Távolról sem megosztó
Jason Burt The Telegraph hasábjain megjelent írása: “Bellingham és Tuchel meccs utáni szóváltása éppen azt a nyers szenvedélyt mutatja, amelyre Angliának szüksége van ahhoz, hogy világbajnok legyen.”
Ha egy válogatottból – Thomas Tuchel szavaival élve – „testvériséget” akarsz építeni, akkor nem lepődhetsz meg azon, ha az egyik játékos kiáll a társai mellett. Még akkor sem, ha ezzel éppen a szövetségi kapitánnyal kerül szembe.
„Azt szeretnénk felépíteni, hogy erős kötelék, energia, közösség, csapat és testvériség jellemezze ezt a válogatottat – olyasmi, amihez mindenki csatlakozni akar” – mondta Tuchel a világbajnokság előtt. Éppen ezért ugyanúgy el kell fogadnunk Tuchel kritikáját az angol válogatott teljesítményéről, mint Jude Bellingham szenvedélyes reakcióját, amelyet a Norvégia elleni, nagy küzdelemben kivívott negyeddöntős győzelem után fogalmazott meg.
Erős kötelék? Megvan. Energia? Megvan. Közösség? Megvan. Csapat? Megvan. Testvériség? Megvan. Mit kívánhatna még Tuchel? Bellingham mindent beleadott a pályán. És azon kívül is.
Túl gyakran hallunk közhelyeket, semmitmondó nyilatkozatokat és üres frázisokat. Ez a két ember viszont kimondta, amit gondolt. Az őszinteséget ünnepelni kellene, nem pedig vállalati stílusú rosszalló fejcsóválással fogadni. Ez a sport lényege. És az életé is. Néha hagyni kell, hogy az érzelmek nyersen törjenek felszínre, és meg kell élni a pillanatot. Egy világbajnokságon különösen. Ne kasztráljuk az őszinteséget. Ne próbáljuk elrejteni a véleményeket. Ne térjünk vissza azokhoz a kiüresedett mondatokhoz, hogy „a végén a srácok nagyszerű munkát végeztek” és a hozzájuk hasonló, agyzsibbasztó közhelyekhez.
Mindkettőjüknek lehet igaza. Anglia valóban nem játszott jól, és Tuchel következetesen hangsúlyozza a torna kezdete óta, hogy csapata – a Mexikó elleni idegenbeli mérkőzést és a Horvátország elleni találkozó első fél óráját leszámítva – elmaradt a várakozásoktól. Maga is elismerte, hogy a válogatott még mindig keresi az identitását – pedig éppen ezt ígérte, amikor átvette a csapatot. Abban tehát semmi új nem volt, amit mondott. Legfeljebb a hangsúlyban és az időzítésben.
– Nem vagyok elégedett a teljesítménnyel… – nyilatkozta a mérkőzés lefújását követően.
Ugyanakkor Bellinghamnek is minden oka megvolt arra, hogy visszavágjon Tuchel szavainak, és megvolt hozzá az önbizalma is. Nem kell ebből veszekedést, öltözőn belüli megosztottságot vagy valamilyen mélyebb konfliktust gyártani – még akkor sem, ha korábban is akadt már feszültség kettőjük között. Ebben nincs semmi visszataszító.
Talán az sem ártana, ha Tuchel időnként nyilvánosan is megdicsérné Bellinghamet. Tartozik neki ennyivel. Hiszen Anglia már kiesett volna erről a világbajnokságról, ha nincs ez a fiatal középpályás, aki kivételes képességeivel és erőteljes személyiségével húzza magával a csapatot. Ugyanakkor Tuchel módszere láthatóan működik. Lehet, hogy több benne a korbács, mint a mézesmadzag, de sikerül kihoznia Bellinghamből a legjobbat, aki erre a pályán válaszol.
A torna előtt még az is kérdés volt, hogy egyáltalán kezdő lesz-e. Ma már ennek az ellenkezőjét elképzelni is nehéz. Lehet felnagyítani a meccs utáni nyilatkozatokat. Vagy elfogadhatjuk, hogy két szenvedélyes, túlfűtött ember egyszerűen őszintén elmondta, mit gondol, anélkül hogy elrejtette volna az érzéseit. Ha ez végül sikerre vezeti Angliát, ugyan ki fog panaszkodni? Ha pedig nem nyerik meg a világbajnokságot, bizonyára lesznek, akik majd ezt hozzák fel magyarázatként. Csakhogy ez logikátlan lenne.
Bellingham nem Anglia problémája. Ő a megoldás. Korábban előfordult, hogy úgy tűnt, nem mindig a csapat érdekeit helyezi előtérbe. Most ezt már senki sem vetheti a szemére. Tuchel ugyan bírálta a teljesítményt, de dicsérte a válogatott mentalitását. És ezen a világbajnokságon senki sem mutatott erősebb mentalitást Jude Bellinghamnél. Miért várnánk tehát tőle, hogy csendben, szó nélkül elfogadja a szövetségi kapitány értékelését?
Olyan vélemények is megjelentek, hogy a csapattársai „megdöbbentek” Bellingham nyilatkozatán. Ugyan már. Ez azt feltételezné, hogy az elmúlt 54 válogatott mérkőzésén egyáltalán nem figyelték, milyen ember. Mindig is kimondta, amit gondolt. Különösen az öltözőben. Sőt, talán ott a leginkább. Ezért egyetlen játékost sem lephetett meg a meccs utáni nyilatkozata. És Tuchelt sem.
Sokat beszélünk hitelességről. Aztán amikor valaki valóban hiteles, máris rosszallóan nézünk rá. Pedig Tuchel és Bellingham egyaránt hiteles. Mindketten alfaegyéniségek – ennek minden előnyével és hátrányával együtt –, és egyikük sem rejti véka alá az érzelmeit. Ez is egyszerre az erősségük és a gyengeségük. Éppen ez hiányzott Angliából korábban.
A 2014-es brazíliai világbajnokság kudarca után Wayne Rooney arról beszélt, hogy az angol válogatottból hiányzott a kellő ravaszság. Tuchel és Bellingham viszont rendelkezik ezzel. Van bennük él, győztes mentalitás, nem kötnek könnyen kompromisszumot, és nem kérnek bocsánatot azért, amiben hisznek. És sikeresek. Természetesen Tuchelnek szövetségi kapitányként kezelnie kell ezt a helyzetet. A véleménykülönbség nem válhat lázadássá. Az önbizalom nem csaphat át gőgbe. Ugyanakkor az angol válogatott háza tájáról semmi sem utal arra, hogy Bellingham jelenleg akár csak megközelítené ezt a határt. Mindenki ugyanazt mondja róla: alapvetően egy jó modorú, tisztelettudó srác. És egy egészen kivételes futballista.
