A Háromoroszlánosok meghatározó játékosa, a Real Madrid galaktikusa, a divatvilág új kedvence. Jude Bellingham mindössze 23 évesen pályafutása csúcsán jár. De hogyan képes a világbajnokság eseménydús hónapjai után világszerte ünnepelt futballistaként egyensúlyt teremteni a labdarúgás, a család és a hírnév között? Riann Phillip találkozott az emberrel, aki a rajongás mögött rejtőzik.
A kelet-londoni raktárépület előtt rendületlenül szakad az eső, amikor hatalmas, géppel működtetett kapuk tárulnak fel, és betekintést engednek a British Vogue lassan véget érő fotózásába. A garázsban egy 1983-as BMW E30 várja, hogy végre reflektorfénybe kerüljön. A rikító piros kabrió vezetőülésébe Anglia egyik legnagyobb futballsztárja, Jude Bellingham huppan. Fekete gyapjúkabátot visel vajsárga Henley-felső fölött, világoskék ingét hanyagul betűrte antracitszürke nadrágjába. Ő a West Midlands büszkesége, a nemzet aranyifja, a Real Madrid rejtélyes támadó középpályása.
Egyik kezét a kormányon nyugtatja, nagy barna szemével kifelé tekint az ablakon. A kamerának pózolva tökéletesen hozza a szívdöglesztő filmsztár szerepét. A jelenet egészen meggyőző. Csakhogy van egy apró bökkenő: Bellingham valójában nem tud vezetni. “Rengeteg dolog van, amihez nem értek” – mondja kissé szégyenlősen, jellegzetes birminghami akcentusával. Időközben visszaöltözött a saját ruháiba: puha, szürke melegítőt, makulátlan fehér Louis Vuitton-pólót és hibátlan, világoskék Adidas Samba cipőt visel.
Mindegy is. Van bőven más, amihez ért. Elvégre arról a férfiról beszélünk, aki még mindig csupán 23 éves, és akit előző este láttam bevonulni a Wembley zöld gyepére. Anglia 3-0-ra legyőzte Csehországot, ő pedig hatvanadszor ölthette magára a válogatott mezét, miközben csaknem nyolcvanezer szurkoló skandálta rajongva a nevét: “Juuuuuude!” (A mögöttem ülő nő elsírta magát, amikor a 72. percben lecserélték.) Három nappal korábban Anglia 7-0-ra verte Horvátországot, Bellingham három gólt készített elő, egyet pedig maga szerzett.
Egész pályafutását a következő mérkőzés, a következő edzés és a következő repülőút határozza meg. Érthető, hogy a vezetői engedély megszerzésére eddig nem sok ideje maradt. Különösen nem ebben az évben. A világbajnoki trófea ugyan nem tért haza Angliába, de a 2026-os torna így is történelmi jelentőségű volt az ország számára. A harmadik helyezés az angol válogatott legjobb világbajnoki eredménye volt az 1966-os győzelem óta. Az addig is híres Bellinghamből pedig valóságos világjelenség lett.
“A világbajnokság valószínűleg életem legjobb élménye volt. Minden szempontból” – mondja, amikor a fotózás végeztével letelepszik egy narancsszínű bársonykanapéra, az épület meglepően Mad Men-hangulatú irodájában. “A futball fantasztikus volt, de ugyanígy az is, hogy Amerikában lehettünk, láthattuk az oda utazó angol szurkolókat, amint a Wonderwallt éneklik…” Persze a Hey Jude is felhangzott, jegyzem meg, mert nem tudom megállni. “Igen, a Hey Jude…” – emeli fel a kezét, mintha tetten érték volna. “Magam előtt látom, ahogy a kamera David Beckhamre vált, ő pedig együtt énekli a többiekkel.” A hitetlenkedés még mindig ott bujkál a hangjában.
