Timo Werner, akit a …
Timo Werner, akit a Real Madriddal is szóba hoztak: “Nem tudom megígérni, hogy jövőre is itt leszek. Jól érzem magam, de nyilvánvaló, hogy szeretnék egy nagy klubban játszani a jövőben, igaz, talán a Lipcse is hamarosan azzá válik. Hogy milyen nagy klubokról beszélek? Három nagy klub van Spanyolországban: a Real Madrid, a Barcelona és az Atlético. Angliában ott a Chelsea, a Tottenham, az Arsenal, a Liverpool, a manchesteri csapatok…”
Nacho: „2000-ben csa…
Nacho: „2000-ben csatlakoztam a klubhoz, nagyon büszke vagyok arra, hogy most is itt lehetek. Otthon vagyok, ott, ahol lenni akarok. Emlékszem, gyerekként próbajátékon vettem részt. Kiválasztottak, de nem maradhattam, vissza kellett térnem az AD Complutense csapatába. Később Vicente del Bosque újra kiválasztott. Nagyon különleges nap volt.”
Nacho: „Gyerekkoromb…
Nacho: „Gyerekkoromban mindig madridi poszterek és zászlók voltak a szobám falán, és a testvérem, Álex szobája is pontosan ilyen volt. Más csapatok zászlóit és címereit is gyűjtöttük, de a Real Madridé és Spanyolországé mindig ott volt a falon.”
Egytől egyig: Real Madrid – Levante (1-1)
Csapatok
Real Madrid (6)
Már az elején szeretném leszögezni, hiszen teljesen nyilvánvaló: idén sem nyerünk majd semmit. Szomorú, de ez van, jobb ha mindenki felkészül rá, hiszen ilyen kutyaütő bandától most sem várhatunk semmit… Ez teljesen egyértelmű, és tudom, hogy sokan osztják a véleményem, hiszen minden második kommentelő ilyen mondatokat bedobálva kongatja a vészharangokat három, igen, három bajnoki mérkőzést követően, úgy, hogy néhány hete még a Manchestert fektettük két vállra, majd oda-vissza elpicsáztuk a Barcelonát. Na nem baj. Tuti, hogy megint trófea nélkül maradunk… Pont, mint tavaly. Akkor is ugyanez volt. Na mindegy. Félretéve a kommentek olvasása utáni, frusztráltság okozta agymenést, megpróbálok valamit írni a csapatról is. A felállásról majd később, Zidane részénél. A védelem egyébként stabil lábakon állt, főleg a két középső védőnk nyújtott elfogadható, sőt annál egy picit jobb teljesítményt. A középpályáról hiányzott az az elképesztő erő, aminek köszönhetően tavaly átgázoltunk Európán. A támadósor pedig. Huh. Megint, érzem, kezdődik ismét az agymenés, igaz, most nem a kommentek olvasása miatt, de itt inkább abbahagyom, nézzük a kollektív teljesítményt. A játék leginkább csak döcögött, nem láthattunk igazán szép összjátékokat és kreativitással átitatott támadásokat, ennek ellenére volt veszély a Levante kapuja előtt, főleg a mérkőzés utolsó negyedórájában. Akkor viszont már semmi sem jött össze, csakúgy, mint a Valencia ellen. Ennyi helyzetből egy átlagos napon, átlagos csatár (hogy ne menjek egészen Cristiano Ronaldóig…) jelenlétében, aki képes eltalálni a kaput, öt gólt is szerezhettünk volna. Nem így történt. Ellentétben viszont a megannyi bosszús kommentelővel, én nem fogok a saját kardomba dőlni két döntetlent követően. Korai még a vészharangokat kongatni. Aki emiatt mutogat majd ujjal rám, annak jusson eszébe Cristiano Ronaldo tavalyi őszi, illetve tavaszi teljesítménye, illetve állítsa szembe egymással a két időszakban érkezett szurkolói reakciókat. Köszönöm.
Az olvasók pontszáma: 4,53
Levante (7)
Nem, nem voltak jobbak a Real Madridnál, önmagukhoz képest viszont bőven erőn felül teljesítettek, ezért jár a 7 pont. A másik oldalon ennek pont az ellenkezője történt. Szervezetten, nagyon masszív védekezést produkálva játszottak, olyan falat húztak fel, amit csak nagyon nehezen lehetett feltörni. Mindemellett többször el tudtak jönni kontrákkal, veszélyes pontrúgásaik voltak, és hát szereztek egy gólt is, még akkor is, ha az olyan volt, amilyen. Le a kalappal, kihozták a legtöbbet a körülményekből.