Talán Tuchelnek egyszerűen át kellene ölelnie Bellinghamet, és elintézni az egészet egy mosollyal. Nem kell ebből többet csinálni annál, ami valójában. Mindketten ugyanazért dolgoznak. Azért, hogy felkerüljön az a második csillag az angol válogatott mezére. Harry Kane mellett Jude Bellingham jelenti Anglia legnagyobb reményét arra, hogy ez sikerüljön.
Korai ébresztő
Véget ért a gondtalan időszak Valdebebasban. A mai napon hivatalosan is új korszak kezdődött a Real Madridnál, méghozzá az egyetlen módon, amellyel véget lehet vetni az elmúlt időszak rossz beidegződéseinek: fegyelemmel, renddel és egy hajnali ébresztővel.
A játékosokat reggel nyolc órára várták a sportközpontba. Mire Madrid utcái éppen csak életre keltek, a keret tagjai már átlépték Valdebebas kapuját, ami azt jelentette, hogy sokuk ébresztője legkésőbb fél hétkor megszólalt – olyan korán, ahogyan arra talán már évek óta nem volt példa.
Őszintén szólva örülök, hogy ismét ilyen napirend szerint kellett kezdeniük a munkát. Erre már régóta szükség volt. Két éve nézzük végig ezt a tarthatatlannak bizonyuló kényelmet. Két idényen át a keret veszélyes komfortzónában élt, folyamatos engedmények között, miközben az elvárások fokozatosan fellazultak, és lassan elhalványult az a versenyszellem, amelyet ez a címer megkövetel. Az önelégültség átszőtte a mindennapokat. A játékosok sokszor inkább tűntek a közösségi médiás jelenlétükkel vagy saját kiváltságaikkal elfoglaltnak, minthogy minden edzésen a határaikat feszegetve dolgoztak volna. Ennek a korszaknak most vége.
José Mourinho visszatérése kijózanító pofon egy olyan öltözőnek, amelynek égető szüksége volt egy vitathatatlan tekintélyű vezetőre. A portugál edző nem harci bárddal a kezében érkezett. Jókedvűen, hatalmas energiával és valódi kíváncsisággal tért vissza: beszélgetni akart, a játékosai szemébe nézni, személyesen megismerni mindenkit. Senki ne tévessze össze azonban ezt a kezdeti közvetlenséget a gyengeséggel. Mourinho meghallgatja a játékosait és bemutatkozik nekik, de eszébe sem jut megkérdezni a csapat meghatározó alakjait, mikor szeretnének edzeni, mely napokon pihennének szívesebben vagy hogyan szeretik megszervezni az utazásaikat.
A Real Madrid nem közvetlen demokrácia, az edzések rendje pedig nem a játékosok kényelméhez igazodik. A hétfői program jól mutatja, mi vár rájuk a következő hónapokban. A kötelező orvosi vizsgálatok és az első közös találkozó után a futballisták egész nap Valdebebasban maradnak. Nem lesz hazaugrás ebédidőben, sem szabadprogram a klubon kívül. Közös foglalkozások, taktikai megbeszélések, közös ebéd és csapatépítő programok követik egymást egészen délután öt óráig.
Pontban ekkor lépnek pályára Mourinho első valódi edzésére. Megállás nélkül. Kivételezés nélkül. Már az első naptól kezdve az új munkarendhez igazodva. A hétfő délelőtti első találkozó egyik legfontosabb üzenete az, hogy Mourinho minden játékossal teljes őszinteségre törekszik. Már az első napon világossá teszi mindenkinek, milyen szerepet szán neki az idei projektben. Nála nincs mellébeszélés, és nincsenek hamis ígéretek csak azért, hogy mindenki elégedett legyen. Aki kezdő lesz, pontosan tudni fogja, miért számít rá az edző és mit vár el tőle. Aki pedig a kispadon kezdi a szezont, ugyanilyen egyértelműen szembesül a helyzetével – kertelés nélkül.
Mourinho futballfilozófiájának alapja, hogy nem a játékosok barátjaként tért vissza Valdebebasba. Az elmúlt két év félreértelmezett atyáskodása és vállveregetése a múlté. Kapcsolata a kerettel kizárólag edző és játékos viszonyára épül majd: világos hierarchiára, valamint a kemény munkán keresztül kivívott kölcsönös tiszteletre.
A portugál edző ráadásul minden eddiginél elszántabban tér vissza. Ismét éhes a sikerre, és pontosan tudja, mekkora feladat vár rá, ha vissza akarja vezetni a Real Madridot a futball csúcsára. Ez a hozzáállás nem tűr félmegoldásokat egy olyan játékoskerettől, amely az elmúlt időszakban túlságosan gyakran a mérkőzés vagy az ellenfél jelentőségéhez igazította a befektetett energiát. Ennek az új korszaknak azonban a legfontosabb sajátossága az intézményi háttér. Vége a kényelmes éveknek, mert hosszú idő után először a Real Madrid vezetősége teljes és feltétlen bizalmat szavazott az edzőnek minden olyan döntés meghozatalában, amely az öltözőt vagy a csapat működését érinti.
Elmúltak azok az idők, amikor egyes játékosok közvetlenül a klubvezetéshez fordultak, ha nem tetszettek nekik az edző módszerei, vagy ha a kispadra szorultak. Mourinho ezúttal az elnök teljes támogatását élvezi. Ha úgy dönt, hogy egy sztárjátékost félreállít az elégtelen hozzáállása miatt, a klub egységesen kiáll mellette. Ha szigorítja a késésekért járó pénzbüntetéseket, vagy gyökeresen átalakítja az összetartások rendjét, a Bernabéu vezetésében senki sem kérdőjelezi meg a döntését.
A játékosoknak meg kell érteniük, hogy megváltoztak az erőviszonyok. A hajó kapitánya újra a kispad mellett. A közelmúlt kényelmét felváltja a mindennapos teljesítménykényszer, ahol a korábbi évek érdemei már nem jelentenek felmentést a pályán mutatott közöny alól. Éppen ezért a hétfői munkanap jóval több egy szokásos felkészülés első napjánál. Ez szemléletváltás. Fordulópont a Real Madrid öltözőjének életében. A hajnali fél hetes ébresztő nem pusztán egy időpont a napirendben, hanem annak jelképe, hogy a Real Madrid ismét munkaruhát öltött.
