Vannak visszatérések, amelyekhez nincs szükség bemutatásra. Savio négy év után tért vissza Madridba, és a város rögtön előhívta benne az emlékeket: az első tél hidegét, a Bernabéu moraját, a Cibelesnél ünneplő hatalmas tömeget és azt az érzést, hogy valami olyan nagy dolog részese, amelynek jelentőségét akkor még szinte fel sem tudta fogni. Eltelt az idő, de nem halványult el annak a brazilnak a hálája, aki a Maracanã világából a lábához tapadó labdával érkezett, és végül második otthonra talált Madridban. Egyetlen dolog van, amit máig nem ért: mit tett azért, hogy a szurkolók „ennyire szeressék”.
Hogy alakul most az életed?
Jól, nagyon jól. Most Brazíliában vagyok, sok mindennel foglalkozom. Vállalkozó vagyok, jelenleg a sport, az ingatlanok és a pénzügyek területén is dolgozom… Egy kicsit mindenből. Az igazság az, hogy most nagyon jól érzem magam Brazíliában.
Mit érzel most, hogy négy év után újra Madridban vagy?
Számomra ez nagyon hosszú idő, mert imádom ezt a várost. Nagyon szeretem. Nagyon boldog voltam itt, és valahányszor Madridba jövök, mindig előjönnek az emlékek arról az időszakról, amikor itt éltem.
Mire emlékszel a Real Madridnál töltött első napjaidból?
Mindig a kezdet jut eszembe. A téli átigazolási időszakban érkeztem. Brazíliából, a nagy melegből indultam el, Madridban pedig rettenetes hideg fogadott. De számomra fantasztikus volt. Az első pillanatok, a beilleszkedés, a szurkolók szeretete, a Bernabéu… Mindig azt mondtam, hogy csak ki akarok futni a pályára és a saját futballomat játszani. Valamit megmutatni a szurkolóknak abból, amit Brazíliából hoztam.
Mi volt különleges a közönséggel kialakult kapcsolatodban?
Nem tudom. Őszintén szólva ezt a kérdést a mai napig rendszeresen felteszem magamnak.
Még mindig felismernek az utcán?
Igen, igen. Persze sokkal kevésbé, mert nagyon régóta nem jártam itt. De sokszor feltettem magamnak a kérdést: mit tettem azért, hogy ennyi szeretetet, ennyi törődést kapjak a Bernabéu közönségétől? Hihetetlenül sokat kaptam. Óriási örömet jelentett, én pedig csak arra vágytam, hogy kimenjek a pályára, megkapjam a labdát, és megpróbáljak valamit visszaadni ebből a szurkolóknak. Sokszor gondolkodtam ezen. Érdekes dolog.
Mi volt a legjobb pillanatod a Real Madridnál?
Sok ilyen volt. A legkülönlegesebbek egyike talán rögtön az első idényem. Tudtam, milyen nyomás nehezedik a klubra a Bajnokok Ligája miatt, hiszen 32 éve nem sikerült megnyerni, és rögtön az első idényemben összejött. Emlékszem, amikor visszaértünk Madridba, több autóval indultunk el. Először jártam a Cibelesnél, körülnéztem, és azt gondoltam: „Mi ez? Micsoda őrület!” Hihetetlen élmény volt. Tudtam, hogy ezzel lezártuk azt a 32 éves időszakot, de nekem személyesen is nagyon fontos volt, hogy megérkezzek, rögtön nyerjek, és így nyugodtabban folytathassam a madridi pályafutásomat. A hetedik BEK/BL-győzelem rendkívül fontos volt, mert sokkal több erőt és nyugalmat adott a folytatáshoz.
Három Bajnokok Ligáját nyertél. Melyik volt a legkülönlegesebb?