Azért emlékszik ilyen elevenen ezekre a pillanatokra, mert tudatosan elhatározta, hogy megéli őket. “Amikor benne voltam, kifejezetten arra figyeltem, hogy élvezzem az egészet. Ilyesmi nem történik túl gyakran az emberrel. Ritka alkalom.” Egy teljes hónapon át izgalmak, drámai fordulatok és valószínűtlen hőstettek kísérték az angol válogatott menetelését, amelynek Bellingham végig a középpontjában állt. Pedig a világbajnokságot megelőző hónapokban még a válogatottban elfoglalt helye is vita tárgyát képezte. Váll- és combhajlítóizom-sérülésekből lábadozott, miközben a Real Madridnál is nehéz idényt élt át. Egyes szakértők odáig mentek, hogy egyenesen megkérdőjelezték a keretbe jelölésének jogosságát.
Aligha kell mondani: a nyár folyamán látványosan rácáfolt mindannyiukra. A pályán Bellinghamnek különleges érzéke van ahhoz, hogy az események középpontjába kerüljön. Személyesen találkozva vele az önbizalma ugyanúgy érzékelhető, de sokkal szelídebb formában. A szemembe néz, megfontolt válaszokat ad, és figyelmesen hallgat. Olyannyira, hogy amikor a szoba másik végében valaki egy édesség csomagolásával zörög, félbeszakítja a beszélgetést, és csendet kér. Teljes figyelmét az interjúnak akarja szentelni.
A futballistából divatikon
Az igazat megvallva, a Vogue csapata némi aggodalommal készült a fotózásra. Bellingham most szerepel életében először egy fényes divatmagazin címlapján, aminek jelentőségével ő is, mi is pontosan tisztában vagyunk. Egész nyáron róla beszéltünk a szerkesztőségben. Megkérdezem, van-e fogalma róla, mióta próbálunk időpontot egyeztetni vele. “Tényleg?” – kérdezi őszinte meglepetéssel. “Ezt nem hiszem el. Én nem láttam azokat az e-maileket…” Mosolyogva a terem túloldalán ülő édesanyjára, Denise-re pillant, és tréfásan azzal vádolja, hogy eltitkolta előle a Vogue már-már kétségbeesett levelezését.
A futball világában Denise mára szinte akkora legenda, mint a fia. A kívülálló szemében talán a tökéletes futballistaédesanyának tűnhet, itt azonban egyszerűen kedves, jó humorú anya, aki szemmel tartja gyermekét. Éppen a ruhaállványokat vizsgálgatja, hogy megtudja, milyen öltözékekbe szeretné bújtatni a Vogue a fiát.
Jude miatt egyébként teljesen fölösleges volt aggódnunk. “Úgy érzem, most jött el a megfelelő pillanat, hogy megnyíljak egy kicsit, és többet mutassak meg magamból az embereknek.” A kamera előtt a maga 185 centiméterével teljesen átszellemül, vagy ahogyan a fiatalok mondanák, maximálisan ráhangolódik a feladatra. Két felvétel között azonban inkább egy barátságos golden retrieverre emlékeztet. Nassolgat, közben azon csodálkozik, mennyibe kerül manapság egy Freddo csokoládé, majd a stúdió konyhájában Lewis nevű menedzserével tréfálkozik azon az óriási születésnapi partikalapon, amelyet neki vásárolt.
Igaz, néhány összeállítást kissé merésznek, sőt különcnek talál, de készséggel belevág. Ami igazán feltűnő benne, akár a pályán, akár azon kívül látjuk, az a híres összpontosítása. Vegyük például az Anglia-Mexikó világbajnoki nyolcaddöntőt júliusban. A házigazdákat támogatta a közönség, a hangulat és a hírhedt tengerszint feletti magasság is. Anglia eközben a torna egyik legkeményebb ellenfelével találta szemben magát, egy futballtörténelmi jelentőségű stadionban, több mint kétezer méterrel a tengerszint fölött. Bellingham elmeséli, hogy újságírók sétálgattak a lelátókon, azt próbálgatva, mennyire érződik a ritkább levegő.