A keret túl sokáig élvezte a kiváltságok kényelmét, ami a játék és az eredmények egyértelmű megtorpanásához vezetett. Látni, ahogy a játékosok már kora reggel belépnek a sportközpont kapuján, tudva, hogy egy teljes nap vár rájuk fegyelemmel, közös munkával, valamint fizikailag és mentálisan egyaránt megterhelő edzéssel, talán a legjobb hír, amelyet a határozott irányváltást követelő madridisták kaphattak.
Mourinho azért tért vissza, hogy ismét ő szabja meg a játékszabályokat, kijelölje az elkötelezettség határait, és emlékeztesse játékosait: ennél a klubnál a dicsőséget nem örökölni vagy megszokásból megtartani lehet – azért minden egyes nap meg kell dolgozni. Akik továbbra is a korábbi két idény kényelméből szeretnének megélni, hamar egy rugalmatlan követelményrendszerrel találják szembe magukat.
Vége a fegyverszünetnek. Vége a kifogásoknak. Az első munkanappal valóban új korszak kezdődött Valdebebasban.
Csípjetek meg, hogy tudjam, mindez nem álom!
Karakter. Lélek. Versenyszellem.
Másnap utazás várt rám. Az estét vasalással és csomagolással töltöttem, miközben a háttérben a világbajnokság nyolcaddöntője ment. A mérkőzés lefújása után még ott maradtam a képernyő előtt. Egyszer csak Cristiano könnyes arcát mutatta közelről a kamera, és valami különös szorítást éreztem.
Nem először láttam futballistát sírni. Egy ilyen, önmagában hétköznapi jelenet aligha ragadta volna meg a figyelmemet. Csakhogy ezek nem pusztán egy világbajnoki kiesés könnyei voltak. Inkább úgy tűnt, mintha élő adásban látnánk azt a belső felismerést, hogy az idő – az egyetlen valóban legyőzhetetlen ellenfél – végül mindig megtalálja a bokánkat, hogy beleharapjon.
A mérkőzés közben különös érzés volt látni, ahogy Cristiano több sebességfokozattal a többiek mögött járja be a pályát. Dallas gyepén úgy mozgott, mint egy alkonyi western pisztolyhőse: egy antik kor legendája, aki minden erejével próbálja megőrizni mítoszának ragyogását, miközben a táj könyörtelenül kitaszítja magából. Ott volt a pályán, mégis idegennek tűnt. Nehéz volt felismerni benne azt a csatárt, aki egykor a futball Akhilleusza volt. Az az ember, aki több mint egy évtizeden át minden mérkőzést hadüzenetté változtatott, most már csupán önmaga halvány árnyékának tűnt, amely annyira valószínűtlennek hatott, hogy még az emlékezetből fakadó félelmet sem ébresztette fel. Pedig hosszú éveken át puszta jelenléte is képes volt eldönteni párharcokat még a kezdő sípszó előtt. Szinte úgy tűnt, különalkut kötött az idővel. Este azonban ennek éppen az ellenkezőjét láttuk.
Most, hogy Mourinho visszatérése ismét táplálja örökké éhes nosztalgiánkat, szinte elkerülhetetlen felidézni Cristiano és a Real Madrid kapcsolatának kezdetét. Ronaldo akkor hagyta ott Anglia legjobb csapatát – amely éppen ereje teljében volt, és amely azóta sem talál igazán önmagára –, hogy egy letört, önbizalmát vesztett Real Madridhoz igazoljon, amely saját történelmi riválisával szemben is kisebbrendűségi érzéssel küzdött. Cristiano nem azért érkezett, hogy egy kész örökséget kezeljen. Egy közös újjáépítés részese akart lenni. Minden sztárallűrjével együtt. Minden indulatos gesztusával. Azokkal a teátrális megnyilvánulásokkal is, amelyek annyi gúnyt és rágalmat vontak maguk után. És mindenekfelett azzal a bátorsággal, amellyel a legnehezebb kihívások elé állt.
Annyiszor fordította oda az arcát a Real Madrid érdekében, ahány sikert végül ajándékozott a klubnak. Amikor a futball európai erőviszonyai hosszú, szinte emberfeletti küzdelem után végre megváltoztak, és a Madrid egymás után nyerte a Bajnokok Ligáját, ő ugyanaz a győzelemmániás ember maradt, aki évekkel korábban megérkezett Madridba: mindig készen arra, hogy magára vállalja a legnagyobb terhet. Ugyanezt a megszállott versenyszellemet örökítette át egy történelmileg szerényebb portugál válogatottba is, amelyet olyan sikerekhez vezetett, amelyek korábban hosszú évtizedeken át más nemzetek kiváltságának tűntek.
Távozása Madridból már-már operai, szinte folklórba illő jelenet volt. Akkor sokan természetes döntésnek tartották. Az évek távlatából azonban nehéz nem úgy látni, hogy számára hiba volt. Közhelynek számít azt mondani, hogy odakint nagyon hideg van, miután valaki elhagyja a Real Madridot. De ha félretesszük azokat az eseteket, amelyeket a sértettség táplált – Eto’o, Luis Enrique és mások –, akkor jól látható, hogy a Bernabéu elhagyása ugyan egy pillanatra felszabadító érzés lehet, de ritkán vezet jobb helyre.
Még egy olyan jelenségnek is, mint Cristiano, végig kellett néznie, ahogy pályafutása lassan ereszkedni kezdett azután a hirtelen búcsú után: Olaszország, Anglia, Szaúd-Arábia… Minden új állomás egy kicsit távolabb esett a futball világának középpontjától. Lemondani a boldogságról általában rossz döntés, még akkor is, amikor az ember érzi, az óra ketyegése egyre gyorsabb. Hiszen az utolsó cseppeket is megisszuk. És éppen azok hiányoznak a legjobban, amikor újra megszomjazunk.
Úgy sejtem, Cristiano most az ezredik gólját hajszolja. Ez már kevésbé statisztika, mint szimbólum. Mintha újabb hegyet emelt volna maga elé, pusztán azért, hogy maradjon még egy meghódítandó horizont. Fogadni mernék rá, hogy eléri. Senki sem alakította olyan fegyelmezett módszerré a megszállottságot, mint ő. A könnyei azonban arról árulkodtak, hogy valójában már nem ezek a gólok jelentik számára a lényeget. Sokkal inkább arról a fájdalomról szólnak, amikor az ember rádöbben: a futball lassan már nem szorul rá úgy, mint korábban.
Több mint tizenöt éven keresztül minden mérkőzés valamilyen módon Cristiano Ronaldo körül forgott. Az egész játék az ő fenyegető jelenléte köré épült. Dallasban éppen az ellenkezője történt. Portugália hosszú perceken át úgy futballozott, mintha a csapatkapitánya nem is lenne a pályán. Ronaldo várta a labdát, amely soha nem érkezett meg hozzá, miközben társai egészen más tempóban futballoztak és oldották meg a mérkőzés problémáit. A hetes alakja lassan szinte kísértetté halványult. Ez rosszabb volt egy gyenge mérkőzésnél: mintha ott sem lett volna.
