Irdning 2008, a magyar Madridisták kalandos utazása
Amióta a Real Madridért dobog a szívem, nagy vágyam volt, hogy egyszer élőben láthassam a csapatot. Korábban ez valamiért soha nem jött össze, de ott lebegett előttem a cél. 2008 tavaszán a madridista.hu gyorshírei között felbukkant egy üzenet, amely szerint Török Balázs ismét utazást szervez a Real Madrid nyári edzőtáborába, ami kis hazánkhoz olyan mértékben közel van, hogy bűn lett volna nem kihasználni a lehetőséget, és megtenni az első lépést a célhoz vezető rögös úton. Fel is hívtam hát Balázst, bejelentkeztem az utazásra. Majd eltelt néhány hét, és eljött a nagy nap. Családom, barátaim már tudták, hogy utazom, ők tisztában voltak vele, hogy mekkora jelentőséggel bír számomra ez az út. Még egy utolsó telefon, „Balázs, akkor jöttök? Megyünk?”, hát persze, még egy utolsó MSN beszélgetés: „TZoli, te mit viszel? Milyen kaját? Mennyi pénzt? Ruha? Dedikáltatni?”. Miután Zolival szépen mindent megbeszéltünk, összepakoltam a cuccokat, ruhákat, hidegélelmet, egy csokis kekszet (ami később aranyat ért), majd elindultam a Keleti pályaudvarra. TZoli vonata ugyanis oda érkezett be valamikor este 8 körül. Innen indultunk a találkozóhelyre, ahol a tervek szerint Balázsék autóval összeszedték a Budapesten csatlakozókat. (Az utazást szervezők és néhány szurkoló Szegedről indult.)
A program a következő lett volna: A Soroksári úton találkozunk este kilenckor, az Opel szalon előtt, ahova két kisbusszal jönnek értünk a Pick szalámi városából, majd irány Irdning. Zolival igazi szorgalmas szurkolók módjára már fél kilenckor a megbeszélt helyen voltunk, amiről annyit kell tudni, hogy nagyjából semmihez nincs közel. Természetesen mi érkeztünk elsőnek, ezért szépen letáboroztunk a szalon parkolójának betoncsíkján, és vártuk a többieket. Lassan szálingóztak arra elég furcsa figurák, akiket leginkább Marilyn Mansonhoz tudnék hasonlítani. A stílusukat pontosan nem tudom, de tuti, hogy a halálhoz közük volt. Később kiderült, hogy valamilyen nekik való szórakozóhely van a közelben.
Eljött a kilenc óra, ekkor már összesen 6-an voltunk, de ebből a 6 emberből egy csupán kísérő szerepét töltötte be. Itt jött el kalandozásunk első olyan mozzanata, amitől egy érzelmileg instabil ember már beadta volna a kulcsot. Hívtuk a szegedi vonalat, hogy mi a helyzet, de telefonon csak annyi információt sikerült kapnunk, hogy még nem indultak el. Igen, Szegedről, amikor mi már a találkahelyen voltunk. Újabb telefonhívás, ekkor már megtudtuk, hogy 11, fél 12 előtt nem fognak odaérni, valami gond volt az egyik autóval. Az idő jó volt, igazi nyári este, szóval ezzel nem volt gond, jól elvoltunk a srácokkal, akik szintén odajöttek. Unalmunkban csapatokra oszlottunk és elindultunk a Soroksári út két irányába, hogy merre mi van. A halál angyalai csapatokban rajzottak, volt, aki az út közepén fetrengett, semmi nem számított. Lassan teltek az órák, aztán idő közben kiderült, hogy 11 óra körül tudott csak elindulni a csapat Szegedről. Már pontosan nem emlékszem, hogy éjjel fél egykor vagy fél kettőkor értek oda hozzánk, de azt tudom, hogy nagyon késő volt és baromi sokat kellett várnunk. A két kisbuszból végül egy kisbusz és két személyautó lett, így két sofőr helyett háromra volt szükség ahhoz, hogy kijusson a csapat Ausztriába. Az egyik kisbusznakolyan műszaki problémájára derült fény az átvétel után, amivel nagyjából ott is lehetett volna maradni az úton. Az autókereskedőknek úgy tűnik, hogy elég vastag bőr van a képükön, de az is lehet, hogy őket előbb érte el a válság szele, és nem volt pénz biztonságos használatra kész állapotba hozni az autóikat, mielőtt kiadják azokat. Mindenesetre hála Balázs tapasztalatának, megoldódott a probléma, szépen el tudtunk indulni. Budapesten még egy helyen felvettünk embereket, majd irány Ausztria! De előbb Sopronban és Csornán is megálltunk, hiszen a madridizmus egész Magyarországot behálózza :), így sok helyen csatlakoztak az utazók. Szépen lassan átértünk a határon, itt már realizálódott bennünk, hogy nem az eredeti program szerint fognak zajlani az események. A tervek szerint úgy történt volna az érkezés, hogy valamikor az éjjeli órákban elfoglaljuk a szállást, kicsit pihenünk, majd a reggeli edzést már kipihenten tekintjük meg. Na, ez borult. 