Az olvasók pontszáma: 6,93
Játékosok
A Real Madrid legjobbja – Toni Kroos (8)
Ő az, aki próbálta menteni az amúgy kétemberes középpálya becsületét. Ahogy esetében már megszokhattuk, jó passzokkal operált, három kulcsátadása is volt, emellett csúszott-mászott a labdáért, bátran vállalta a párharcokat. Ez tiszteletre méltó. Próbálta mozgatni a csapatot, ám egy társ hiányzott mellőle (khöm, sír a szívem Lukitáért, akit idén sem fogunk tudni pótolni…). Ha egy kicsit több szerencséje van, a hátsónkat is megmenthette volna, de lövése csak a kapufán csattant.
Az olvasók pontszáma: 7,88
Kiko Casilla (7)
Minden lövést magabiztosan hárított, igaz, hatalmas bravúrokra nem volt szükség tőle – a gólról sem tehetett, kiszolgáltatott helyzetben volt. A beadásokat nagyon magabiztosan fülelte le, amikor kellett, jött, mint egy gyorsvonat. Egyetlen alkalommal éreztem feleslegesnek a kifutását, akkor viszont Nacho biztosított.
Az olvasók pontszáma: 6.67
Dani Carvajal (5)
Az első tíz perc után agyondicsértem, hiszen voltak fontos szerelése, nagy kedvvel vágott bele a meccsbe, és úgy tűnt, végre összeszedte magát. Hát nincs így. Ivi góljánál olyan confused Travoltát tolt, amilyet én tőle még soha nem láttam. Kereste az embert és a labdát is. Döbbenetes volt, tényleg. Azt követően rengeteg labdát szórt el, a beadásai – amelyek egyébként több mint 10 gólt eredményeztek tavaly – rendre lecsúsztak a lábáról és a kapus kezében kötöttek ki. Jó lenne, ha magára találna végre, mert egyelőre messze áll tavalyi önmagától.
Az olvasók pontszáma: 5,34
Nacho (8)
Na ő az, akire egy rossz szavunk sem lehet. Ahogy szokta, szépen csendben tette a dolgát, gyakorlatilag hibátlanul. Amikor kellett, több méteres távolságból érkezett, máskor pedig úgy ráragadt emberére, mint egy igazi vérszívó pióca. Casilla meredek kifutása alkalmával is nyugodt tudott maradni és tanárian takarította el a labdát a támadó elől. Még mindig nagy kincs számunkra.
Az olvasók pontszáma: 6,83
Sergio Ramos (8)
Ahogy azt a csapat értékelésekor is említettem, a belső védők jó teljesítményt nyújtottak. A Nachónál leírtak Ramosra is igazak, még úgy is, hogy a kapitánynak nem kellett igazán meleg helyzetben tisztáznia. Társánál sokkal többet vállalt viszont a támadások építéséből, rendre fel-fellépett, nem véletlen, hogy az ő nevéhez fűződik a legtöbb passz a mezőnyben. Hosszú átadásainak nagy része pontos volt, egy alkalommal ráadásul olyan labdát adott, amit még Beckham is megirigyelt volna. Kár hogy nem született gól belőle. Fejeséből viszont igen, még ha nem is közvetlen módon – Lucas nagyban köszönheti találatát a kapitánynak.
Az olvasók pontszáma: 7,12
Theo Hernández (5)
Carvajallal ellentétben ő nem hibázott, viszont teljesen haszontalannak éreztem a játékát. Az látszik, hogy a sebessége rendben van, gondolkodásban viszont egyelőre a Danilo-vonalat követi. Az eddigi mérkőzései alapján úgy gondoltam, hogy fejben egyelőre kevés, ezen pedig a mai meccs sem változtatott. Biztos vagyok benne, hogy idővel megérti majd, hogy a BEFU taktika (b*szd előre, fuss utána), majd a menetrendszerűen érkező beadások – amik nagy része pontatlan is – ide nem elegendők. Főleg nem akkor, ha Marcelóval kell megküzdened a helyedért.
Az olvasók pontszáma: 3,46
Marcelo (5)
Persze nem a mai Marcelóra gondolok. Nem találta a helyét a brazil, és ez gyakran Theóra is igaz volt, szerény véleményem szerint teljesen haszontalan volt mindkettejüket egyszerre pályára küldeni. Ez persze nem menti fel a csapat második számú kapitányát az alól, amit láthattunk tőle: lényegében minden második passza pontatlan volt. Emberét sikerült néha megvernie, sőt kulcspasszok is fűződnek a nevéhez, ettől függetlenül összességében sokkal inkább volt testidegen a csapat számára, mint hasznos. A piros lapja – még ha nem is teljesen értek egyet vele – pedig újabb negatívum az amúgy sem pozitív összképhez.