A legendák igazi vége nem akkor jön el, amikor elveszítenek egy trófeát. Hanem akkor, amikor ráébrednek, hogy a világ nélkülük is forog tovább. Az utód nem kér engedélyt. Az új főszereplő egyszerűen belép a színpadra, és már senki sem tartja vissza a lélegzetét. Közben az idő egyszerre győzi le a lábakat és oltja ki a reflektorfényt. Egy ilyen felismerést ilyen nyers valóságában átélni tökéletesen megmagyarázza azt a keserűséget, amely végül könnyekben tör felszínre.
Mégis, minden hamis vigaszt félretéve, érdemes megjegyezni, hogy vannak olyan alakok, akiktől a hanyatlás sem tudja elvenni a nagyságot. Lehet, hogy már nem keltenek félelmet. De megőrzik azok méltóságát, akik egykor új mércét állítottak a futball számára. Cristiano is közéjük tartozik. Abba a kivételes körbe, amelynek tagjai még akkor is legyőzik a feledést, amikor az idő már legyőzte őket.
Amikor végül kikapcsoltam a televíziót, Cristiano már nem sírt.
Vinícius tele van kétségekkel
Ügynöke azt tanácsolja neki, hogy ne hosszabbítson, ő viszont úgy érzi, hiba lenne elhagyni a Real Madridot
Vinícius Júnior neve ugyan nem szerepel azon játékosok között, akiket a Real Madrid értékesíthetőnek tart – ezen a listán Asencio, Fran García, Camavinga, Carreras és még Huijsen is megtalálható –, ám mivel továbbra sem hajlandó szerződést hosszabbítani, és a jövőben ingyen távozhatna, a klub kénytelen őt is az eladható játékosok közé sorolni. Ennek oka egyszerű: a Real Madridnak vissza kell szereznie a belé fektetett 50 millió eurót. Ennyire kegyetlen az üzleti valóság.
Gazdasági szempontból a klub nem engedheti meg magának, hogy Vinícius ingyen távozzon. Ha a világbajnokság után sem ír alá új szerződést, José Ángel Sánchez feladata lesz, hogy a legjobb ajánlatot tevő klubnak értékesítse. A játékos ezzel tisztában van, és a fejében teljes a bizonytalanság. Ha sokkal több pénzt szeretne keresni, el kell hagynia Madridot. Ha viszont a sportkarrierje az elsődleges, aligha találhat a Real Madridnál jobb klubot.
A Roc Nation Sports ügynökség és saját környezete teljesen összezavarja. Ő maga sem tudja, mitévő legyen. Ahogy Dani Ceballos esetében is előfordult, egyik pillanatban igent mondana, a másikban nemet – bár futballszakmai szempontból a két játékos helyzete természetesen össze sem hasonlítható. A Real Madrid azóta nem tett új szerződéshosszabbítási ajánlatot Viníciusnak, hogy a brazil egy évvel ezelőtt, még a klubvilágbajnokság előtt visszautasította a klub ajánlatát. Az a torna egy gyenge idény kezdetét jelentette mind a Real Madrid, mind Vinícius számára. A brazil már akkor összetűzésbe került Xabi Alonsóval, amikor az elődöntőben, a PSG ellen a kispadra készült ültetni. Hónapokkal később, a Barcelona elleni bajnokin ismét konfliktusba került a baszk edzővel – ez az összecsapás pedig meghatározó pillanata lett a csapat és Vinícius újabb sikertelen idényének.
Miközben a brazil válogatott egyik vezéregyénisége, Vinícius ellentmondásos érzésekkel éli meg jelenlegi helyzetét. Ha szeretné megkapni a szabadon igazolható játékosoknak járó aláírási bónuszt, akkor ki kell töltenie jelenlegi szerződését, amely 2027-ben jár le, majd ezt követően egy másik klubhoz kell igazolnia, amely kifizetné számára ezt a prémiumot. Ugyanakkor nem szeretne hálátlannak tűnni, és nem akar ingyen távozni a Real Madridtól, attól a klubtól, amely rengeteget tett érte, és már 17 éves korában szerződtette. A madridi klub minden alkalommal kiállt mellette a rasszizmus elleni küzdelmében, még akkor is, amikor egyes nyilatkozatait később ellene fordították.
A világbajnokságon időnként remek teljesítményt nyújtó támadó továbbra sem tudja, mit döntsön. A Real Madrid nyugodt maradt, és nem emelte korábbi ajánlatát, amely évi nettó 22 millió euróról, öt évre szólt. Vinícius ezzel szemben olyan aláírási bónuszt szeretett volna, amely ezt az összeget évi 27 millió euróra emelné. Bónusz azonban nincs. Párbeszéd sincs.
Minden most fog eldőlni, mert a támadó abban bízott, hogy jó tornát fog zárni, és ennek birtokában erősebb tárgyalási pozícióból térhet vissza Madridba. Valdebebasban ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy a világbajnokság után mindössze egy hónap marad arra, hogy értékesítsék, amennyiben erre kerülne sor.
A Roc Nation Sports brazíliai képviselője, Frederico Pena az első, aki azt tanácsolja Viníciusnak, hogy ne hosszabbítson szerződést, mert így megszerezheti az aláírási bónuszt – vagy akár ugyanezt az összeget a Real Madridtól követelheti. A játékos közvetlen környezetében teljes a zűrzavar. Mindenki mást mond, mindenki más irányba húzza. A futballisták környezete gyakran veszélyes terep: szinte mindenki részesedni szeretne az üzletből. Vinícius legnagyobb dilemmája ugyanakkor az, hogy ha távozna, mindössze öt valódi kérője lehet Európában: az Arsenal, a Liverpool, a Manchester City, a Bayern München, esetleg a Manchester United. Mivel egy esetleges átigazolásra már csak egy évvel a szerződés lejárta előtt kerülne sor, a vételár várhatóan nem haladhatná meg a 90 millió eurót.
Az egyik vizsgált kompromisszumos megoldás szerint a Real Madrid 90 millió euróért értékesítené Viníciust, aki ebből 15–20 millió eurót kapna aláírási bónuszként. Így a brazil elfogadná, hogy ne várja ki a szerződése végét, a Real Madrid pedig 70–75 millió euró nettó bevételhez jutna az átigazolásból.
