Gy. András

A 2000-es Bajnokok Ligája kiírás döntõjét megelõzõ estén a Real Madrid a Stade de France gyepén edzett, amikor az ellenfelünk, a Valencia megjelent. Mindkét csapat számára egy-egy 50 perces edzést engedélyeztek a stadionban a döntõ elõtt, és ezt szigorúan is vették: az UEFA emberei kirúgtak a pályáról, amikor lejárt az idõ. Mivel ilyenkor a másik csapattal éles váltásban vagytok, pontosan keresztezitek egymás útját huszonnégy órával a meccs elõtt az öltözõfolyosón, vagy akár a pályán. Aznap este a pályán találkoztunk.

Jól ismertem a Valencia játékosait, mivel a válogatottban együtt játszottunk. Kinyögtünk egy „helló”-t, majd egy gyors „mi a helyzet” után erõltetett nevetés kíséretében megveregettük egymás vállát, és továbbmentünk. Ennyi volt. Tudtuk, hogy másnap az életünkért harcolunk egymás ellen. A pszichológia rengeteget számít; ilyenkor rengeteg dolog fut át az agyadon. Aznap este az UEFA (szokásához híven) kihelyezte a trófeát a játékos-kijáró elé. Amikor lejöttünk a pályáról, a lehetõ legnagyobb ívben kerültük el, megpróbáltuk még a tekintetünket is máshová vetni. A Valencia játékosok közül néhányan még meg is érintették a pályára lépéskor.

Mindannyian láttuk, és tudtuk, hogy mit jelentett. „Na, pont most átkozták meg.” – mondogattuk egymásnak. A trófeát egyszerûen nem érintheted meg elõre.

Mégis idegesek voltunk. Három napot töltöttünk el Versailles-ban, de a szieszta elõtti étkezés a meccs napján teljesen más volt, mint a megszokott. Normál esetben ilyenkor komoly zaj van, most teljes csend volt. Úton a meccsre a buszon Redondo felkiáltott: „Hé, hol a dalunk?” Õ nagyon babonás volt, és mindig ragaszkodott egy dalhoz, amit az idegenbeli mérkõzések elõtt, a stadion felé vezetõ úton hallgattunk meg.

Vicente del Bosque viszont a legbékésebb ember a földön. A csapatnak tartott beszédei mindig ugyanolyanok voltak, még a döntõ elõtt is: „Srácok, élvezzétek a játékot.” Nem kiabált; sosem láttam tõle egy tipikus „Gyerünk!” felkiáltást. Aznap, Párizsban is olyan volt, mint máskor. Ha akkor kezdett volna el kiabálni, mindannyian azt hittük volna, hogy elment az esze.

Nehéz megmondani, hogy mit éreztem, amikor belõttük az elsõ gólunkat a 2000-es döntõben. Az elsõ szezonom volt Madridban, és én adtam be a labdát Morientesnek. Egyszerûen megõrültünk. Magadban azt gondolod ilyenkor, hogy ennél jobb már nem lehet.

Aztán két évvel késõbb újra megnyertük a trófeát, amikor Zidane az általam látott legcsodálatosabb, tökéletes kapásgólt lõtte mindazok után, hogy a szezonban már az is kérdéses volt, hogy maradhat-e Madridban. Iker Casillas számára is csodálatos este volt. Csereként állt be, húsz percet játszott, mindent kivédett, és hõssé vált. Újra mi voltunk Európa legjobbjai. Ekkor pedig azt gondolod magadban, hogy: „Kettõ? Ez lehetetlen.”

Van valami nagyon különleges az európai kupasorozatban, különösen a Real Madrid számára. A sajátunknak érezzük. Az identitásunk részét képezi. Nem tudnám elképzelni a Real Madridot Európa-kupa nélkül, és fordítva sem. Az elsõ öt alkalommal mi gyõztünk, és a versenysorozat a Puskás, Gento, Di Stefano és a többiek által alkotott csapat miatt vált ilyen nagyszerûvé. A Madrid rendkívül büszke arra, hogy kilenc alkalommal, mindenki másnál többször hódította el a címet.

Amikor kiesel a Bajnokok Ligájából, akkor nincs kifogás, és nincs hová elbújni. Az életed legrosszabb hete. Számunkra ez a versenysorozat jelent mindent. Ezt bárki láthatja, ha megnézi az edzõk helyzetét: A Madrid két bajnokságot nyert meg sorozatban, de ez sem volt elég, mivel egy menedzsert Európa alapján ítélnek meg igazán. Mourinho véget vetett a Guardiola érának, de már a Bajnokok Ligáját kérik tõle. Tíz év telt el azóta, hogy a Madrid utoljára nyert. A Bajnokok Ligája a legnagyobb versenysorozat az összes közül, a megszállottjai vagyunk.

Az új angliai szezon elkezdõdött, de nem tudom elfelejteni az elõzõ véghajráját. A fiam teljesen odavan a Manchester Cityért, én pedig elvittem a mérkõzésre. Amikor azt hitte, hogy minden elveszett, sírt; majd amikor Aguero berúgta a mindent eldöntõ gólt, megint sírt. A mérkõzés után levittem az öltözõbe, a játékosok pedig ráaggatták a medáljaikat, lelocsolták pezsgõvel, és fotózkodtak vele. Nagyon különleges volt ez számára, és szeretném megköszönni mindenkinek a klubnál: Patrick Vieirának, Robetro Mancininek, a játékosoknak, az orvosi stábnak, mindenkinek. Amikor látod az örömöt a gyermekek arcán, látod az általunk imádott játék erejét.

Bár nem vagyok a klub tagja december óta, de a legjobbakat kívánom korábbi csapatomnak, a Blackburn Roversnek az új szezonra. Az egyik legnagyobb szurkolójuk leszek idén, amikor az angol bajnokságban harcolni fognak azért a helyezésért, amelyet a szurkolók és a klubnál dolgozók megérdemelnek.

Michel Salgado