Az olvasók pontszáma: 5,16
Marco Llorente (6)
Láttam, hogy sokan fel vannak háborodva a teljesítménye miatt, én azonban szeretném őt némileg megvédeni. Marcos nem támadó szellemű középpályás. A védekező feladatait – még ha nem is volt túl sok – maradéktalanul ellátta, passzjátékban pedig mindig az egyszerűt választotta. Egyetlen célja volt: eljuttatni a labdát a lehető legrövidebb úton és idő alatt a legközelebbi emberhez. Semmi rizikó. Tőle nem várhatjuk azt, hogy a p*csén is pörgesse a labdát, mert ő nem az a játékos. Ahogy például Casemiro sem. Ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy a brazilhoz egyelőre közel sincs, a teljesítménye által kiváltott felháborodással viszont nem értek egyet. Az, hogy Kroosnak nem volt társa, nem az ő hibája, hiszen neki nem a német mellett, hanem mögött van a helye.
Az olvasók pontszáma: 3,91
Marco Asensio (6,5)
Lendületesen és jól kezdte a mérkőzést, Benzema sérülése után viszont megváltozott a pozíciója, ezáltal távolabb került a kaputól. Gyakran egészen Kroos mellé volt kénytelen visszahúzódni, amivel gyakorlatilag mi, saját magunk húztuk ki a srác méregfogát. Helyzetén az sem segített, hogy mire felért a támadóharmadba, az már túltelített volt, köszönhetően a pályán lévő, támadó szellemű játékosok számának. Egy veszélyes lövésre így is futotta tőle, ám mind tudjuk, hogy a mainál sokkal többre képes.
Az olvasók pontszáma: 5,76
Lucas Vázquez (7,5)
Két kulcspassz, rengeteg mozgás, lendületes játék, és egy egyenlítő gól. Lucas nem vallott szégyent ma sem, sőt kezdőként is csapata egyik húzóembere tudott lenni lelkes játékával. A támadásépítések mellett gyakran segített be a védekezésbe is, amiért Carvajal hálás lehet neki.
Az olvasók pontszáma: 6,71
Karim Benzema (4,5)
A meccs elején feljegyeztem, hogy jól presszingelt, de aztán láthattunk tőle legalább három tipikusan benzemás megmozdulást. Aztán megsérült. Lehet, hogy sokan örülnek ennek, én viszont nem tudok, hiszen mégiscsak ő volt az egyetlen támadónk a mai meccsen is. Ha viszont őszinte akarok lenni, kétlem, hogy hiányát úgy érezné majd meg a csapat, mint a Cristianóét. Mindenesetre jobbulást neki.
Az olvasók pontszáma: 3,29
Cserejátékosok
Gareth Bale (5)
A Valencia ellen látott Benzema tökéletes mása. Biztos sokat dolgozott azon, hogy ilyen precízen tudja modellezni a franciát. Egy jó sarokpassza azért volt Asensio felé, azt beleszámítottam a pontszámába.
Az olvasók pontszáma: 3,77
Isco (6)
Bejött, kiosztott két kulcspasszt, volt néhány szép megmozdulása, ám számomra túlságosan enerváltnak tűnt a két válogatott meccset követően. Talán nem véletlen, hogy a padon kezdett. Sajnálom, hogy ma ő sem tudott segíteni.
Az olvasók pontszáma: 6,24
Mateo Kovačić (-)
Titkon tőle vártam a megváltás, örültem is, amikor beállt. Ezzel szemben a labdával is alig találkozott.
Az olvasók pontszáma: 5,31
Edzői értékelés
Zinédine Zidane (2)
A mai döntetlen bizony a Zizou sara. Nem a rotációval van gondom, mert az tavaly is pöpecül működött, hanem azzal, hogy milyen módon próbált meg rotálni. Lényegében megfelezte a középpályánkat, pályára küldött egy rakás támadó szellemű játékost, emellett pedig összezavarta a fejben amúgy sem erős Theót, hiszen odarakta elé Marcelót. Nem nagyon értettem, hogy mi volt az elképzelés. Ha Marcelo vagy Theo helyett mondjuk Kovačić vagy Isco kezd – persze, ha utóbbi nem hullafáradt –, akkor talán másképp alakulhattak volna a dolgok. Ki tudja… Ennyi „ha” egy mondatban… Az is sokat segítene rajtunk, ha lenne épkézláb támadónk. Tökéletesen látszott Benzema sérülése után, hogy ha valamivel, ezzel tényleg lehetnek problémák idén. Tavaly az ilyen meccseken érkezett Morata vagy Mariano, akiknek még a válláról is befelé pattant a bogyó. Most csak Bale tudott beszállni, aki annyira otthonos azon a poszton, mint Fekete Laci egy balett órán. A két elhullajtott pont tehát kevésbé, a csatárkérdés viszont komolyan aggaszt engem is. Tudom, hogy Cristiano visszatérésével némileg javul majd a helyzet, az viszont közel sem megnyugtató, hogy Bale és Benzema vesszőfutása már hónapok, sőt évek óta tart, mégsem csinálunk semmit. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy Mayoral hogy nem lett nevezve erre a mérkőzésre (sem). Nem gondolom, hogy ő lett volna a megváltó, de talán egy próbát megért volna, annyit tuti hozott volna a konyhára, mint Bale. Biztos vagyok benne, hogy ezt érzi Zizou is, és nagyon remélem, hogy előveszi a tökeit, és Ronaldo visszatérését követően az játszik majd a portugál mellett, aki azt meg is érdemli.