„Hol tudnál Európában jobban ragyogni, mint a Real Madridban?” Ezt a kérdést teszi fel neki számtalan madridista, amikor szóba kerül esetleges távozása. Szinte mindenki azt tanácsolja neki, hogy maradjon, mert sehol nem tudna olyan szinten teljesíteni, mint a Real Madridban – ezt már két Bajnokok Ligája-győzelmével is bizonyította. Vinícius ezt pontosan tudja, ezért is vívódik. Abban bízik, hogy Florentino Pérez végül évi két-három millió euróval javít a klub ajánlatán, ezzel is indokolva maradását.
Van azonban még egy fontos szempont. Vinícius számos hazai és nemzetközi márka reklámarca, és tisztában van vele, hogy ezeknek a szerződéseknek jelentős részét éppen annak köszönheti, hogy a Real Madrid játékosa. A Bernabéu elhagyása azt is jelentheti, hogy ezek közül több szponzori megállapodást elveszíthet.
Mindezek a sport- és gazdasági következmények teljesen összezavarják. Egyszer úgy érzi, hosszabbítania kellene, és elérni, hogy Florentino Pérez évente még két-három millió euróval emelje az ajánlatot. Máskor pedig azon gondolkodik, hogy kivárja 2027-et, szabadon igazolhatóként 20 millió eurós aláírási bónuszt vesz fel, megköti utolsó nagy európai szerződését, és csak azt követően teszi meg a várható lépést Szaúd-Arábia felé.
Hivatalos közlemény: Dumfries
A klub hivatalos közleménye a játékos átigazolása kapcsán.
A Real Madrid C. F. és az Internazionale megállapodásra jutott Denzel Dumfries átigazolásáról. A játékos a következő négy idényre, 2030. június 30-ig kötelezte el magát a klubhoz.
Született július 4-én
A mai napon épp száz éve annak, hogy Alfredo Di Stéfano meglátta a napvilágot. Francisco Javier Sánchez Palomares érzelmes megemlékezése.
Di Stéfano valószínűleg a magány megtestesült ellentéte volt. Nem csupán azért, mert a pályán mindenütt ott volt: kapusként, söprögetőként, középpályásként, csatárként, edzőként, pszichológusként, sőt még afféle mindenes karbantartóként is. Hanem azért is, mert attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a futball történetébe – legtöbbünk számára még jóval a születésünk előtt –, valójában soha nem távozott onnan.
Leghíresebb mondata – „Nincs olyan játékos, aki jobb lenne, mint az egész csapat együtt.” – ugyancsak a magány tagadása. Talán azért játszott minden poszton, mert senkiben sem bízott feltétel nélkül. Mégis a közösség erejét hirdette, mindezt olyan meggyőződéssel, mint az a pap, aki talán maga sem hisz teljes bizonyossággal a mennyországban, de pontosan tudja, hogy a híveknek ettől még becsülettel kell élniük. Zseni volt, aki felismerte: még ő sem engedheti meg magának, hogy egyedül játsszon. Egész pályafutásával ezt bizonyította – kissé paradox módon úgy, hogy egyszerre mindenhol jelen volt.
A mérkőzések előtt Paco Gento mozdulatlanul állva kopogtatta stoplis cipőjét az öltöző kövén, mintha üresben pörgetné a motort. Alfredo figyelt. Ha a hang megfelelő volt, csak ennyit mondott:
– Rendben lesz, Paco. Mehetünk.
Ennyi elég volt. Lakonikus és végtelenül gyakorlatias ember volt. Az igazán intelligens embereknek nincs szükségük hosszú magyarázatokra ahhoz, hogy közöljenek egy fontos gondolatot. Az 1958-as BEK-döntőben Rial arra panaszkodott, hogy Liedholm már a tekintetével is kicselezi. Alfredo egyetlen mondattal megoldotta a problémát:
– Ne az arcát nézd, hanem a lábát.
Ugyanezen a mérkőzésen ismét megmutatta különleges futballintelligenciáját. Az az ember, aki azt vallotta, hogy a csapat mindig fontosabb az egyénnél, észrevette, hogy társai közül – egyetlen játékos kivételével – mindenkin látszanak a fáradtság jelei. Odahívta azt az egyet, és csak ennyit mondott:
– Paco, nyerd meg a döntőt.
Paco pedig a hosszabbításban megszerezte a győztes gólt, amellyel a Real Madrid sorozatban harmadszor is elhódította a BEK-serleget. Amikor Puskás Ferenc némi súlyfelesleggel megérkezett Madridba, mindenki Di Stéfano véleményére volt kíváncsi. Alfredo néhány percig figyelte, majd lakonikusan megállapította:
– A bal lábát jobban használja, mint én a kezemet.
Ilyen volt mindig. 1953-ban, amikor még inkább a Barcelona tűnt befutónak, Manuel del Arco megkérdezte tőle, hogy “Milyen engedéllyel tartózkodik Spanyolországban?“
– A sajátommal – felelte.
Évtizedekkel később, már bottal a kezében, sem változott. Egy madridi derbi után egy újságíró megkérdezte tőle, hogyan látta a mérkőzést.
– Ülve. Hogy láttam volna másképp?
Mai fejjel ez talán nyersnek vagy udvariatlannak hangzik, különösen egy olyan korban, amely szereti túlreagálni és bonyolítani a legegyszerűbb dolgokat is. Valójában azonban ez csak Alfredo kivételes szellemi élességének és az ostobaságok iránti zéró toleranciájának természetes következménye volt. Edzőként is ugyanezt a könyörtelen pragmatizmust képviselte. Abban a Real Madridban, amelynek mezén még a Zanussi emblémája díszelgett, észrevette, hogy egyik játékosa nem fut kellő intenzitással. Odavetette neki:
– Hé, túl nehéz az a mosógép, amit cipelsz?
Kapusaitól sem azt várta, hogy minden védhető lövést hárítsanak. Mindössze ennyit kért:
– Legalább azokat ne engedjétek be, amelyek kifelé mennek.
Egy olyan ember, akinek minden mondata Humphrey Bogart keménységét idézte, nem vonulhatott vissza pusztán azért, mert az idő múlásával megkopott a fizikuma. Sokkal prózaibb oka volt. A lányai egyszerűen nem akarták többé kopaszon és rövidnadrágban futballpályákon látni az édesapjukat.
„Nincs olyan játékos, aki jobb lenne, mint az egész csapat együtt.” Ez a mondat ma is ott olvasható a Bernabéu játékoskijárójában. A futballisták minden mérkőzés előtt rápillantanak, mielőtt kifutnak a pályára. A legtöbben talán nem is tudják, hogy éppen annak az embernek a szájából hangzott el, aki mindenkinél közelebb állt ahhoz, hogy saját zsenialitásával megcáfolja azt. Talán ez egy zseni legnagyobb öröksége: úgy hagyni maga után egy örök igazságot, hogy közben ő maga lehetett a legnagyobb kivétel alóla. Vagy legalábbis a legközelebb állt hozzá.