Természetesen mindhárom nagyon különleges volt. Ahogy mondtam, a hetedik azért, amit jelentett. Egyéni szempontból a nyolcadik volt számomra a legkülönlegesebb. Nem azt mondom, hogy a legfontosabb, hanem hogy nekem az volt a legkülönlegesebb, mert nagyon fontos mérkőzéseim voltak. Münchenben én adtam a gólpasszt Anelkának, ami rendkívül fontos volt, és döntőbe juttatott bennünket. Párizsban pedig én adtam Raúlnak azt a gólpasszt, amellyel gyakorlatilag eldöntöttük a mérkőzést. Nagyon különleges BL volt. A 2002-es is, hiszen az volt az utolsó. Fontos mérkőzéseken játszottam, gólokat szereztem, gólpasszokat adtam. Fantasztikus volt úgy lezárni a klubnál töltött időszakomat, hogy még egy Bajnokok Ligáját nyertem.
Mennyire volt fontos Roberto Carlos a beilleszkedésed szempontjából?
Robertóval a pályán és azon kívül is jó kapcsolatom volt, mindig a barátom volt. Már korábbról is jól ismertem, hiszen játszottunk egymás ellen, amikor a Flamengo a Palmeirasszal találkozott, később pedig a brazil válogatottban is együtt szerepeltünk. Tudtam, hogyan játszik. De amikor Madridba érkeztem, természetesen egy másik országba és a braziltól teljesen eltérő futballközegbe kerültem. Roberto nagyon fontos volt, mert megállt mellettem, beszélt velem, elmagyarázta, hogyan működnek itt Madridban a dolgok, milyen a kapcsolat a szurkolókkal, mit jelent a Santiago Bernabéu, hogyan működik a taktika…
De volt valami, amit mindig mondott nekem, és amit egész életemre magammal vittem: „Fogd a labdát, és indulj meg. Fogd a labdát, és csináld ugyanazt, amit Brazíliában. Cselezz, és ha nem sikerül, nincs semmi baj. Próbáld meg újra.” Amellett, hogy segített jobban megérteni az itteni dolgokat, önbizalmat is adott. Én pedig, ahogy mondtam, csak meg akartam kapni a labdát, és megpróbálni valamit a pályán.
Különleges, karbon sípcsontvédőt használtál, hogy megvédd magad a rúgásoktól. Miért faragtak ennyire?
Igen, nagyon sokat rúgtak. De ez mindig így volt. Brazíliában a játékstílusom miatt már hozzászoktam. Nem volt újdonság. Tudtam, hogy itt is találkozni fogok vele, és nem féltem. Emlékszem az első mérkőzésemre. Sevillában játszottunk a Betis ellen. A kispadon kezdtem, és amint pályára léptem, hátulról rögtön belém szálltak. Robertóra néztem, ő pedig azt mondta: „Üdvözöllek.” Arra gondoltam: „Na, szép kis fogadtatás.” De ez volt a helyzet, én pedig hozzá voltam szokva.
Elveszőben van a brazil játékosoknak ez a fajta esszenciája?
Egyre inkább. Nem tudom… Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy miért. Brazíliában ugyanis volt bennünk valami más. Mindig azt mondom, hogy ez volt a brazil futball esszenciája. Mivel rengeteget játszottunk az utcán, mindenféle körülmények között, megtanultunk improvizálni, megoldásokat találni. Én ilyen brazil futballt nézve nőttem fel. Természetesen a fizikai és a taktikai rész is fontos. Hozzátartozik a futballhoz. De ha kifejezetten a brazil futballról beszélünk, szerintem háttérbe szorítottuk a legfontosabbat: az esszenciánkat, azt a DNS-t, amely mindig is a miénk volt. A művészi futballt. Az improvizáció futballját. Mindezt természetesen a fizikummal és a taktikával együtt. Szerintem felcserélődött a dolgok fontossági sorrendje, és ennek az lett a következménye, hogy ezt már nem látjuk. Van tehetség, vannak nagyszerű és technikás játékosok. De ami régen megvolt bennünk, azt sajnos már nem látom.
Miért veszett el?