Az olvasók pontszáma: 3,55
Zidane: Azt szeretném, ha a csapatom sokat birtokolná a labdát
Edzői poszt elvállalása a Real Madridnál: „Hamar egyezségre jutottunk Florentino Pérez elnökkel. A Castilla egyik mérkőzésére készültem, amikor Florentino felhívott és arra kért, hogy vegyem át az első csapat irányítását. Ez az ő módszere: egy rendkívül tiszta stratégiát követ, tudja, hogy mi a célja, és hogy mit akar.”
Edzői stílusa: „Azt szeretném, ha a csapaton szép futballt játszana, végtére is rendkívüli játékosok állnak rendelkezésemre. Szeretnénk járatni a labdát, többet birtokolni a játékszert, még a Barcelona ellen is.”
Cristiano pihentetése: „Könnyű volt meggyőzni. Cristiano egy nagyon intelligens srác, ismeri a saját testét. Fontos a csapat számára, mert képes hajtani a társait is. Ő a legjobb.”
Hogyan jellemezné Sergio Ramost, Cristianót és Benzemát: „Ramos a vezér, Cristiano egy másik bolygóról származik, Benzema pedig színtiszta tehetség.”
Erősség és gyengeség: „Türelmes vagyok, ugyanakkor furcsa is.”
Ha nem futballista lett volna: „Ha nem labdarúgó lettem volna, akkor futár lennék.”
„Mindig Marcelo maradok. És kib***ttul boldog”
Hol is kezdjem? Szeretnék arról mesélni, hogyan változtatta meg a nagyapám az életemet. De Ronaldóról is be akarok számolni. Meg arról, amikor Romário kilógatta magát egy repülőgépből. És a narancssárga Volkswagenről.
Sok mindenről kell beszélnünk. De kezdjük egy illattal.
Ez az egyik legelső emlék, melyet képes vagyok felidézni. Nagyjából 6 éves koromtól kezdve még akkor is felkeltem 7:30-kor, amikor nyári szünet volt, és nem kellett iskolába mennem. Miután kikeltem az ágyból, kezembe vettem a focilabdámat és elindultam a Botafogo Beachre.
Ez az a hely Rióban, ahonnan a legjobb futballisták származnak.
A tengerpart mellett volt egy füves rész egy futsalpályával, és egy kisgyermekeknek szánt csúszdával. Mindig állt ott egy öreg fickó is, aki hangosan kiabált az autójukat leparkoló embereknek: „Egy dollár! Egy dollár! Egy dollár!”
Ez az ember „védelmet” kínált az autóidnak, ha fizettél. Emlékszem arra, hogy milyen volt a hangja, de még ennél is tisztábban emlékszem a föld szagára. Volt ott egy törött szennyvízcsatorna, amely gyakran árasztotta el vízzel a pálya egyik felét, sárrá változtatva a port. Szóval, amikor reggelente odaértem a park széléhez, megéreztem azt az illatot. A sár illatát.
Ez a pálya a Botafogo fanatikusainak területe volt. Én nem tartoztam közéjük. Bizonyos napokon már elfoglalták a pályát mire odaértem. Ilyenkor egyedül rugdostam a labdát. Máskor senki sem jött le a pályára. De nekem ez nem számított – kicsi Marcelito minden nap ott volt a parkban.
Nagyon élénken él bennem ennek az illatnak az emléke, és az érzés, ahogy a labda a lábfejemet érinti. Egy olyan dologra találtam, amely tökéletes volt számomra. Semmi kétértelműség, semmi romlottság. Ha a labdával foglalatoskodsz, akkor nem lehetsz rosszkedvű. Még csak emberek sem kellenek hozzá, a hangsúly a labdán van.