Száz éve született Alfredo Di Stéfano. Száz év, amelyben nem volt helye a magánynak.
Iván Zamorano: Olisét már holnap megvenném
Iván Zamorano a chilei labdarúgás egyik legendája, emellett a Sevilla (1990–1992), a Real Madrid (1992–1996) és az Internazionale (1996–2001) ikonikus játékosa is volt. Mindenekelőtt azonban a futballtörténelem egyik legkiválóbb fejjátékosaként emlékeznek rá. A MARCA újságírójának, Juan Castrónak a CONMEBOL miami központjában nyílt lehetősége beszélgetni vele a Real Madridról és a világbajnokságról.
Hogyan látja a Real Madrid következő idényét?
Optimistán. Az elmúlt két szezon nem úgy alakult, ahogy azt a klubnál elvárták, de az eddig szóba került erősítések nagyon ígéretesnek tűnnek. Biztos vagyok benne, hogy a világbajnokság után még érkezhet egy-két új játékos. A Real Madridnak ismét olyan csapatot kell építenie, amely nemcsak a spanyol bajnoki címért, hanem a Bajnokok Ligájáért is harcban van. Ehhez szoktunk. Furcsa és szokatlan látni a Madridot úgy, hogy két egymást követő évben nem nyer trófeát. Éppen ezért bizakodó vagyok, és úgy gondolom, hogy a következő idény egészen más lehet, mint az előző.
Hogyan értékeli Vinícius Júnior eddigi világbajnoki teljesítményét?
Két világklasszis csatárral rendelkezik a klub, így természetes, hogy a csapatot rájuk kell alapozni. Tavaly azonban egyensúlyhiány alakult ki a támadósor, a középpálya és a védelem között. Miközben ki kell használnunk, hogy ilyen kivételes támadóink vannak, és akár egy harmadik klasszist is hozzájuk tehetünk, ugyanilyen fontos a megfelelő egyensúly megteremtése. Erős középhátvédekre, minden poszton használható középpályásokra van szükség. Nem szabad kizárólag két olyan zseni teljesítményétől függni, mint Vinícius és Mbappé; egy rendkívül kompakt csapatot kell felépíteni a támadósortól egészen a védelemig.
Melyik csatárt igazolná le a Real Madridhoz?
Olisét már holnap megvenném! Én Olisével, Mbappéval és Viníciusszal támadnék, melléjük pedig megszerezném Enzo Fernándezt, akit a középpályára állítanék. Jobbhátvédünk már van, középhátvédünk is, így ezzel összeállna egy igazán kiváló csapat.
Milyennek látja Spanyolországot?
Jónak. Mielőtt ideutaztam volna, beszéltem Luis de la Fuentével. Elégedett volt a kerettel és azzal a csapattal, amelyet sikerült kialakítania: egy nagyon fiatal együttesről van szó, amelyet néhány rutinos játékos tesz teljessé. A torna esélyesei között egyértelműen ott kell lennie Spanyolországnak, mind a játéka miatt, mind pedig azért, amit az elmúlt években felépített. Persze a későbbi szakaszban bármi megtörténhet. Ez a világbajnokság már eddig is számos meglepetést hozott. Ha egy csapat fizikailag és futballszakmailag nincs megfelelően felkészítve, könnyen lemaradhat. Úgy gondolom, Spanyolország meghatározó szereplője lesz ennek a tornának, már most is az, és még sokat fogunk beszélni róla.
Ki az Ön legnagyobb favoritja?
Franciaország. Gyakorlatilag két egyforma erősségű válogatottat tudnának kiállítani. Ha megnézzük, hány játékos született Franciaországban ezen a világbajnokságon, a szám 99. Ez jól mutatja, milyen hatalmas utánpótlásbázissal és milyen kiváló játékosképzéssel rendelkeznek. A jelenlegi francia válogatott támadásban rendkívül sok variációs lehetőséggel bír, középpályán is rendkívül erős. Ha van is gyenge pontjuk, talán a védelemben kereshető. A félpályától előre azonban igazi „szörnyetegek” alkotják a csapatot, ezért úgy gondolom, hogy ismét ott lesznek a világbajnoki döntőben.
Hivatalos közlemény: Enzo Fernández
Az elmúlt napokban megjelent hírekkel és nyilatkozatokkal kapcsolatban, amelyek szerint a Real Madrid C. F. érdeklődne Enzo Fernández iránt, a klub az alábbiakat kívánja közölni.
A Real Madrid semmilyen lépést nem tett, sem közvetlenül, sem közvetve Enzo Fernández szerződtetése érdekében, és nem áll szándékában ilyen átigazolást végrehajtani.
A Real Madrid szeretné kifejezni legmélyebb tiszteletét Enzo Fernández iránt, aki kiváló labdarúgó, pályafutása és kvalitásai széles körben ismertek és elismertek. Ugyanígy tiszteletét fejezi ki a Chelsea FC iránt is, amellyel kiváló intézményi kapcsolatot ápol.
Éppen a Chelsea FC iránti tiszteletből, valamint abból az intézményi lojalitásból kiindulva, amely mindig is a Real Madrid működésének alapelve volt, a klub szükségesnek tartja határozottan cáfolni ezeket a minden alapot nélkülöző találgatásokat, amelyek nem felelnek meg a valóságnak.
A Real Madrid sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a tények egyértelműsége és a klub részéről tanúsított teljes tétlenség ellenére továbbra is olyan információk jelennek meg és terjednek, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, és amelyek kizárólag arra alkalmasak, hogy félrevezessék a szurkolókat, valamint szükségtelenül kárt okozzanak az érintett kluboknak és személyeknek.
Hivatalos közlemény: Liga F
A klub hivatalos közleménye a Liga F közgyűlésén elfogadott új befektetési konstrukcióval kapcsolatban.
A Real Madrid C. F. ezúton tájékoztatja, hogy úgy döntött, nem csatlakozik ahhoz a befektetési megállapodáshoz, amelyet a Liga F közgyűlése június 29-én, hétfőn hagyott jóvá. Ugyanezt a döntést a bajnokság klubjainak egynegyede is meghozta.
A Real Madrid álláspontja szerint a megállapodás nem szolgálja a női labdarúgás olyan fejlődési modelljét, amely a fenntarthatóságra, az átláthatóságra és a klubok teljes autonómiájára épül.