És ott volt az időeltolódás is. Az Angliában élők számára, akik hétfő hajnalban álmos szemmel várták a kezdést, már hajnali kettő volt, mire végre útjára indult a labda. “Úgy hallottam, a Pointless című vetélkedő rekordnézettséget ért el” – emlékszik vissza Bellingham, utalva arra, hogy a BBC a kezdés előtti órákban jókedvűen sugározta a műsort. “Láttam egy videót, amelyben valaki arról beszélt, hogy az élete csúcspontja az volt, amikor Anglia Mexikó ellen játszott.” Újra elmosolyodik. “Rengetegen írták, hogy soha életükben nem voltak még olyan boldogok és olyan büszkék arra, hogy angolok, mint azon az estén.”
A modern futballistáktól ma már szinte mindent elvárnak: legyenek élsportolók, hírességek, márkák, aktivisták, és egyúttal olyan közszereplők, akiknek a magánéletéről is bárki véleményt formálhat. Bellingham azonban úgy tűnik, képes magáévá tenni a futball magabiztosságát és vagányságát anélkül, hogy annak problematikusabb viselkedési mintái határoznák meg. És a küzdelemből soha nem vonja ki magát. Ez különösen a világbajnokságon mutatkozott meg, amikor egy csapat – és vele együtt egy egész ország – lehetőségei hirtelen különös jelentőséget nyernek.
Nem szeretnék túlzásokba esni, de a tavaly nyár szűnni nem akaró hőségében, a kocsmák kerthelyiségeiben és az otthonok nappalijaiban, a kulturális csatározások és a vég nélküli rossz hírek közepette mintha egy időre visszatért volna valami, amit optimizmusnak nevezünk. Ahogy Bellingham és az angol válogatott megtalálta önmagát, legalább egy pillanatra az ország is rátalált valamire.
A kisfiú, aki inkább virágfüzéreket készített
Nehéz elhinni, hogy a kis Jude Bellinghamet kezdetben alig érdekelte a labdarúgás. Gyermekkora jelentős részét Birmingham közelében, a festői Stourbridge kisvárosában töltötte. Sokkal szívesebben játszott a barátaival British Bulldogot, ezt a fogócskára emlékeztető játékot, vagy készített százszorszépekből virágfüzéreket az édesanyjának, aki korábban HR-szakemberként dolgozott. Máskor az édesapját, Markot nézte, aki országszerte különböző alacsonyabb osztályú csapatokban futballozott.
Az egykori rendőr félprofi pályafutása során mintegy hétszáz gólt szerzett. Nagyon szerette volna, ha a kis Jude is követi a példáját. Csakhogy a fiú egészen máshogy gondolta. “Amint előkerült a futball-labda, engem már nem is érdekelt a dolog” – emlékszik vissza Bellingham. “Nem akartam, hogy megrúgjanak, és én sem akartam senkit megrúgni. Hagyjanak inkább békén a virágfüzéreimmel!”
Aztán az öccse, Jobe – aki ma 21 éves, és a Borussia Dortmund középpályása – érdeklődni kezdett a futball iránt, és valami megváltozott. Jude szerint ekkor kapta el igazán a játék iránti szenvedély. Hétévesen már a Birmingham City akadémiáján futballozott, tizenhat éves korára pedig bemutatkozott az első csapatban. Első mérkőzésén megdöntötte a klub legendájának, Trevor Francisnek a rekordját, és a Birmingham történetének legfiatalabb, felnőttcsapatban bemutatkozó profi játékosa lett.
Különleges pillanat volt ez egy fiúnak, aki gyermekkora kedvenc klubját képviselhette. Ehhez a kötődéséhez ma is ragaszkodik. Amikor megtudja, hogy én az Aston Villa, vagyis a Birmingham City legnagyobb helyi riválisának elkötelezett szurkolója vagyok, valóban csalódottnak látszik. “Ez nagyon kiábrándító” – mondja fejcsóválva.