Először 1994-ben mentem el a parkba. Ebben az évben az Egyesült Államok adott otthont a világbajnokságnak. Brazíliában az a szokás, hogy a világbajnokság kezdete előtt mindenki az utcákra vonul és falfestményeket készít az ünneplés jegyében. Ilyenkor minden színessé – kékké, zölddé, sárgává – változik: az utcák, a kerítések, a falak, az emberi arcok. Ez minden kisgyermek számára meghatározó emlék. Akkoriban olvastam először Ronaldo történetét, amikor az 1982-es vb előtt ő is csatlakozott a többiekhez az utcán, és egy Zicót ábrázoló festmény elkészítésében segédkezett.
Tudod mit, Ronaldo?
Ha ezt olvasod, akkor el szeretném mondani, hogy te voltál a mi hősünk, és én a te arcodat festettem a betonra. Ez az emlék kiemelt helyet foglal el a szívemben.
Egy kicsit vicces belegondolni, hogy milyen dolgok ragadnak meg az ember emlékezetében. Arra például alig emlékszem, ahogy Brazília nemzeti csapata megnyerte a döntőt. A címlapfotót az egyik helyi újság másnapi számából viszont már egyáltalán nem esik nehezemre felidézni. A fénykép egy brazíliai repülőtéren készült, miután a csapat hazautazott a sikert követően. Romário lefelé lógott – szó szerint – a repülő pilótafülkéjének ablakából, és egy hatalmas brazil zászlót lengetett. Mintha meghódította volna számunkra a világot.
Emlékszem, hogy miközben azt a fotót bámultam, úgy éreztem, hogy a büszkeségtől a szívem majd kiugrik a helyéről. Azt gondoltam: „Istenem, egy nap nekem is meg kell ezt tennem.”
Természetesen ez egy valóságtól elrugaszkodott álom volt. Először is, Brazíliában megközelítőleg 200 millió ember él, és mindegyikük futballista akar lenni, még a legidősebbek is. Másodszor, én akkor még nem is voltam valódi labdarúgó. Csak egy helyi futsalcsapatban kergettem a labdát, ahol általában 5 fő alkotott egy csapatot. Nem is volt reális a családom számára, hogy egy nagy klubhoz járjak edzésekre. Amerikában vagy Angliában az embereknek talán nehéz megérteniük ezt, de Brazíliában – különösen a gyermekkoromban – a gázolaj nagyon, nagyon drága.
Szerencsére a nagyapám hajlandó volt mindent feláldozni értem. Ő a legfontosabb ember az én történetemben. Ha a szemed elé akarod képzelni őt, akkor… nos, ő egy nagyon karakteres ember volt. Mindig egy menő napszemüveg virított a szeme előtt, és furcsa szavakat használt. Ő azt mondta, hogy minden barátja így beszél.
Hogyan is fordíthatnám le ezt, hogy megértések?
Azt mondta, hogy…
„A pokolba is, nézz csak rám. Egyetlen dollár sincs a zsebemben, de kibaszottul boldog vagyok!”
Eladta az autóját, a pénzből pedig buszjegyeket vásárolt számomra és a családom számára. Neki köszönhetem, hogy eljutottam egy komoly klubcsapat edzéseire. Talán azt gondolnád, hogy egy olyan ember, aki ekkora áldozatot hoz meg mások érdekében, utána mártírként viselkedik majd, és ilyeneket mond: „Oh, szegény én.”
Hát, rohadtul nem.
„Az én unokám a legjobb játékos Rióban! A legjobb játékos egész Brazíliában! Lenyűgöző! Megállíthatatlan!”
Az ő szemeiben én egyetlen hibát sem követtem el a pályán. A temperamentuma néha már egy kicsit mulattatott is. Hazament az egyik meccsemről, és azt mondta apámnak: „Muszáj eljönnöd és megnézned Marcelót! Uram isten, hát mit művelt ma is? Varázslatos volt!”
De az édesapám szinte sohasem jött el megnézni, mert mindig dolgoznia kellett. Valószínűleg őrültnek tartotta a nagyapámat – aki akkor sem aggódott, mikor borzalmasan játszottam, a csapat pedig vereséget szenvedett. Csak megrántotta a vállát, és azt mondta, hogy legközelebb majd jobban megy a játék.
Az ő hatására úgy éreztem magam, mintha én lennék Ronaldo. Mindezt 9 évesen. Esküszöm, hogy a házunkban mindig büszkén, kitolt mellel és egyenes háttal járkáltam, mert úgy éreztem, hogy én is futballista vagyok.
Egy nap aztán, mikor körülbelül 12 éves lehettem, a nagyapám egy narancsságra Volkswagen Beetle kormánya mögött jelent meg az egyik meccsem után.
Azt mondta: „Szállj be, indulunk haza.”
Így feleltem: „Hogyan? Honnan szerezted ezt a kocsit?”