Erre sokan keresik a választ. Szerintem sok minden együtt vezetett ide. Abban a pillanatban, amikor már nem azok vagyunk, akik mindig is voltunk, problémáink lesznek. Ismétlem: taktika, fizikum… A futball megváltozott, sok szempontból fejlődött. De az az alapvető dolog, ami nekünk megvolt, és amit ma már nem vagy egyre kevésbé látunk, az a futball, amelyen én felnőttem. Ronaldinho, Ronaldo, Romário, Rivaldo… Mindez megvolt bennük, de mindenekelőtt ott volt a varázslat. A brazil futball varázslata.
Játszhattál volna világbajnokságon Brazíliával?
Igen, szerintem igen, mert jó formában voltam. Emlékszem 1994-re a Flamengónál, 1998-ra itt, illetve 2002-re. Szerintem ott lehettem volna, de azt is tudtam, hogy abban az időben elképesztően sok kiváló brazil játékos volt. Természetesen szerettem volna, de nem jött össze. Az élet ment tovább, én pedig folytattam a saját utamat.
Melyik brazil futballista nyűgözött le a legjobban?
Nehéz kérdés, mert három évig játszottam Romárióval a Flamengóban, és fantasztikus volt. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Egy érdekesség: 105 mérkőzést játszottunk együtt a Flamengóban, és ketten összesen 140 gólt szereztünk. Persze Romário kétszer annyit rúgott… Játszottam Ronaldóval és ellene is, Rivaldo és Ronaldinho ellen is. Mindannyian mások voltak. De a számomra kedves játékstílus, a varázslat, az improvizáció miatt Ronaldinhót imádtam. Ronaldinho Gaúchót. Élmény volt nézni, ahogy olyan dolgokat csinál, amilyeneket ma sajnos már nem látunk.
Mit jelentett egy öltözőben lenni Zidane-nal?
Egy évig játszhattam Zidane-nal, és számomra hihetetlen élmény volt. Rengeteget tanultam. Más helyzet volt, mert 2001-ben megnyertük a bajnokságot, Figo a jobb oldalon, én a bal oldalon játszottam, és fantasztikus idényünk volt. Aztán a Madrid leigazolta Zidane-t, aki természetesen inkább a bal oldalról befelé húzódva játszott, én pedig kikerültem. De az az egy év vele lenyűgöző volt, mert olyan dolgokat láttam, amilyeneket korábban nem: ahogyan professzionálisan viselkedett, a tehetségét, a mindennapi munkáját…
Ezután a Girondins-hez igazoltál.
Igen. Emlékszem, Zidane adott egy interjút, amelyben azt mondta, hogy a Girondins története legjobb igazolását hajtotta végre. Nagyon örültem, ugyanakkor azt gondoltam: „Nyugalom. Rengeteg felelősség.” Fontos volt az az egy év Franciaországban. Nagyon jó idényem volt. Nem nyertünk semmit, de utána rájöttem, hogy vissza akarok térni Spanyolországba. Jobban szerettem azt a futballt, azt a játékstílust. Fontos volt számomra, hogy visszatérjek.
Sokan úgy tartják, hogy Zaragozában volt pályafutásod legjobb időszaka.
Érdekes, mert a madridi időszakom rendkívül fontos volt a szurkolókkal kialakult kapcsolat és a megnyert trófeák miatt, mégis sokan azt mondják, hogy a legjobb korszakom Zaragozában volt. A Zaragoza azután igazolt le, hogy a másodosztályban játszottam, és öt-hat célzott igazolást hajtott végre. Összeállt egy olyan csapat, amely bekerült a klub történetébe. Nagyon összetartó, mentálisan erős és rendkívül jó képességű együttes volt. Az első évben megnyertük a Király-kupát, amit sokan elképzelhetetlennek tartottak. Utána a Mestallában megnyertük a Szuperkupát a Valencia ellen, miután Zaragozában 1–0-ra kikaptunk. Ott fordítottunk, és 3–1-re győztünk. Az utolsó idényemben pedig újabb kupadöntőt játszottunk.