Mindeközben az iskolában is helyt kellett állnia. “Nagyon beszédes gyerek voltam” – idézi fel az osztálytermi éveket. Vidám, közvetlen természetű volt, szeretett ismerkedni, és saját bevallása szerint “valószínűleg egy kicsit pimasz is voltam a tanárokkal… Rengeteget kérdeztem.” De távolról sem számított problémás diáknak. A szülei ugyanis világossá tették számára: ha nem teljesít megfelelően az iskolában, nem futballozhat. A csibészséghez így már korán felelősségtudat társult. “Mindig elsődleges szempont volt, hogy a feladataimat elvégezzem.”
A Birmingham felnőttcsapatánál töltött ígéretes első idény után szinte mindenki szeretett volna részesedni a tehetségéből. Európa-szerte sorra jelentkeztek a klubok, abban reménykedve, hogy megszerezhetik a birminghami csodagyereket. Amikor 2020-ban a Borussia Dortmund a hírek szerint 25 millió fontos ajánlattal jelentkezett érte – ami akkor rekordösszegnek számított egy 17 éves játékosért –, a német egyesület végül maga mögé utasította többek között a Manchester Unitedet, a Bayern Münchent és a Chelsea-t.
Bellingham elköltözött otthonról. A Birmingham City később visszavonultatta a mezszámát. A Premier League kihagyásával egyenesen a Bundesligába vezetett az útja, ahol a Dortmund fiatal tehetségek fejlesztésében szerzett kiváló hírnevére alapozva kívánta továbbépíteni a pályafutását. A döntés bevált.
2023-ban aztán jelentkezett a Real Madrid. Júniusban legfeljebb 115 millió font értékű átigazolás keretében érkezett a spanyol bajnokságba, ahol az ötös mezszámot kapta, egyik példaképe, Zinedine Zidane nyomdokaiba lépve. Első idényében a spanyol óriásklub duplázott: megnyerte a bajnokságot és a Bajnokok Ligáját. Madrid azóta az otthona.
Madrid, a második otthon
Mi a kedvenc dolga Madridban? “Az, hogy a Real Madridban játszhatok” – vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi, hogy magát a várost is szereti, annak minden színével együtt. “Madridban még az eső is valahogy… nem is tudom…” Elhallgat, keresi a megfelelő szót, mintha időközben az angol már a második nyelvévé vált volna. “Elegánsabb?”
Miután a spanyol fővárosba költözött, öt hónapig spanyolórákra járt. Elhatározta, hogy nem lesz egy újabb külföldön élő brit, aki megtanulja az hola és a gracias szavakat, majd ezzel befejezettnek tekinti a nyelvtanulást. “Szerintem ennek jelentős része egyszerűen abból áll, hogy az embernek legyen elég önbizalma megszólalni” – mondja a spanyol nyelvvel szerzett tapasztalatairól. “Tudod, hogy hibázni fogsz, és valószínűleg nem is fogsz mindent tökéletesen kiejteni. De ha az emberek megértik, mit akarsz mondani, akkor többnyire úgy gondolják: legalább megpróbálta, minden elismerésem.”
Bellingham iránti rajongást nem nehéz megérteni. Ott van mindenekelőtt az arca, amely rajongói videók ezreit ihlette, és amely számtalan lassított felvételen bukkan fel az interneten. Aztán a fizikai adottságai, amelyek még a futball iránt csak alkalomszerűen érdeklődőket is képesek lenyűgözni. Vonzereje azonban messze túlmutat a pályán. Az Instagramon 56 millió követője van, a márkák pedig szinte versengenek érte. “Szerencsés helyzetben vagyok, mert megengedhetem magamnak, hogy válogassak az ajánlatok között” – mondja üzleti együttműködéseiről. Mára a divatvilág állandó szereplőjévé vált. Nemrég a Calvin Klein fehérneműkampányának arca és modellje lett, a kampány bemutatása pedig valósággal felbolygatta az internetet.