„Jogo do Bicho” – válaszolta.
Rióban van egy játékunk. Egyfajta lottó, állatokkal. Talán nem teljesen legális, de senki sem foglalkozik ezzel. Ez a nép játéka. Minden állathoz – legyen az egy kakas, egy strucc vagy bármi más – tartozik egy szám, te pedig kiválasztasz egyet. Minden nap új sorsolás van. Nem tudom pontosan, hogy a nagyapám mennyi pénzt nyert ezen az „állatos lottón”, de egy új Beetle-t vett belőle.
Alig tudtam hinni a szemeimnek. Mindenhová azzal a kocsival mentünk. Amikor 15 éves lettem, akkor eljött életem nagy lehetősége: meghívást kaptam a Fluminense egyik ifjúsági csapatába, ahol természetesen valódi nagypályás futballt játszottak. A probléma az volt, hogy az edzőpálya Xerémben volt, nagyjából kétórányi útra a házunktól. Lehetetlen volt számunkra, hogy ki tudjunk fizetni annyi benzint, amennyi a mindennapos utazáshoz szükséges. Így végül inkább úgy döntöttem, hogy beköltözök az ottani bentlakásos „kollégiumba”. A nagyapám minden szombat hajnalban kijött értem, hogy a családdal tölthessem a vasárnapot, aztán persze vissza is furikázott. A dolgok jól alakultak, de nagyon egyedül éreztem magam Xerémben, távol a családomtól.
A nagyapám végső soron egy „állatlottót” nyert meg, nem hatalmas összegekről volt szó. Az autó, amit vásárolt, egy elég régi modell volt, a ’70-es évekből. Ha túl sokáig tekerted oldalra a kormányt, a rádió magától elkezdte váltogatni az állomásokat.
Idővel pedig az utazásba is teljesen belefáradtam. Xerémből Rióba, aztán vissza, minden egyes hétvégén… úgy éreztem, hogy valójában nem futballista, hanem rabszolga vagyok. Amíg én edzettem, a barátaim élvezték az életet a tengerparton.
Egy nap azt mondtam a nagyapámnak, amikor értem jött: „Végeztem. Kilépek innen és hazamegyek.”
Így reagált: „Nem, nem, nem. Valóban megtennéd ezt, mindazok után, amin keresztülmentél?”
Nem értettem, hogy miért ellenzi a döntésemet. „Alig játszom a mérkőzéseken. A kispadon pazarlom el a fiatalságomat. Végeztem.”
Ekkor elkezdett sírni.
Azt mondta: „Marcelo, maradj nyugodt kérlek. Nem hagyhatod most abba. Látnom kell, ahogy egyszer majd a Maracanã stadionban lépsz pályára.”
Ez nagyon szíven ütött.
Végül nem ellenkeztem tovább: „Jól van, egy hetet még maradok.”
Végül feladtam a próbálkozást, hogy feladjam.
Két évvel később, miközben a nagyapám a lelátóról figyelt, kiléptem Maracanã gyepére a Fluminense felnőtt csapatának játékosaként. Tudta, hogy sikerülni fog. Már a legelső napomtól kezdve tudta.
Amikor 18 éves lettem, több európai csapat is elkezdett érdeklődni irántam, főként a CSZKA Moszkva és a Sevilla. Abban az időszakban a Sevilla valósággal szárnyalt, és több brazil is volt a csapatukban. Azt gondoltam, hogy ez nem is lenne olyan rossz választás.
Aztán felhívott egy játékosügynök: „Mit szólnál a Real Madridhoz?”
Ilyen egyszerű őszinteséggel mondta ki. Azt sem tudtam, hogy kivel beszéltem.
Végül azt feleltem: „Persze, azt hiszem!?”
Azt válaszolta, hogy akkor megyek a Real Madridba, írjam le a biztonság kedvéért.
Néhány héttel később Porto Alegrében játszottunk egy mérkőzést, a Real Madrid pedig odaküldött valakit, hogy találkozzon velem a csapatunkat elszállásoló hotelnél. Lementem a közös helységbe, ahol bemutatkozott ez az úriember. De nem viselt semmilyen Real-kitűzőt. Még egy névjegykártyát sem adott.
Aztán elkezdett kérdezgetni, többek között arról, hogy van-e barátnőm, és hogy kivel élek.
Ahogy mondtam, nem mutatott semmilyen hivatalos iratot. A papírmunka szóba sem került. Azt kérdeztem magamtól: „Ez most vajon csak egy átverés? Néhány óra múlva már egy Szibériába tartó gépen leszek?”
Két nappal később kaptam egy hívást, hogy a Real azt akarta, hogy menjek Madridba a szükséges orvosi tesztek elvégzése végett.