Számomra ez is nagyon különleges időszak volt. Amikor odaérkeztem, sokan kérdezték: „Mit keres Savio itt, miután ennyi éven át a Madridban játszott és mindent megnyert?” Meg akartam mutatni az embereknek, hogy azért vagyok ott, hogy a lehető legjobbat nyújtsam, és örömet szerezzek a La Romareda közönségének is. Hála Istennek, úgy érzem, sikerült minden várakozásukat felülmúlnom. Zaragoza nagyon különleges időszak volt számomra.
Hogyan látod most Viníciust?
Nagyon nehéz erről beszélni, Nacho, mert Brazíliából figyelem, és nem látom mindennap az edzéseket, sem azt, ami körülötte történik. Most az egyik legnehezebb időszakát éli, amióta itt van. De ilyen előfordul. Minden futballistának vannak jobb és rosszabb időszakai. Ez hozzátartozik. Mentálisan nagyon összeszedettnek kell maradnia, és túl kell jutnia rajta. Tehetséges játékos. Nagyon szeretem a játékát. Már akkor is ezt mondtam róla, amikor ideérkezett és kérdeztek róla. Sokan mondták: „Gondjai vannak a befejezésekkel, a passzokkal…” Én pedig azt mondtam: „Nyugalom. Türelem. Nagyon fiatal.”
Gyakorlatilag az ificsapatból került egyenesen a Flamengo első csapatába. Türelmesnek kellett lenni vele, vigyázni kellett rá. Ahogy egyre több önbizalmat kapott, történelmet írt ennél a klubnál. Most természetesen nincs a legjobb formájában, de ki fog jönni ebből, mert megvan hozzá a tehetsége és a képessége. Várni kell.
Hogyan látod a csapat helyzetét?
Brazíliából követem. Még mindig van bizonytalanság, de remélem, Mourinho tapasztalata elég lesz ahhoz, hogy kivezesse ebből a csapatot. Flamengo- és Madrid-szurkoló vagyok, és Brazíliából mindig küldöm a pozitív energiát.
Van még idő a fordításra?
Igen, szerintem van. Megvan hozzá a képesség és az idő is. Nem szabad azonban túl sok időt elvesztegetni. Nagyszerű játékosok, rendkívüli tehetségek vannak a keretben. Össze kell állnia a dolgoknak, aztán meglátjuk, mi történik.
Hogyan kezelted a Real Madridban jelentkező nyomást?
Igen, ez őrület. Cristianót is kifütyülték. Én azonban soha nem úgy mentem ki a pályára, hogy a nyomásra gondoltam volna. Inkább azt mondtam magamban: „Megkaptam ezt a lehetőséget. A Madrid mezét viselem. Istenem, erre soha nem számítottam.” Amikor kifutottam ide a stadionba, mindent kizártam. Csak arra gondoltam, hogy futballozzak és megpróbáljak örömet szerezni az embereknek. Ezért számomra a „nyomás” szó valahogy… Nem mondom, hogy normális volt, hiszen a Madridban játszani természetesen óriási dolog. De én élveztem. Én egyszerűen csak élvezni akartam.
A te idődben hogyan jutottatok túl a nehéz időszakokon?
Voltak nagyon emlékezetes pillanataim. Mentálisan rendkívül erős játékosaink voltak, akik engem is nagy tisztelettel fogadtak: Sanchís, Fernando Hierro, Redondo, az elején Clarence, aki rögtön a szárnyai alá vett… Tapasztalt játékosok voltak. Amikor nehéz időszakot éltünk vagy valami hiányzott, a rutinosabbak összehívták a többieket. Most nehéz erről beszélnem, mert nem vagyok belül, nem tudom, mi történik az öltözőben és a hétköznapokban. De nekünk is voltak nehéz időszakaink, és sokszor a legerősebbek húzták magukkal a többieket.
