magának a szerénység esetenkénti mellõzését, ha a világ – eléggé drámai kép ez – a futballcsukái elõtt hever. Beckham szerint édesapja érdeme, hogy a csukáival a földön jár. Emellett vannak olyan, hozzá rendkívül közel álló barátai, akik a kezdetektõl segítenek neki józanul gondolkodni.

(Egy kis ösztönzés után a nevüket is elárulja: Dave és Terry. De arról, hogy mit csinálnak, már csak homályos információkat ad. Terry „üzletel… Londonban.” És Dave? „Dave is.” Igazából Dave Gardner egy rendkívül híres futball ügynök, míg Terry Byrne régen Beckham menedzsere volt, akinek óriási szerepe volt abban, hogy David a Real Madridból a Los Angeles Galaxy csapatához szerzõdött.)

Beckham nyugodtsága talán annak eredménye, hogy a híressé válása pont idõben jött, még azelõtt, hogy a fiatal futballisták élete teljesen elvált a többi ember által tapasztalt léttõl? „Lehet, hogy öregnek tûnök majd ettõl,” – mondja Beckham, „de úgy gondolom, hogy a legnagyobb probléma az, hogy ezeknek a gyerekeknek, akik talán még tíz mérkõzést sem játszottak a bajnokságban, akik rengeteg pénzt keresnek, akik nagyszerû autókkal furikáznak, senki nem mutatja meg, hogy miként kellene viselkedni. Az én idõmben meg kellett dolgozni a szerzõdésért. Ezért olyan eredményes Sir Alex Ferguson. Keményen fogja a játékosait, és tesz róla, hogy jó úton járjanak.”

Beckham mindig komoly önfegyelemmel rendelkezett, mindig keményen edzett. Sosem volt az a „részegen kiesünk a diszkóból”, verekedõs, klubját szégyenbe hozó típus. Azon csodálkozom, hogy hogyan tudott ilyen fesztelen maradni? „A családommal, a gyerekeimmel és a közeli barátaimmal ilyen vagyok.” De hogy? Kérdezem én. Talán iszik? „Kedvelem, vagyis igazából szeretem a jó vörösbort.” Ez ígéretesnek tûnik. Mikor volt utoljára részeg? „A hétvégén. Volt egy szabadnapom, úgyhogy megittam néhány pohár bort. De nem vagyok valami nagy ivó. Mindent csak mértékkel.”

Ha a Beckhamek híresek valamirõl, akkor az a mértéktelen költekezés. Azt mondja, nem igazán költ magára, de örül, ha a gyerekeire vagy a feleségére szórhatja a pénzt. A legutóbbi ilyen kiadás, amire emlékszik, „egy mûtárgy, amit egy barátom készített.” Egy festményrõl van szó, egy rózsaszín szívrõl, amit kislánya szobájának falára tettek ki. „Az „Apuci kicsi lánya” címet adtuk neki.” És hogy ki volt az a barát, aki készítette? „Damien Hirst” (Egy neves angol mûvész, akit a világ legdrágább mûvészei között emlegetnek – a szerk.)

Ennél a pontnál már mindenfélérõl kérdezem. Mi a helyzet a kényszerbetegségével? Még mindig rendezgeti az italos dobozokat a hûtõben? Ez igaz történet? „Igen, nagyon is az.” Tehát nem lett jobb a helyzet? „Nem aggódom emiatt, elfogadtam. Néhány dologgal kapcsolatban megszállott vagyok. Mindennek rendben kell lennie. Ez a helyzet. Bemegyek egy hotelszobába, és azonnal kipakolok, mindent a helyére teszek: a magazinoknak a helyes sorrendben kell állniuk, a fiókoknak rendben kell lenniük, és így tovább.” Ez fárasztónak tûnik. „Igen, fárasztó is. De sokkal inkább fáraszt, ha a dolgok nincsenek rendben.” Majd megkérdezi, hogy nem gond-e, ha megállunk egy percre, amíg megmossa a kezét.

(Az újságíró itt egy hosszú részben foglalkozik a Los Angeles Galaxy együttesével. Leírja egy mérkõzés hangulatát, ahol Beckham is szerepel, de túl sok információt nem tartalmaz ez a blokk. Ennek megfelelõen ez a rész kimarad a fordításból – a szerk.)

Látható, hogy karrierjének amerikai, viszonylag ismeretlen szakasza miatt semmivel nem csökkent híresség mivolta, vagy keresete: két éve júniusban a Forbes magazin szerint õ volt a legjobban keresõ futballista a világon, évi 46 millió dollárral. De az, hogy egy gyengébb, ismeretlenebb bajnokságban játszott, biztosan frusztrálta õt. „Szeretek ebben a klubban és ebben az országban játszani.” – mondja. Mindenesetre többször is próbálkozott a Galaxy elhagyásával. 2009-ben az AC Milannál töltött kölcsönidõszakot próbálta egy végleges átigazolással lezárni, amivel fel is dühítette a Galaxy szurkolóit. Késõbb a Tottenhamhez is elment volna, de a klubok nem tudtak megegyezni a játékos áráról.

2011 decemberében, szerzõdése lejártához közeledve közel állt ahhoz, hogy a Paris Saint-Germain csapatában folytassa, amelyet akkor vett át egy katari milliárdos, illetve amelyet az a Carlo Ancelotti irányított, akinek kezei alatt Beckham az AC Milanban játszott.

„Az is egy lehetõség volt. Át kellett gondolnunk a dolgot, mivel az ötéves szerzõdésem lejáróban volt. És mivel az azt megelõzõ évben megnyertük a bajnokságot, megfordult a fejemben a váltás gondolata. Azon gondolkodtam, hogy talán itt az ideje továbblépni. Be kell vallanom, hogy csábító volt a párizsi élet, illetve egy nagy európai csapatban való játék gondolata. Komolyan elgondolkodtam.” De? „De még nem voltunk készek elhagyni Los Angelest. Nagyszerûen éltünk és nagyon jó barátaink voltak itt.”

Úgy tûnik tehát, hogy 2013-ban a család (és Beckham) már készen állt a váltásra, hiszen amint tudjuk, az angol legenda egy fél szezont a PSG csapatánál töltött, ahonnan a francia bajnoki cím megnyerése után végül visszavonult. Egy újabb kiváló játékos akasztotta szögre a stoplist.