A konstrukció értelmében egy magánbefektető tőkét biztosít a Liga F számára, cserébe pedig 2051 júniusáig jogosult lesz a bajnokság jövőbeli kereskedelmi bevételeinek 35–49 százalékára. A megállapodáshoz csatlakozó klubok összesen 40 millió euróhoz jutnak, ugyanakkor vállalják, hogy 25 éven keresztül lemondanak a bevételeik egy meghatározott részéről.
A megállapodás részeként a Liga F 12 millió euróban részesül, további 3 millió eurót pedig egyes játékosok meghatározott képmáshasználati jogainak megszerzésére fordítanak.
A Real Madrid tiszteletben tartja azon klubok döntését, amelyek úgy ítélték meg, hogy érdemes csatlakozniuk ehhez a kezdeményezéshez. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a megállapodás önkéntes jellege azt is megköveteli, hogy egyik klub döntése se eredményezzen eltérő bánásmódot, illetve gazdasági vagy intézményi hátrányt azok számára, akik a megállapodáson kívül kívánnak maradni.
A Real Madrid úgy véli továbbá, hogy egy olyan döntést, amelynek gazdasági és irányítási következményei a következő huszonöt évre kihatnak, nem kizárólag a jelenlegi résztvevő klubok érdekeit figyelembe véve kell meghozni. Tekintettel kell lenni azokra a klubokra is, amelyek a jövőben csatlakoznak majd a Liga F-hez, hiszen rájuk is kötelezően vonatkozni fog a most elfogadott modell, miközben sem a döntéshozatalban nem vehettek részt, sem az eredetileg kiosztott finanszírozásból nem részesültek.
A Real Madrid továbbra is elkötelezetten dolgozik egy igazságos, fenntartható és átlátható modell megteremtésén, amely hosszú távon erősíti a női labdarúgás fejlődését – ahogyan azt klubunk eddig is következetesen tette.
Cucurella: Florentinónak fontos, hogy az első fotóm Real Madrid-mezben vele készüljön
Marc Cucurella – arcán a spanyol zászló színeivel – beszélgetett az AS munkatársával Chattanoogában.
Felolvasok Önnek egy idézetet: “Nem gyors, nem különösebben erős. A rengeteg mérés közül, amelyeket ma már mindenféle géppel végzünk, egyikben sem emelkedik ki. Magyarán: soha nem szerződtetnéd. Mégis futballista.” Tudja, kitől származik?
Igen. Mendilibartól.
Mit értett ez alatt? Mi az, amit Cucurella tud?
Őszintén szólva nem tudom… (mosolyog). De igaz, hogy manapság óriási hangsúly kerül a statisztikákra és az adatokra, és lehet, hogy én ezekben nem tűnök ki különösebben. Viszont amikor már a csapatodban vagyok, sok olyan dolgot adok, amik a számokban nem jelennek meg: a mindennapokban, az edzéseken, a csapat életében. Azt hiszem, erre gondolt.
Valószínűleg olyan játékos, akit különösen az edzők tudnak értékelni, mert többet jelent a puszta számoknál. Ilyen Luis de la Fuente is, aki nemrég azt mondta, hogy ha megnyerik a világbajnokságot, még az Ön nevét is magára tetováltatja. Mit jelent ez Önnek?
Nagyon sokat. Régóta ismerjük egymást, és tudja, hogy nemcsak játékosként tudok hozzátenni a csapathoz, hanem az öltözőn kívül is fontos szerepem van a közösségben. Úgy gondolom, főleg ez győzte meg arról, hogy meghívjon a válogatottba, különösen az Európa-bajnokság előtt. Minden nagyon jól alakult. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Rengeteget köszönhetek neki ezért a lehetőségért, mert talán egy másik szövetségi kapitány nem vállalta volna a kockázatot, hogy engem hívjon meg, hiszen korábban csak azon a márciusi összetartáson voltam ott az Eb előtt. Bízott bennem, én pedig hálás vagyok ezért a bizalomért.
Említette a közösséget. Oyarzabal azt mondta, hogy ebben a válogatottban bárki bárkire támaszkodhat, és még sírni is lehet egymás előtt.
Ez nagyon fontos. Rengeteg időt töltünk együtt, és ha nem lenne ilyen jó a közösség, idővel megterhelővé válna, mert sokszor egyszerűen nincs dolgunk. Én viszont azt látom, hogy mindenki beszél mindenkivel. Angliában is megvolt a saját kis társaságom, jól kijöttem a csapattársaimmal, de amikor a válogatotthoz érkeztem, rögtön éreztem a különbséget. Itt mindenki kapcsolatban van mindenkivel, jól kijövünk egymással, hasonlóan gondolkodunk, hasonló értékeket vallunk. Ez óriási erő, mert ettől mindenki jól érzi magát. És ez a pályán is megmutatkozik. Aki lehetőséget kap, mindent megtesz a társáért, ettől válik a csapat képessé arra, hogy nagy dolgokat érjen el.
Luis de la Fuente azt mondta, hogy ő ugyan nem olvassa a sajtót, de a játékosok igen. Mit érzékel a környezetében, és mit üzen azoknak, akik szerint a csapat játéka még nem olyan látványos, mint az Európa-bajnokságon volt?
Szerintem ez természetes. Mi magunk állítottuk ilyen magasra a mércét azzal, hogy az elmúlt két évben nagyon jól játszottunk. Talán most valóban nem ugyanazzal a gördülékenységgel futballozunk. De azt is mondom: inkább játsszunk kevésbé látványosan, és győzzük le Uruguayt 1–0-ra, mint hogy fantasztikusan futballozzunk, aztán kikapjunk 1–0-ra egy szöglet után. A bajnokcsapatoknak mindenféle mérkőzést meg kell tudniuk nyerni. A legfontosabb pedig az, hogy minden rajtunk múlik. Ha ismét megtaláljuk azt a ritmust és azt a folyamatosságot, akár megállíthatatlanok is lehetünk. Közben pedig vannak pozitívumok is: még nem kaptunk gólt, és olyan mérkőzéseken is helytálltunk, ahol nem voltunk komfortzónában. Ezen az úton kell továbbmennünk, javítani, amiben szükséges, és úgy gondolom, a lehető legjobb formában fogunk eljutni a torna végére.
A szövetségi kapitány azt kérte, hogy védjék meg Önöket. Hogyan élte meg az Uruguay elleni mérkőzést? Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, átlépték a határt?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenki a saját fegyvereivel próbált élni. Tudtuk, hogy Uruguay számára élet-halál kérdése volt a mérkőzés, ezért mindent bele fognak adni. Ha volt olyan pont, ahol elszabadultak az indulatok, az inkább a játékvezető miatt történt. Miután túl sok mindent engedett, a mérkőzés kicsúszott a kezéből. Ebből is tanulni kell. A legfontosabb, hogy mi nem veszítettük el a fejünket, nem estünk ki a meccsből. Átvészeltük a nehéz időszakokat, aztán mi is felvettük a kesztyűt, amikor kellett. Büszke vagyok arra, ahogyan játszottunk. Nem volt látványos mérkőzés, de vannak olyan meccsek, amelyeket csak így lehet megnyerni. Ezért vagyok elégedett.