2023-ban a párizsi divathéten, a Louis Vuitton tavaszi-nyári férfikollekciójának bemutatóján foglalt először helyet az első sorban, Beyoncé és Jay-Z társaságában. Egy évvel később a divatház hivatalos barátjává (friend of the house) nevezték ki. “Megtiszteltetés” – mondja. Különleges pillanat volt ez annak a fiatalembernek, aki korábban még egyszerű vásárlóként tért be a Louis Vuitton birminghami, Bullring bevásárlóközpontban működő Selfridges-üzletrészlegébe.
Vitathatatlan, hogy Bellingham olyan természetességgel és eleganciával viseli a ruhákat, ami korántsem minden sportolónak sajátja. A mai fotózáson például egyetlen Townwear ballonkabátot, élénkkék zoknit és Calvin Klein alsónadrágot viselve áll a kamera elé, rendkívül magabiztosan. Nem sokkal később már egy régi Adidas-szettben pózol, szinte szoborszerű tartással. “Szeretek kiöltözni” – mondja, miközben kinyújtóztatja izmos karját. “Határozottan kellemes változatosság a futballhoz képest.”
A pályán túl
És ott van a személyisége is. Bellingham különös érzékkel nyeri meg az emberek rokonszenvét, gyakran olyan helyzetekben, amelyeknek semmi közük a futballhoz. A világbajnokságon például a kevés játékos egyike volt, aki észrevette és megszólította Manu Gutiérrezt, az agyi bénulással élő venezuelai újságírót. Spanyolul fejezte ki együttérzését és támogatását a venezuelaiaknak is, miután földrengés sújtotta az országot. A jelenetről készült felvétel pillanatok alatt elterjedt az interneten.
Az új rajongók közben örömmel fedezték fel Bellingham és korábbi dortmundi csapattársa, a norvég Erling Haaland évek óta tartó szoros barátságát is. Különösen izgalmas pillanatokat eredményezett, amikor a két barát a világbajnokság negyeddöntőjében ellenfélként találkozott. “Nagyon rendes srác” – mondta Haaland Bellinghamről a találkozó utáni interjúban. Az angol szerezte azon a mérkőzésen válogatottja mindkét gólját.
A Franciaország elleni bronzmérkőzés után pedig Morgan Rogersnek, Bellingham gyermekkori barátjának és válogatottbeli csapattársának kellett segítenie Jude-nak megtalálni a családját a lelátón. A világsztár egy pillanatra úgy festett, mint egy elveszett kisgyerek. Amikor végre megpillantotta szeretteit, hatalmas mosoly terült szét az arcán. Olyan pillanat volt, amely akár egy megható családi film jelenete is lehetett volna. Valójában a család jelenti Bellingham életének biztos pontját. Arca felragyog, amikor az öccsével közös futballozásokról mesél, vagy arról, hogy a tavaly nyári vállműtétje utáni lábadozás idején Jamaicába utazott, hogy időt tölthessen az ott élő rokonaival. Édesanyja révén jamaicai, édesapja révén ír gyökerekkel rendelkezik, és mindkettő nagyon fontos számára. “Mindezek meghatározzák, ki vagy valójában. Vannak apró tulajdonságaid, amelyekről talán nem is tudod, honnan erednek. És mindegyikért hálásnak kell lenned.”
A futballon kívül Bellinghamet különösen vonzzák a régebbi korok ikonjai. Öltözködésében az 1960-as és 1970-es évek hatása érződik. “A formális, elegáns öltönyök és az utcai viseletek nagyon jól megférnek egymás mellett. Szeretek játszani ezekkel.” Stílusát részben a szüleitől örökölt, régi zenék és filmek iránti rajongása alakította. Elvis Presley, Michael Caine és James Bond egyaránt fontos inspirációt jelent számára. A mai Vogue-fotózás alatt történetesen Elvis zenéje szól, édesanyja javaslatára. “Elvis menő volt. A lányok imádták. Tudott táncolni. Olyan kisugárzása volt, amellyel egész stadionokat képes volt megtölteni, és a zenéje is fantasztikus.” A kedvenc Elvis-dala? “A Love Me.” Elénekli nekünk? “Kizárt.”
