PD

José Mourinho vitathatatlan szakmai érdemei mellett azzal vált különlegessé a madridi trénerek között, hogy gyakorlatilag a klub és a sportélet összes szegmensével sikerült kisebb-nagyobb balhékba bonyolódnia. Játékvezetõk, edzõkollégák, de még az UEFA sem lehetett biztonságban akkor, amikor Mou elé mikrofont tartott a kreativitásban nem szûkölködõ spanyol sportsajtó. Annak ellenére, hogy az újságírók közt is sokan a spanyol futball Szauronját akarták láttatni benne, egészen biztosan visszasírják majd a portugált azok a firkászok, akiknek mindig szállított valami jól kiforgatható, kétértelmû vagy sokszor nagyon is egyértelmû nyilatkozatot arról, éppen mi is fáj neki. Persze sokszor összezárt mögötte a madridizmus – melyik Real-szurkolónak ne tetszene, mikor a dilettáns játékvezetést vagy az õsi riválist veszi a szájára? Azonban elég vékonyka az a határvonal, mely elválasztja egymástól a tökösséget és a tiszteletlenséget. Amíg az UEFA, a Barcelona vagy Clos Gómez a célpont, addig Mou az igazság bajnoka, aki még a Nagy Testvértõl sem riad vissza kritikus hangulatában; ha viszont a csapat érinthetetlenjeit, a szurkolókat vagy Torilt, az utánpótlás edzõjét savazza, akkor már kínossá válik a jelenléte.

Mou nem csak szavakkal, tettekkel is buzgón mélyítette azt az árkot, ami közte és a konzervatívabb futballrajongók között valószínûleg már a kezdetektõl létezett. A hírhedt szemkinyomós esetet szorgos katalán jogászok egészen a spanyol alkotmánybírákig vitték, de a madridisták hagyománytisztelõbb felének talán sokkal jobban fájt a Király-kupa döntõjében mutatott viselkedése. Sem Mou, sem CR7 nem vette át a második helyezettnek járó díjat I. János Károlytól, aki kissé értetlenül állt azelõtt, hogy Karanka jelentkezik nála azért a trófeáért, amit a csapat edzõjének kellett átadnia. Szegény Aitor itt is, mint mindig, egyfajta papucsként kaszkadõrként állta ki Mou helyett a rizikós szituációt, mint tette azt számtalanszor a mérkõzés elõtti, utáni nyilatkozatoknál. Fél Spanyolország nevetett a másodedzõ csendes áldozatkészségén, amit José Mourinho gátlástalanul használt ki minden olyan helyzetben, ami számára kényelmetlen lett volna. Ha derogált neki a sajtó képviselõi elé állni, akkor maga helyett Karankát vetette a hiénák közé, ha pedig az edzõi és személyes státuszán komoly csorbát ejtõ második helyezettnek járó kézfogásért kellett volna sorba állnia, akkor is ott volt hû szárnysegédje, hogy félszegen eloldalogjon a királyi család elõtt.

Utolsó bajnokija sem telhetett el egy kis fricska nélkül – a szurkolók és a sajtó is megkapták a magukét. A meccs elõtt sokat cikkeztek arról, vajon miért hiányoznak egyes játékosok a keretbõl – a középpontban persze most is, mint mindig, Casillas távolléte állt. Mou rosszindulatúnak nevezte az olyan híreszteléseket, melyek a kapuslegenda szándékos megalázásáról szóltak – valljuk be, egyetérthetünk vele abban, hogy az edzõ egyáltalán nem köteles megindokolni, ki miért hiányzik a keretbõl. Az azonban kissé gyanús, és a tréner szavahihetõségét is megkérdõjelezi, hogy Casillas megjelent az edzéseken olyan idõpontokban, amiken Mou szerint sérülés miatt nem vett részt, illetõleg azt nyilatkozta, hogy készen áll a játékra annak ellenére, hogy hosszú szünet áll mögötte. A találkozón aztán kizárólag az Ultras Surtól búcsúzott el Mou, akik többek közt a „Mou, szeretünk” felirattal köszöntek el az edzõtõl, majd a mérkõzés után a portugál külön ki is jött az ultrákhoz, akik ölelkezés és fotózkodás közepette búcsúztatták. Szép gesztus, de vajon akkor is ezt tette volna, ha a keménymag kritikus hangon szólal fel vele kapcsolatban? Aligha. A Bernabéut többször kárhoztatta Mou, hogy nem ad kellõ támogatást a csapatnak, valószínûleg ezért is fordított hátat a stadion nagyobb részének a búcsú pillanataiban – meg persze azért, mert az ultrákon kívül mások nem igazán próbálták marasztalni a megjelent szurkolók közül.