🙂 Út közben sofőrt is váltottunk, Balázsnak ugyanis szüksége volt egy kis pihenésre, hiszen ő már nagyon régóta a volán mögött ült. Reggelre értünk a szálláshoz. Irdningől tudni kell, hogy tipikus osztrák település, gyönyörű, hegyekkel övezett, kristály tiszta környezetben. Szinte már meseszerű, szavakkal nehezen leírható szépségű a táj, a levegőn pedig érezni lehet a tisztaságot. Mindenki lepakolt, elfoglaltuk a szobákat (2-3-4 személyes szobák voltak, ha jól emlékszem). Én két másik madridistával kerültem össze, akiket aznap este ismertem meg, de megtaláltuk a közös hangot, jókat beszélgettünk, jól elvoltunk. Az edzésig volt még hátra körülbelül másfél óra, így még egy gyors zuhany és egy rövid alvás belefért. Azt természetesen gondolhatjátok, hogy az ilyen egy órás alvások után milyen fejjel lehet előmászni az ágyból, nos, a magyar madridisták ilyen ábrázattal vágtak neki az aznap reggeli Real Madrid edzésnek. 🙂
Azt persze mondanom sem kell, hogy amint megláttuk az első jelet (ami esetünkben egy jó nagy Real Madrid busz volt), hogy találkozhatunk a kedvencekkel, az álmosság elillant. Fényképezőgépek elő, dedikálandó mezek, képek, könyvek beizzítva, vártunk, mintha ingyen LCD Tv-ket osztogattak volna. Sokan voltak, akik eljöttek az edzésre, a bejáratnál pedig gyülekeztek az aláírás-vadászok. A mi 18 fős csapatunkon kívül is voltak magyarok, volt, aki egyénileg, volt, aki a családjával utazott el Ausztriába. Érkeztek szurkolók Lengyelországból, Németországból, Olaszországból, de még Hollandiából is.
Magát az edzőtábort úgy kell elképzelni, hogy volt két nagy nyitott pálya, ezek közül a lelátóhoz közelebb lévőn zajlottak az edzések. Emellett volt a fából-betonból épült félig fedett lelátó, innen lehetett elég közelről nyomon követni a focisták ténykedését. A lelátó alatt és mellett volt az öltöző rész, ahova külsős nem mehetett be, a pálya mellett pedig egy a külvilágtól letakart kerítésekkel elválasztott kis úton juthattak el a játékosok az edzőterembe. Mindez természetesen varázslatos környezetben, erről a képek is tanúskodnak.
Nos. Az edzést ingyen nem lehetett látogatni, viszont valami igazán pitiáner összeg ellenében (2-3 Euró) a reggeli és a délutáni tréningre is be lehetett menni. Mondhatni napijegyet árultak. A csapatunk is szépen sorjában elfoglalta a lelátón a helyét, mindenki kereste, hogy honnan lenne a legjobb rálátás, honnan lehetne a legjobb képeket készíteni, stb. A pályán már elő voltak készítve az edzéshez szükséges eszközök (bóják, labdák, akadályok), néhány Real Madrid melegítőben flangáló embert már lehetett látni. Aztán egyszer csak kisétáltak a fiúk az öltözőből, taps fogadta őket, kattogtak a fényképezőgépek. A pályán ment a viccelődés, poénkodás, aztán kezdődhetett a bemelegítés. Ez a délelőtti edzés erőnléti volt, labdás gyakorlatokat szinte alig végeztek a srácok. Még friss és tapasztalatlan aláírásgyűjtőként megvártuk, amíg az utolsó játékos is levonul a pályáról, és kimentünk a bejárathoz, hogy várjuk a hazaindulókat, hátha elcsíphetünk egy-egy aláírást. Természetesen a jobb helyek már foglaltak voltak, mindenki dedikáltatni akart. Személy szerint én a Real Madridról szóló könyvemet vittem magammal, amiben minden játékossal a saját profilját írattam alá. Először Sneijder és Baptista jöttek ki az öltözőből, ők rendkívüli módon rendesek voltak, végigmentek a kerítés