Ez a világbajnokság már biztosan emlékezetes marad Önnek. Remélhetőleg a második világbajnoki cím miatt is, de azért is, mert ezen a tornán lett a Real Madrid játékosa. Volt ideje felfogni, mit jelent ez?
Még nem igazán. Az életem egyelőre ugyanúgy zajlik, mint eddig. A válogatottnál vagyunk, egy kicsit elszigetelve a külvilágtól, ezért olyan, mintha semmi sem változott volna. Remélem, még sokáig így marad, mert az azt jelentené, hogy sokáig versenyben leszünk a világbajnokságon. Ugyanakkor már nagyon várom, hogy elkezdődjön ez az új fejezet. Szeretném megismerni a csapattársakat, Valdebebast, a Bernabéut… Hosszú időt töltöttem Londonban és a Chelsea-nél, így ez óriási változás lesz az életemben. Nagy lépés, de izgatottan várom.
Mit érez az ember, amikor a telefon kijelzőjén José Mourinho neve jelenik meg?
Ha szereted a futballt, óriási megtiszteltetés, amikor egy olyan edző hív fel, mint José Mourinho. Elmondja a terveit, közli veled, hogy együtt akar dolgozni veled – ez hatalmas önbizalmat ad. Nagyon sokat jelent, amikor egy ilyen pályafutású szakember ilyen szavakkal beszél rólad.
Azóta is tartják a kapcsolatot?
Igen. Gratulált az első győzelmünkhöz, küldött néhány rövid üzenetet. Jó érzés, hogy kapcsolatban maradtunk. Már alig várom, hogy személyesen is találkozzunk, és elkezdhessünk együtt dolgozni.
És Florentino Pérezzel beszélt már? Tudja, ő szokta mondani az új igazolásokról, hogy „arra született, hogy a Real Madridban játsszon”. El tudja képzelni, hogy ezt egyszer Önről is elmondja?
(Nevet.) Egészen különleges érzés lenne ezt hallani. Még nem volt alkalmam beszélni vele. Egyetlen dolgot kértek tőlem: eszembe se jusson felvenni egy Real Madrid-mezt, mert Florentinónak fontos, hogy az első fénykép rólam a klub mezében vele együtt készüljön. Örömmel teszek eleget ennek a kérésnek. A bemutatás számomra és a családom számára is rendkívül különleges pillanat lesz. Remélem, nem leszek túl ideges, és ki tudom majd élvezni minden percét.
Leendő csapattársai már ugratják is?
Egyelőre még nem. Gondolom, most mindenki a világbajnokságra koncentrál. Lesz még időnk megismerni egymást, hiszen hosszú szezon vár ránk, és rengeteg időt töltünk majd együtt.
Enzo Fernández már gratulált Önnek. Megpróbálja rávenni, hogy ő is Madridba igazoljon?
(Nevet.) Enzo nagyon jó barátom. Természetesen gratulált, és örült nekem. Ha egyszer úgy alakulna, hogy a Real Madrid játékosa lesz, annak én is nagyon örülnék, de ezek nem rajtam múló dolgok. Most mindketten a saját csapatunkra és a világbajnokságra koncentrálunk.
És a Barcelona játékosai? Ugratják amiatt, hogy a Real Madridhoz igazolt?
Igen, persze. Ez teljesen természetes. Elviccelődtek rajta, de mindenki őszintén gratulált. A futballban ez hozzátartozik a mindennapokhoz. A válogatottban azonban mindannyian ugyanazért a célért dolgozunk.
Hamarosan Lamine Yamal ellen kell majd játszania a Clásicókon. Mit gondol erről?
Nagyszerű játékos. Mindenki látja, milyen kvalitásai vannak, és hogy milyen gyorsan fejlődik. Amikor egymás ellen lépünk pályára, természetesen mindent megteszek majd azért, hogy megállítsam, mert a Real Madridot fogom képviselni. De amint véget ér a mérkőzés, ugyanúgy barátok maradunk, mint most.
A nagybátyja köztudottan Barcelona-szurkoló. Sikerül majd „átállítani”?
Nem hiszem. (Nevet.) Valószínűleg egész életében Barcelona-drukker marad. De egyetlen mérkőzésemet sem hagyta ki, mindig támogatott, és biztos vagyok benne, hogy ezután is azt szeretné, hogy jól teljesítsek. A családban a futball sosem volt akadály.
Ha a döntőben Argentínával találkoznának, Messi ellen kellene játszania. Milyen érzés lenne?
Az már önmagában fantasztikus lenne, hogy világbajnoki döntőt játszhatunk. Messi minden idők egyik legjobb futballistája, ezt senki sem vitathatja. De ha szembe kerülünk vele, ugyanúgy megpróbálom a lehető legjobban megnehezíteni a dolgát, mint bármely más ellenfélnek. A cél egyértelmű: nyerni.
Mit üzen a spanyol szurkolóknak?
Azt kérem tőlük, hogy továbbra is bízzanak bennünk. Tudjuk, hogy még nem játszottunk olyan látványosan, mint amire képesek vagyunk, de ez a csapat hisz önmagában. Minden nap azért dolgozunk, hogy örömet szerezzünk az embereknek, és reméljük, hogy történelmet írhatunk.
Villámkérdések
Kivel tölti a legtöbb időt a válogatottnál?
Alejandro Grimaldóval.
Ki a legviccesebb az öltözőben?
Grimaldo.
Ki felel a zenéért?
Borja Iglesias vagy Lamine Yamal.
Mit hallgat mostanában a legtöbbet?
Yo lo soñé.
Ki volt a gyermekkori példaképe?
Ronaldinho.
És a kedvenc balhátvédje?
Marcelo.
Kivel cserélne legszívesebben mezt ezen a világbajnokságon?
Kylian Mbappé.
Ha egy játékost igazolhatna a spanyol válogatottból a Real Madridba, kit választaná?
Rodrit.
És ha Spanyolország világbajnok lesz?
Akkor teljesítem az ígéretemet. Megcsináltatom azt a tetoválást, amiről beszéltünk. Nincs vele semmi problémám. Tudom, hogy néhányan már azt is szeretnék, ha kopaszra nyírnám magam… (nevet).