“Azt szeretném, ha először emberként tekintenének rám”
Bellingham mindenkinél jobban tudja, hogy a futballisták pályafutása rövid. Tavaly elindította saját közösségi alkalmazását, a JB5-öt, amelyen keresztül a rajongók bepillantást nyerhetnek a pályán és azon kívül zajló életébe. Ügyes döntés volt, bár ő maga eleinte fenntartásokkal fogadta az ötletet. “Nem fog ez úgy kinézni, mintha túlságosan el lennék szállva magamtól? Nem lesz nagyképű?” – emlékszik vissza első gondolataira. Végül arra jutottak, hogy az alkalmazás talán egészségesebb módját kínálja a szurkolókkal való kapcsolattartásnak, mint a hagyományos közösségi oldalak körüli állandó felhajtás. “Az Instagram, a Twitter és az ilyen felületek szerintem borzasztóan negatívak tudnak lenni. Nem igazán olyan helyek, ahol szívesen osztod meg közvetlenül másokkal, hogy mi történik veled.”
Az alkalmazás célja, hogy valamivel közelebb hozza a szurkolókat. “Ha valaki letölti, az azért teszi, mert kíváncsi arra, amit csinálok.” És ha valaki nem tölti le? “Az is teljesen rendben van. Megértem, ha valakit nem érdekel. Nem vagyok én olyan érdekes!” A szurkolókkal való kapcsolat állandó egyensúlykeresést jelent. “Szerintem a rajongók néha piedesztálra emelik a játékosokat, én pedig egyáltalán nem szeretném, ha így tekintenének rám.” Karját a térdére támasztja. “Sokkal inkább azt szeretném, ha először is emberként látnának.”
Ideális szabadideje meglehetősen egyszerűen telik. “Szeretek a barátaimmal és a családommal lenni, meginni egy kávét, sétálni egyet.” Ha az időbeosztása engedi, a szűk baráti társaságával vacsorázik, esetleg megisznak egy pohár bort. Csakhogy Madridban még egy egyszerű kávézás is némi szervezést igényel. Inkább a városközponttól távolabb eső helyeket keresi. “Így is felismernek, de legalább kisebb az esélye, hogy teljesen körbevesznek.” Előfordul, hogy nincs különösebb kedve ötven autogramot kiosztani, mégis igyekszik a lehető legkedvesebb lenni, különösen a rengeteg gyerekkel, akik követik. “Ha készíthetnek veled egy közös képet, napokig boldogok lesznek tőle. Neked pedig az egész mindössze öt másodperc az életedből.”
Amikor a futball már túlságosan sok
A futballtól való mentális elszakadás azonban továbbra sem egyszerű számára. “Az előző idényben időnként úgy éreztem, hogy a futball teljesen felemészt. Nagyon feszült és stresszes lettem tőle. Ezért elkezdtem beszélgetni valakivel, aki rengeteget segített abban, hogyan kezeljem az ilyen helyzeteket.” Sokat javult a helyzet, bár saját bevallása szerint időnként még most is nehézséget okoz neki. “Amikor hazamegyek, miután tizennégy nap alatt négy mérkőzést játszottam, sokszor csak arra vágyom, hogy végre rendesen regenerálódjak. Mire minden szükséges dolgot megcsinálok, már éppen csak annyi erőm marad, hogy bedőljek az ágyba. Érted, mire gondolok?”
A nyilvános szereplés természetesen kötelezettségekkel is jár. “Nem azért kezdtem futballozni, mert példakép akartam lenni. De amikor felelősségről beszélünk, számomra pontosan ezt jelenti.” A rajongással együtt olyan fokú figyelem és ellenőrzés jár, amellyel az ő korosztályából csak nagyon kevesen szembesülnek. A pályán azonban a mérkőzések tétje miatt időnként nehéz észben tartani a példakép szerepét. “Ez a megélhetésem. Ezért fizetnek. Ez egyszerre a munkám és a szenvedélyem. Rengetegen fektetnek belém nagyon sok pénzt. A szurkolók rendkívül elkötelezettek, és ők is sokat költenek arra, hogy eljöjjenek, és támogassák a csapatot.” Szinte szenvedéllyel beszél. “Nem viselkedhetsz egyszerűen úgy, ahogy kedved tartja, miközben minden alkalommal egy várost vagy egy országot képviselsz, amikor magadra öltöd a mezét. Mert közben valakit inspirálsz. Akár tetszik, akár nem, a következő generáció felnéz rád. Én inkább kiváltságként tekintek erre. Mindig azt mondtam, hogy a pályán kívül úriember szeretnék lenni.”