belső részén és mindenkinek kiosztottak egy-egy autogramot. Az első aláírásomat tehát Wesley Sneijdertől szereztem. Mi először a busz bejárati ajtaja mellé álltunk, mert úgy gondoltuk, majd azzal mennek a szállodáig a fiúk, de nem így lett. Folyamatosan jöttek mikrobuszok, amik 2-3-4-esével vitték el őket. Voltak olyanok, akik még meg sem ugatták a közönséget, 1 db aláírást sem osztottak ki. Ilyen volt az első napon Higuaín, Ruud, Robinho is. Voltak, akik csak néhány embernek írtak alá, az ő esetükben tényleg csak a szerencsén és a helyezkedésen múlt, hogy adtak-e vagy nem. A legnagyobb ováció Raúlt fogadta a szurkolók részéről, ő is nagylelkűen osztogatta a szignókat. Ami nagyon idegesítő volt, az egy bennfentes kissrác, aki a kerítésen belül volt a szüleivel, ő minden egyes játékossal közös fotót készített és alá is íratott valami fecnit. Volt olyan, hogy valaki épp aláírt egy pólót, a kis majom pedig elrángatta onnan, hogy most fotó jön. Akkor elég keményen elkezdtek fújolni néhányan, de mintha a falnak beszélne az ember, annyi hatása volt. Szépen elszivárgott az utolsó player is, mi pedig visszamentünk a szállásra. Mindenkire rátört az álmosság, úgyhogy a délutáni program előtt aludtunk egy jót. Miután szépen kipihentük magunkat, elindultunk a délutáni edzésre, de időben, hogy az érkezőktől is tudjunk aláírást kunyerálni. Annyi „Please!” szó szerintem nem sokszor hangzik el egy helyen, mint ott elhangzott. Ezen az edzésen már labdás gyakorlatoké és egy edzőmeccsé volt a főszerep, azt gyakorolták a meccsen, hogy Robben elhúz a bal szélen, majd onnan próbál valamit kezdeni befelé. Volt szabadrúgás lövő verseny is, amit már nem tudom, hogy ki nyert meg, viszont arra emlékszem, hogy a kapufa eltaláló versenyen Ruud volt a sztár. 🙂 Mint már nem teljesen kezdő aláírás-vadászok, jól elhelyezkedtünk, és figyeltük a réseket a letakart kerítésen, ott is el lehetett csípni néhány aláírást. Egy nem velünk utazó kedves madridista mutatott néhány trükköt, ő már szinte mindenkitől szerzett aláírást a mezére. Ezúton is köszönöm neki az együttműködést: Gábor, ha ezt olvasod, akkor köszönöm! 🙂 Egyébként az is kellett, hogy az ember pofátlan legyen, és a legjobb helyeket elfoglaló német tinicsajokon átgázoljon. Így sikerült a legelérhetetlenebbnek tűnő Robinho aláírását is megszereznem, aki elvette az alkoholos filcemet, majd pár embernek azzal írt alá, aztán amikor kérdezte, hogy kié a filc, mondtam, hogy az enyém, ő pedig odadobta hozzám, de úgy, hogy a kupak nem volt rajta, így a fehér pólómra rákerült egy firkálmány (hála az égnek nem mez volt). Úgyhogy most van egy pólóm, Robinho által összefoltozva. Akit érdekel, licitálhat rá. Csak gyűjtőknek… 🙂 A kis brazil egyébként egyetlen egyszer sem futott ki a gyepre, pont abban az időszakban volt a tábor, amikor úgy tűnt, elhagyja a csapatot. Sajnálatos, de már akkor lehetett érezni, hogy nagyon nincs rendben valami. Vele kapcsolatos érdkesség a következő: Az edzés végén beszállt az egyik autóba, de a vezető ülésbe, ahol nekiállt hülyéskedni. Mellette Cannavaro ült, mögötte már nem tudom, hogy ki. Elindította a kocsit, majd ugyanazzal a fiatalos lendülettel le is fullasztotta. A szurkolók és a játékosok szabályosan szakadtak a röhögéstől, majd újra beindította a kocsit a kis brazil cselgép, és elhajtottak.
Közeledett az este, így ismét a szállás felé vettük az irányt. Beültünk egyet vacsorázni a vendégházhoz tartozó étterembe, ahol söröztünk (szigorúan 18+ :)) és nagyon finom ételeket ettünk. Mindenki jóllakottan, és fáradtan tért nyugovóra. Azt nem tudom, hogy a többiek mit csináltak, de a mi szobánkban egy ideig nem tudtunk aludni, így a napi élményekről beszélgettünk, a fotókat és az összeszedett aláírásokat nézegettük. Szépen lassan egyre ritkábban szólaltunk meg, majd egyszer csak elcsendesedett minden.