Emlékszem Fernando Hierróra az öltözőben, Dortmundban, az 1998-as Borussia Dortmund elleni elődöntő után. Bejutottunk a Juventus elleni döntőbe, és valaki behozott egy láda pezsgőt, hogy ünnepeljünk. Fernando kinyitotta az ajtót, kitette a pezsgőt, majd kiabálni kezdett: „Mit ünneplünk? Mit ünneplünk?” Teljes koncentráció. Majd Amszterdamban ünneplünk, ha nyerünk. Azt láttam, hogy mindenki teljesen elkötelezett. Nagyon erős üzenet volt abban a pillanatban, és bennem megmaradt: teljes koncentráció.
Hogyan látod Endricket?
Brazíliában elképesztően tehetséges srác volt. Olyan dolgokat csinált ilyen fiatalon a Palmeirasban, amelyek felkeltették a figyelmemet. De természetesen most egy másfajta csapatba, egy hatalmas klubba került, ahol óriási a nyomás, ráadásul még fiatal. Nagyon türelmesnek kell lenni vele. Szerintem rengeteg kiaknázatlan tehetség van benne, és remélem, Madridban fog igazán berobbanni, mert ismerem, láttam Brazíliában, és óriási potenciálja van.
Más ma 18 évesen a Real Madridhoz kerülni, mint amikor te érkeztél?
Igen, nagyon más. Én 1997-ben a Flamengótól érkeztem, több mint 250 mérkőzéssel a hátam mögött. Három évig játszottam Romárióval. Nem tapasztalatlanul érkeztem. Természetesen más csapat, más ország és más futball volt, amelyhez bizonyos mértékben hozzá kellett igazítanom a játékomat – nem a játékstílusomat, hanem a taktikai részét. De már több tapasztalatom volt. Most 18 évesen érkeznek, és türelmesnek kell lenni velük. Ez egy folyamat. Úgy gondolom, Endrick esetében ez a folyamat lassan elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor előre kell lépnie, és meg kell mutatnia a valódi képességeit.
Visszanyerte Brazília az identitását?
Nem. Még nem láttam. Még nem. Nehéz kérdés. Az identitás fontos szó. De ahogy korábban mondtam, én egy teljesen más brazil futballban nőttem fel és játszottam, ahol az improvizáció mindent megelőzött: a fizikumot és a taktikát is. Ma ezt nem látjuk. A világbajnokságon nagyon gyengék voltunk. Nagyon. Többet vártam. Természetesen nagyon kevés idő jutott a közös munkára, de a világbajnokság nem sikerült jól, és az emberek valamivel többet vártak. Nem hiszem, hogy sokan világbajnoki címet vártak volna, de azért ennél többet igen.
Remélem, hogy most, miután a szövetségi kapitány jobban megismeri a brazil futballt, az ottani mindennapokat, a Brazíliában és a külföldön játszó futballistákat, fel tudja készíteni a csapatot a következő világbajnokságra. Bízom benne, mert számomra ő az egyik legjobb edző, akit ismertem, akit láttam. Reméljük, hogy apránként újra felépíti a brazil válogatottat, de ami ennél is fontosabb: visszaadja a brazil futball identitását.
Elcserélnéd valamelyik Bajnokok Ligája-győzelmedet egy világbajnoki címre?
Nem. Egyiket sem. Természetesen nem. Én inkább még egy trófeát szerettem volna: egy világbajnokságot. De mindazok után, amit átéltem, amennyit játszottam és amennyit nyertem, semmit sem vennék el, mert számomra minden cím fontos. Természetesen nagyszerű lenne, ha lenne világbajnoki címem is, de semmit nem cserélnék el érte. A Bajnokok Ligáját biztosan nem. Beírták magukat az én történetembe, az emberek, a szurkolók és a klub történetébe, valamint a családom történetébe is. Semmiért nem cserélném el őket.