Miután a csapat és Mou útjai gyakorlatilag is elváltak egymástól, folytatódott a verbális adok-kapok. Pontosabban inkább adok, mert a jelenleg is a klubhoz tartozók érdemi válaszra nem igazán méltatták a távozó edzõt azóta sem. Sokan kívántak neki szerencsét, sokan fejezték ki hálájukat mindazért, amit Mourinhótól kaptak – az ellenzék inkább hallgatott, vagy õszintének semmiképp sem hihetõ, de azért sportszerû demokratikussággal kezelte a helyzetet. Mourinho pedig nagy hévvel vetette bele magát a különféle interjúkba, amiktõl korábban menekült, amikor csak tehette. A Jornal de Notíciasban komoly eszmefuttatásba kezdett a képmutatók elleni kilátástalan harcról, és arról az értékválságról, amit a focisták körében tapasztalt. Az erkölcsi értékek felszámolódását, a csapatként való együttmûködés hiányát fájlalta – formailag általánosságban beszélt ugyan, de ne legyünk naivak, jelentés tekintetében egyértelmûen korábbi klubjára vonatkoztatta az elmondottakat. Azt mondta, a spanyol sajtóról a továbbiakban nem hajlandó beszélni. A klubról tehát igen, a nyíltan utált újságírókról viszont nem – hogy is van ez, Mou?

Ja, és a képmutatás. A klub hivatalos portálján közzétett, kabarészámba menõ üzenet iskolapéldája az õszintétlen protokolldumának. Azt hangoztatni, hogy mind a támogatást, mind a kritikát köszöni a madridistáknak, elég fura azok után, hogy sértõdött kisfiúként egyszerûen nem vett tudomást több tízezer emberrõl, és csak az õt éltetõkhöz fordult barátian. Bár ne legyünk igazságtalanok, talán valahonnan a mélybõl felbuzgott benne a fehér lélek, és rájött, hogy utolsó szavaiban talán nem valamiféle trollkodással kéne felhívni magára a figyelmet, hanem a változatosság kedvéért mondhat valami szívhez szólót is. A házi feladatot megoldotta, aztán folytatta a szájkaratét.

A sértõdöttség továbbra is áthatotta nyilatkozatait. Mikor már biztosra lehetett venni, hogy Londonban folytatja karrierjét (persze következõ munkahelyét õ már jóval azelõtt bebiztosította, hogy a legvájtfülûbb sajtóorgánumok hírül adták volna), megható beszédet tartott arról, hogy az emberi élet milyen rövid, és olyan helyen kell eltölteni, ahol szeretnek bennünket és ahol jól érezzük magunkat. Nagy bölcsesség ez, de valószínûleg a világ legvendégszeretõbb országában is betette volna a kaput a “Special One”, ha boldog-boldogtalanba beleköt. Nincs ezen mit csodálkozni, ha az összes szomszédunkkal összerúgjuk a port, mert hangos a tévé vagy a kutya, akkor azok vélhetõen egy emberként fognak utálni minket, és unalmas délutánokon az idõjárás mellett valószínûleg a mi kibírhatatlanságunk lesz a slágertéma. Így megy ez.

Aztán persze jött a híres “elõttem mindenki egyenlõ” címû kirohanás a Punto Pelotának. Már csak az lett volna ennél is teátrálisabb, ha mondatait “I have a dream…” felkiáltással kezdi, de tulajdonképpen elég ügyesen csinálja ezt Mourinho – országos közhelyeket puffogtat úgy, hogy közben teljesen egyértelmû, kit oltogat éppen. Önigazolásként felsorolt néhány olyan klasszist, akik pályájuk egyes szakaszaiban szintén a kispadot melegítették (Rooney, Terry, Materazzi), annak a hangzatos elvnek az illusztrálásaként, hogy nem a státusz számít. San Iker ide vagy oda, ha nem teljesítesz, akkor bizony nem lehetsz Mou kezdõ tizenegyének a tagja. Ezzel önmagában semmiféle baj nincsen, sõt! Diego López kirobbanó formában véd, remekül megállta a helyét a mély vízben, amibe Iker sérülése után dobták, jelenleg egyértelmû, hogy melyikük nyújthatja a stabilabb teljesítményt. Arra viszont nincs sem magyarázat, sem bocsánat, hogy akkor, mikor Iker még bevethetõ volt, Mou inkább állította a kapuba Adánt, akinél Iker valószínûleg még fél kézzel és fél szemmel is magabiztosabb teljesítményt nyújtana. Ha nevelõ célzattal kicsit meg akarta volna szorongatni a pozíciójában túlzottan is bízó, esetleg kiengedni látszó Casillast, azzal nem lett volna probléma, de a vak is látta, hogy többrõl van itt szó. Sosem fogjuk megtudni, egészen pontosan mi zajlott a színfalak mögött, de hogy Mou-ra semmiképp sem vet jó fényt az ügy, az egészen biztos. Hiszen ha igaza volt, sokkal okosabban, puskapor nélkül kellett volna megoldania a csapatra esetlegesen rátelepedõ, magának különleges helyzetet követelõ kapitány problémáját – ez nem jött össze, ami bizony szakmai bukta. Ha pedig õ volt a rosszfiú a konfliktusban, az emberileg vitatható, és szintén elegendõ ok arra, hogy érzékeny búcsút vegyen tõle a madridizmus.