Egy nemrég José Mourinhóval folytatott beszélgetés különösen megmaradt benne. “Mourinho mesélte, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor az AS Romát edzette, az egyik edzésen látott egy gyereket, akinek három lyuk volt vágva a sportszára hátuljába. Odament hozzá, és megkérdezte: “Ezt miért csinálod?” A gyerek azt felelte: “Bellingham is így csinálja. Állítólag csökkenti a vádlira nehezedő nyomást.” Mourinho erre csak annyit mondott: “Kölyök, te kilencéves vagy. Neked még vádlid sincs!”
“A futballban érett vagyok. Az életben már nem annyira”
Bellingham életének jelentős részében azt hallgatta, mennyire érett a korához képest, de most gyorsan helyre szeretné tenni ezt a képet. “Futballszempontból valóban érettnek érzem magam, hiszen már közel négyszáz mérkőzésen játszottam. De az élet más területein, őszintén szólva, egyáltalán nem érzem magam ennyire érettnek.” A futballhoz ért – elvégre már többször is jelölték az Aranylabdára –, de számos egészen hétköznapi készséget még nem sajátított el. “Nem tudok főzni, nem tudok vezetni… Abban jó vagyok, amit csinálok, de minden másban? Hát, nem különösebben. A barátaimra és a családomra támaszkodom, hogy segítsenek elintézni a dolgokat. A szakácsomra, a takarítóra, anyukámra, vagy éppen bárki másra. Most itt tartok. Mindennap, egész nap keményen dolgozom, és mire hazaérek, rá kell jönnöm, hogy közben elmulasztottam megtanulni néhány alapvető dolgot. De biztos vagyok benne, hogy egyszer ezekre is eljön az idő.”
Egy sportolóhoz képest Bellingham feltűnően jó beszélgetőpartner. Választékosan fogalmaz, magabiztos, és készséggel, részletesen válaszol a kérdésekre. Részesült valamilyen médiakommunikációs képzésben? “Mindenki azt hiszi, hogy fiatalabb koromban rengeteg PR-képzésen vettem részt. Csakhogy tizenhat évesen már az első csapatban játszottam. Nem tudom, mit gondolnak az emberek az akadémiákról, de tízéves gyerekeknek ott nem tartanak médiatréningeket.” Mindig is természetesnek érezte a nyilvános megszólalást. “Az iskolában is érdekeltek a viták, szerettem érvelni és elmondani a véleményemet.”
Ma már azonban jóval alaposabban átgondolja a szavait, hiszen azok sokkal több emberhez jutnak el. “Nem azért akarok beszélni, hogy egyszerűen meghalljanak. Azt szeretném, hogy megértsenek. Azt szeretném, ha a szurkolók jobban átérezhetnék, mi történt egy mérkőzésen, vagy bepillanthatnának az eseményekbe az én szemszögemből. De részletekkel, nem csupán azokkal a kényelmes, semmitmondó válaszokkal.”
A nyilvánosság határai
Bellingham ugyanakkor egyáltalán nem naiv a nyíltság korlátaival kapcsolatban. Pontosan tudja, hogy vannak témák, amelyeket jobb megtartani magának. Ott van például az Ashlyn Castróval, a mosolygós, fényes hajú kaliforniai modellel és influenszerrel folytatott állítólagos kapcsolata. Amióta 2025 elején először hozták őket hírbe egymással, csak elvétve lehetett bepillantást nyerni a kapcsolatukba. Castro néha feltűnt egy mérkőzés lelátóján, máskor pedig a figyelmes Instagram-követők azonosnak tűnő nyaralási képekből próbálták összerakni a történetet. De ki hibáztathatná őket a hallgatásért? A brit közvélemény korántsem büszkélkedhet makulátlan múlttal abban, ahogyan a futballisták feleségeivel és barátnőivel bánik.