Reggel is gyönyörű volt a táj, a hegyek ködbe burkolóztak, az étteremben pedig egy svédasztalos reggeli várt bennünket. Ez egyébként benne volt a szállás árában. Bőven jól lehetett lakni, volt ott mindenféle finomság. Miután mindenki végzett, összeszedtük a cuccainkat a szobákból, majd bepakoltuk a teherautóba, ugyanis a szállásra már nem akartunk visszatérni, hiszen aznap estére már azt terveztük, hogy otthon alszunk. Szépen az edzőtábor felé vettük az irányt, ahol újabb aláírásgyűjtő akció következett, majd egy edzés, aztán még utoljára megpróbáltunk azoktól is autogramot szerezni, akiktől addig nem sikerült. Nekem személy szerint Ruud, Heinze, Soldado és Schuster kivételével mindenkitől sikerült begyűjteni egyet. Akik a legbőkezűbbek voltak: Wesley, Baptista, Dudek, Codina, Parejo, Cannavaro, Salgado, Torres és Raúl.
Nos, mindezek után hazafelé vettük az irányt, még megálltunk egy benzinkútnál, ahol mindenki betárazhatott italból, esetleg kajából az útra, néhányan szuvenírt is vettünk (én egy kis lasztit, ami még az EB őrületből maradt meg). Az emlékek még frissek voltak, volt miről beszélgetni az úton. Arra már nem pontosan emlékszem, hogy Budapestre mikor értünk vissza, de hosszú út volt, azt tudom, volt mit kipihenni.
Összefoglalásképp annyit elmondhatok, hogy egy rendkívüli élménnyel lettem gazdagabb az út során, úgyhogy mindenkit csak bíztatni tudok, hogy ha teheti, akkor egyszer látogasson meg egy ilyen edzőtábort. Ezen egyszer túl kell esni. Egy élmény volt emberek! Hala Madrid!
Señor Calderón és a „Királyi Vár”
Egyszer volt, hol nem volt, a Pireneusokon is túl, a 21. század elején, Madrid város közepén, egy Ramón Calderón nevű nemes úr. Ez a nemes úr elhatározta, hogy Hispánia legfőbb városában várat épít. Próbálkoztak már előtte sokan eme rendkívül nehéz feladattal, ki több, ki kevesebb sikerrel. A legutolsó Florentino Perez volt, kinek határozott elképzelései voltak az építkezésről, remek tárgyalóképességének köszönhetően jobbnál jobb építőmunkásokat csábított Madridba a feladat elvégzésére, azonban az építésvezető szakembereknek nem hagyta, hogy önállóan döntsenek arról, mely feladatra épp kit jelölnének ki, hogyan pakolnák egymásra a téglákat. Florentino önfejűségének pedig következményei lettek. Az építésvezetők soha nem látott gyorsasággal váltották egymást, a vár építése közben kisebb káosz kezdett kialakulni. A munkások, az arany, a remek szakemberek rendelkezésre álltak, de aki őket irányítani akarta, leginkább az arany kezeléséhez értett, nem pedig az építkezések levezényléséhez. Az vár nem akart összeállni, lassan düledezni kezdett. Ezt látván a köz olyan mértékben felháborodott, hogy Florentino távozását követelte. A nemes úr pedig engedve a nyomásnak, elhagyta a süllyedő hajót. Néhányan azóta sem tudják neki ezt megbocsátani. Ekkor jött el Ramón ideje, aki kiállt a nép elé, és kikiáltotta terveit:
„ -Új főépítészt hozok olasz honból, kinek neve Fabio Capello! Nevéhez fűződik a torinói fehér-fekete vár felépítése. Mellette a világ jelenlegi legjobb építőmunkását is elhozom nektek, aki nem más, mint Brazíliából Kaká, aki jelenleg Milánóban építkezik. Mindebben pedig egy korábban a madridi váron dolgozó szerbiai vitéz, Predrag Mijatovic lesz segítségemre. Én hagyom dolgozni a szakembereket, nem szólok bele a munkájukba!”