Ekkor még mindig nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy valódi a dolog.
Meg kell értened valamit rólam. 16 éves korom előtt azt sem tudtam, hogy létezik egy Bajnokok Ligája nevű versenysorozat. Tisztán emlékszem a pillanatra: a csapathelységben ültem Xerémben, néhány srác pedig egy meccset nézett a tévében. A Porto játszott a Monaco ellen. A mérkőzés nagyon szokatlan látványt nyújtott. Nálunk éppenhogy elkezdődött a délután, ott pedig már este volt. A szurkolók egy kivilágított stadionban ültek. És a pálya… annyira gyönyörű volt, és hibátlan. Csodálatos volt a látvány. A brazil ligában a lámpák nem voltak olyan fényesek, a fű nem volt olyan zöld.
Úgy tűnt, mintha egy számomra ismeretlen bolygóról sugároznák a meccset.
Néhány perc után megkérdeztem, hogy milyen ligát nézünk.
A barátaim kórusban mondták: „Bajnokok Ligáját.”
Visszakérdeztem: „Bajnokok mijét?”
Az egyikük így szólt: „Haver, ez a Bajnokok Ligája döntője.”
Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Brazíliában csakis fizetős csatornákon lehetett fogni a BL-meccseket, így a legtöbb embernek ez elérhetetlen volt.
Szóval, ahogy mondtam, egy repülőn ülök Madridban.
Ne felejtsétek, nemrég lettem 18 éves. Esküszöm, azt hittem, hogy csak egy beszélgetés miatt hívtak meg a spanyol fővárosba. Amikor megérkeztem a klub székházába, láttam az előkészített szerződést az asztalon, a Real Madrid címerével és minden egyébbel ellátva — rohadt gyorsan aláírtam azt a szart.
Ezután az öltönyös srácok egyenesen a pályára kísértek, ugyanis aznapra volt betervezve a média előtti bemutatásom is. Fogalmam sem volt erről. Később a családom azt mondta nekem, hogy nem hitték el a dolog valódiságát, amíg nem szembesültek a hírekkel a Globo Esporte egyik műsorában.
Azt hiszem, az egész azért tűnt ennyire valótlannak, mert ott volt a példaképem, Roberto Carlos. Számomra ő volt az Isten. Nem tudtam elhinni, hogy ugyanabba a csapatba, ugyanarra a pozícióra érkezem.
Beléptem az öltözőbe. Ott volt Robinho, Cicinho, Júlio Baptista, Emerson, Ronaldo, Roberto Carlos, és persze Casillas, Raúl, Beckham, valamint Cannavaro. A kicsi Marcelito belépett, majd a következőket gondolta: „A p*csába, ezeket a srácokat csak a videojátékokból ismerem!”
Élve megehettek volna. Azonban szeretnék elmondani valami nagyon fontosat a Real Madridról. Ilyen szempontból ez egy nagyon különleges klub. Az első napon Roberto Carlos odajött hozzám, majd azt mondta: „Itt a telefonszámom. Ha szükséged van bármire, ismétlem, bármire, akkor hívj.”
Az első madridi karácsonyom alkalmával meghívott engem és a feleségem a házába, ahol ott volt az egész családja. Ez a srác a példaképem, ugyanazért a pozícióért harcoltunk. A legtöbben nem tennének ilyen gesztust egy fiatal suhanc felé. De ő Roberto Carlos. Magabiztos volt. Ilyen egy igazi férfi, úriember.
Nem csak a viselkedése, a játéka is ösztönzött. Úgy szaladgált fel s alá a baloldalon, mint egy vadállat. Szerethetsz vagy utálhatsz, mégis tudod, hogy mit kaphatsz tőlem, amikor a pályán vagyok. Imádok támadni. Nem, nem csak támadni. TÁMADNI! Érted? Hogy mi a helyzet a védelemmel? Ha probléma adódik, megoldjuk. Majd kitaláljuk. Először azonban támadunk.
Csak akkor játszhatsz ilyen szabadon, ha kiválóan megérted magad a társakkal. Fabio Cannavaro is játszott mellettem, és mindig így bíztatott: „Mehetsz, Marcelo. Itt vagyok. Szárnyalj nyugodtan. Én vagyok Cannavaro, megoldom.”
Ez olyasmi, amit manapság Casemiro csinál. „Menj, Marcelo! Ha probléma van, majd később foglalkozunk vele!”
Ahhhh, Casimiro. Megmentette az életem. 45 éves koromig is játszhatok, ha ő ott van mellettem.