A futballal kapcsolatos kérdésekben viszont Bellingham igyekszik a lehető legpontosabban fogalmazni. A 2024-es Európa-bajnokság során, amikor Anglia kezdeti teljesítményét bírálatok kísérték, és megalapozatlan pletykák terjedtek a játékosok közötti széthúzásról, illetve magatartási problémákról, David Beckham is felvette vele a kapcsolatot. Azt tanácsolta neki, hogy ne foglalkozzon a körülötte zajló hangoskodással. Egy másik egykori angol világsztár szavai, aki szintén a Real Madridhoz igazolt, különös jelentőséggel bírtak Jude számára. “Néha nem is maga az üzenet a legfontosabb, hanem az, hogy kitől érkezik. Ha van melletted valaki, aki pontosan tudja, miről beszél, az sokat jelent.”
Ian Wright szintén fontos támasza lett. Az Arsenal és az angol válogatott egykori támadója akkor kereste meg Bellinghamet, amikor a futballista a médiában megjelent hírek miatt nehéz időszakon ment keresztül. Wright üzenete egyszerű volt: “Készülj fel!” Bellingham visszakérdezett: “Mire?” Wright később nyilvánosan is megfogalmazta aggodalmát: “Azért aggódom Jude miatt, mert ő olyan ember, akit nem tudnak irányítani.”
A média bizonyos szereplői ekkoriban megosztó személyiségként írtak Bellinghamről, és megkérdőjelezték, hogy helye van-e az angol világbajnoki keretben. Wright maga is úttörő szerepet játszott fekete futballistaként, és pályafutása során hosszú ideig szembesült a labdarúgásban jelen lévő rasszizmussal, amely ellen rendszeresen fel is szólalt. Pontosan ismeri tehát azokat a nehézségeket, amelyekkel egy kiemelkedően tehetséges, fekete sportolónak szembe kell néznie, ha nem hajlandó háttérbe húzódni vagy megtagadni önmagát.
Wright ma is rendszeresen érdeklődik Bellingham hogyléte felől. “Mindig nagyon ideges leszek, amikor üzenetet küld” – nevet Jude. “Rögtön arra gondolok: na, most meg mit mondtak rólam?” Kapcsolatuknak azonban van egy könnyedebb oldala is. “Az angol válogatott mérkőzésein rendszeresen találkozunk. Mindig megölelem, vagy küldök neki egy puszit.”
“Nem szeretném, ha bárki tökéletesnek gondolna”
Most azonban már várja a repülőgép, amely visszaviszi Madridba. Másnap edzés, hétvégén pedig újabb mérkőzés következik a Bernabéuban. Édesanyja a vállára veszi Jude Louis Vuitton és Real Madrid márkajelzésű sporttáskáját, miközben a futballista sorra elbúcsúzik mindenkitől a teremben. A beszélgetések, a díjak, a szponzori szerződések és a körülötte zajló felhajtás ellenére még rengeteg minden vár rá. Újabb rekordokat dönthet meg, további trófeákat emelhet a magasba, talán egyszer az angol válogatott csapatkapitányi karszalagját is viselheti.
És persze ott van még az a bizonyos jogosítvány is, amelyet előbb-utóbb meg kellene szereznie. Közben azonban pontosan érzi, mekkora felelősséggel jár, hogy ennyi ember figyeli minden lépését. “Az ember hibázik, vállalja a felelősséget, aztán megpróbul tanulni belőle” – mondja. Végül még egyszer felragyog arcán az a bizonyos, mindent beragyogó mosoly. “A nap végén egyetlen dolgot szeretnék: hogy soha senki ne gondolja rólam, hogy tökéletes vagyok.”