A nép, az Isten adta nép pedig hitt Ramón szavainak, hittek a nemes úrban, és abban, amit hirdetett. Néhányan próbálkoztak még meggyőzni a népet saját terveikről, de a „Királyi Vár” építése ezúttal Ramón Calderón kezei alá került. Éljen a népakarat! Az új vezető azonnal el is kezdte a munkát. Ígéretéhez híven Fabio Capello lett a főépítész, aki saját építőmunkásokat is kért és kapott Olaszországból, Argentínából… Az emberekben ekkor merült fel a kérdés. Hol van a világ legjobb építője, a brazil Kaká? A válasz egyszerű volt, nem akarta félbehagyni a milánói vár építését, amin épp dolgozott. Calderón és Mijatovic pedig nem tudták meggyőzni arról, hogy ott már minden tudását átadta, itt lenne rá szükség. Fabio mester tehát dolgozott, munkások jöttek, mentek. A korábban düledező vár alapja kezdett megszilárdulni, a réseket egymás után betömték. A nép egy csoportja összesúgott az olasz mester háta mögött: „Nem szépen építenek. Nem tetszik, ahogy kinéz a vár.” Néhányan azzal érveltek: „Csak szilárd alapra lehet várat építeni! Hagyjuk a mestert dolgozni, adjuk meg neki a lehetőséget. Először készüljön el az alap, javítsák ki a hibákat, a külcsín a végén is ráér.” A madridi építészek ebben az évben a munkások és a mester remek munkájának köszönhetően megnyerték a hispán várépítő versenyt, óriási küzdelemben a katalán építőkkel.
A nemes úr és segítője azonban nem azokra a szavakra hallgatott, amik azt hangoztatták: „Jó munkához idő kell!”. Mivel a vár külseje nem úgy festett, ahogyan azt sokan szerették volna, elküldték az olasz főépítészt. Helyette egy német szakembert, Bernd Schustert hívták segítségül, aki addig leginkább kisebb házak építését vezényelte. A munka kezdetén elődjéhez hasonlóan a német is kért és kapott munkásokat. Az alapokat úgy tűnt, az olasz mester kiválóan felépítette, hiszen utódjának azon már nem nagyon kellett dolgoznia, friss főépítészként fölényesen nyerte meg munkásaival az aktuális hispán várépítő versenyt. És micsoda történelmi győzelem volt… Schuster mester Calderón nemes úrtól újabb munkásokat kért, speciális feladatok elvégzése céljából. Megszerzésükre ígéretet kapott, ám a két vezető ismét kudarcot vallott. Tetőfedő és hidegburkoló helyett csupán egy fiatal tanoncot és egy tapasztalt kőművest kapott. Ráadásul egyik legjobban képzett munkását is elveszítette, mert az kevesellte fizetségét. Nem túl jó előjelekkel nézett hát az újabb év elé a német főépítész. Amit sejteni lehetett, bekövetkezett. A munkálatok akadozni kezdtek, a munkások sorozatosan megsérültek, ki hosszabb, ki rövidebb időre, megindultak a pletykák: „A vezetőket el kell küldeni.” „A régi munkások már nem úgy teljesítenek, ahogy kellene.” „Most sem szebb az épület, mint az olasz idejében, de akkor legalább megvolt a szilárd alap. Most már ez sincs meg.”. Ekkor ütközött ki, hogy a német szakember életében először irányított ekkora építkezést. A dolgok kicsúsztak a kezéből, nem kapta meg a vezetőktől a várt segítséget, nyíltan kimondta, hogy nem tudja, mit tegyen. Kijelentette, hogy nincs esélye a katalán építőkkel szemben. Ekkor Calderón nemes úr és Mijatovic vitéz elhatározták, hogy új főépítész után néznek. Sikerült is meggyőzniük a spanyol szakembert, Juande Ramost, hogy folytassa a megkezdett munkát, találjon kiutat a gödörből, akadályozza meg, hogy a vár összeomoljon. Az új főépítész nagy hittel vetette magát a munkába, a sérült munkások helyére egészségeseket kért és kapott. Mostanáig mindenki megelégedéssel figyelte, ahogy a spanyol mester dolgozik. Azt, hogy a későbbiekben is így marad-e, illetve a nép elképzeléseinek megfelelő fényben csilloghat-e a habfehér „Királyi Vár”, csak a jó Isten tudja… Mindenesetre, az már egy másik történet.
A véleményem, amit szerettem volna, ha tükröz az írás:
1. Capellót nem kellett volna elküldeni.
2. Schuster nem megfelelő edző a Real Madrid kispadjára.
3. A jelenlegi vezetés eddig nem végzett a Real Madrid nevéhez méltó munkát, többször is rossz döntést hoztak.
4. Remélem, Juande Ramos nem egy lesz ezek közül. Eddig úgy tűnik, nem. De várjuk ki a végét, hiszen „hosszú még a szezon”.