Pepét talán még Ikernél is jobban megalázta, mikor azzal vádolta, valamiféle kapuzárási pánik lett rajta úrrá amiatt, hogy a jóval fiatalabb (és talán tehetségesebb) Varane kitúrta a kezdõcsapatból. Mindkét játékos nyilatkozataiból tudhatjuk, hogy a franciának az „öreg” sokat segített az edzéseken, de még ha mutatkozott is némi irigység a portugálon, akkor is melyik edzõ lenne olyan balga, hogy ilyen demoralizáló szavakkal illesse egy játékosát? Innentõl ki az, aki megbízik benne, ki az, aki szívesen oszt meg vele bármiféle félelmet vagy problémát? Nem csak edzõként, hanem immár ex-trénerként is hangoztatta ezt a rendkívül elmés megfigyelést Mou, aminek tényleg semmiféle más célja nem lehetett a kicsinyes szidalmazáson kívül. Emberileg újabb mélypontra érkeztünk.

Bár nagy kegyesen azt nyilatkozta a portugál, hogy karrierje nem lett volna teljes egy olyan grandiózus klub nélkül, mint amilyen a Real Madrid, karrierjének két legnagyobb szenvedélyeként mégis az Intert és a Chelsea-t nevezte meg. Miféle üzenete van ennek? A Real Madrid a 10 pontos egyéjszakás kaland, amivel henceghet a haverok elõtt a pókerpartin, de valójában a két ex-feleség az, akiknek sikerült igazán megdobogtatni a mester szívét. Ezek után ne csodálkozzunk, hogy sok-sok kulcsfontosságú mérkõzésen az egy négyzetméterre jutó motiválatlan játékosok száma az NB1-es szint felé tendált. Nemrég egyenesen a „Happy One” nevet javasolta magának egy sajtótájékoztatón, ezzel is jelezve, hogy elhagyva rémes korábbi munkahelyét most végre teljes lelki békével vetheti bele magát a munkába.

Sajnos annak ellenére, hogy magát a boldogság élõ szobrának tartja, még mindig nem képes elszakadni a blancóktól. Az utóbbi idõben sem pazarolta az idõt érdektelen londoni helyzetjelentésekre, inkább feltette az újságírók által még mindig tárt fülekkel hallgatott lemezt. Megtudhattuk például, hogy a Real Madridnál a politika sokkal fontosabb, mint a sport, és különösen az elnökválasztás évében nehéz ezzel mit kezdeniük azoknak, akik belülrõl élik át az eseményeket. Kissé érdekes felvetés egy olyan választási évben, amikor az akutális presidentének nincs is kihívója, de nagyvonalúan lépjünk túl ezen.

A közelmúlt talán legnagyobb port kavart nyilatkozata volt a pár nappal ezelõtti, amikor Mou saját maga fényezése közben egy rövid, de annál élesebb megjegyzést tett Cristiano Ronaldóra. „A Barcelonánál edzettem Ronaldót, mármint nem ezt, hanem az igazit, a brazilt” – mondá Mou, és a bili ismét borult. Nem elõször, mert már korábban is kapta az ívet Cé, aki Mou szerint sosem hallgatott rá, mert úgy hiszi, mindent tud a játékról, amit tudni érdemes. CR ezúttal keményen, ám mégis komoly sportemberhez illõen reagált az aktuális sértésre, ami még talán a Casillast és Pepét ért támadások színvonalát is alulmúlta. „Nem köpök abba a tányérba, amelyikbõl eszem” – a Portugáliában közismert mondást talán földije is szem elõtt tarthatná néhanapján. Persze most, hogy melegszik a helyzet, Mou nem állhatta meg, hogy egy újabb önajnározásba burkolt fricskát küldjön egykori kenyéradójának: kijelentette, hogy csakis saját profizmusának és szervezésének köszönhetõ, hogy a Real Madrid részt vehet a Guinness International Champions Cup összecsapásain. Köszönjük, José.

Zárásként talán tûzzük ide a Mou-monológ legékesebb szavait. Nemrég beszélt arról Mourinho, hogy minden csapatnál egy beszéddel indít, melyben arra kéri játékosait, hogy a klubot és a szurkolókat helyezzék maguk elé, és a mezükért, ne a saját dicsõségükért lépjenek pályára. Sajnos erõsen úgy néz ki, hogy ezeket az elveket Mou könnyen prédikálja, de a gyakorlatban nem igazán igyekszik példát mutatni. Bár a válást már kimondták, és mindkét fél új „partnerre” talált, úgy fest, ezt a meccset még mindig nem játszották le a felek. Az éjjeli meccsen remélhetõleg stílusos választ ad neki egykori csapata, és bízzunk benne, hogy a szezon elég tennivalót tartogat majd a „Happy One” számára, s végre igazi szenvedélyének, a kékeknek szenteli majd drága idejét és profizmusát.