Amikor először Madridba érkeztem, Cannavaro rengeteget segített nekem. Egyetlen szabály volt: mindaddig támadhattam, amíg hajlandó és képes voltam visszafutni. Ha elkéstem? Hú, ember, ő aztán tudott ordítani. Brazíliában van egy kifejezés, a „Pegava no pé”. Annyit tesz, hogy okkal vagy kemény valakivel szemben. Cannavaro pont ilyen volt velem, és ezért nagyon hálás vagyok.
A Real Madridnál a mai napig nagyon könnyű tanulni, hiszen az elvárások óriásiak. Az első idényem végén az egyik igazgató behívatott az irodájába. Még nagyon fiatal és őrült voltam. Besétáltam egy baseball sapkával a fejemen, arra számítva, hogy lesz egy rövid beszélgetésünk.
Közölte velem, hogy a klub szeretné, ha kölcsönbe távoznék. Értettem, hogy mit szeretnének elérni. Azt akarták, hogy gyűjtsek tapasztalatot. Nekem viszont csak az járt a fejemben, hogy ez a Real Madrid, ha távozok, talán soha nem térhetek vissza.
Felkeresett a klub egyik vezetőségi tagja. Azt akarta, hogy írjak alá egy papírt, amit letett az asztalra. Egy dolgot kérdeztem csak: „Ha nem írom alá, akkor nem kell távoznom, ugye?”
Így felelt: „Nos, igen. Ha nem írod alá, akkor itt maradsz. Ha az edző meg akar tartani, akkor örülhetsz, de úgy vélem, hogy távoznod kell a tapasztalatszerzés érdekében.”
Arra gondoltam, hogy hozniuk kellene valami verőembereket, akik jól ellátják a bajom, ha azt akarják, hogy aláírjam azt a papírt. Ezért válaszoltam: „Tapasztalatot fogok majd szerezni, itt. Engedjétek meg.” Megköszöntem, majd elhagytam az irodát.
Azon a nyáron távozott Roberto Carlos, így egyre több lehetőséghez jutottam. A kicsi Marcelito elindult.
Valahányszor visszatértem Brazíliába, mindig meglátogattam a nagypapámat. Volt egy kis szekrénye, ami egyre inkább tele volt. Engedjétek meg, hogy elmagyarázzam, miről is beszélek. Amikor hat éves voltam, a nagypapám készített egy „szentélyt”, amit a pályafutásomnak szánt. Minden egyes csapatképem és címem gyűjtötte ebben a faszekrényben. Valahányszor gólt szereztem, azt felírta a noteszébe. Tényleg, minden egyes gólomat, mióta elkezdtem játszani az iskolában. Valahányszor bekerültem valami miatt a helyi újságba, elővette a nagy ollóját, kivágta a cikket majd lamináltatta azt.
Egy nyár alkalmával hazatértem Madridból, és rájöttem, hogy még mindig gyűjt mindent. Kivágja a cikkeket, lamináltatja őket. Az első idényem végén azonban megnyertük a La Ligát! Rengeteg cikk látott napvilágot! Minden egyes újságot megszerzett, nem hagyott ki semmit.
Két dolog volt, amit mindig is szerettem volna hozzáadni nagypapám szekrényéhez: egy fotót, amin a kezemben van a Bajnokok Ligája-trófea, valamint egy másikat, amin épp a repülő pilótafülkéjének ablakából lógok lefelé a vb-győzelmet követően, a kezemben tartva a brazil zászlót, épp úgy, ahogy Romário tette.
Amikor a 2014-es BL-döntőben az Atlético ellen játszottunk, a nagypapám nagyon, nagyon beteg volt. A döntő előtt zsinórban négy mérkőzésen is kezdő voltam. Készen álltam. Sajnos az edzőnk mást választott, így nem léphettem pályára a kezdőcsapat tagjaként.
Mégis mit mondhatnék? Először nagyon szomorú voltam, egy kicsit mérges is. Legbelül viszont tudtam, hogy valami sokkal nagyobb dolog vár rám azon az éjszakán. Ültem a padon és vártam. 0-1-es állásnál is csak vártam. A 90. percben még mindig vártam. Aztán elérkezett a 93. perc és Sergio Ramos megmentett minket azzal a pokoli fejessel. Én nem tudom, mi van ezzel a fickóval, talán a hajában az ereje…
Amikor az edző magához hivatott engem és Iscót a hosszabbításban, meglehetősen dühösen léptem pályára. Ez a düh azonban más volt, jó értelemben vett düh. Győzni akartam. Mindent ott akartam hagyni a pályán. Beleadni mindent.
Amikor gólt szereztem, úgy éreztem, az agyam kikapcsol. Le akartam venni a mezem, de eszembe jutott, hogy nem tehetem, a fenébe is, hiszen akkor lapot fogok kapni. Először komollyá váltam, majd sírni kezdtem. Őrület.
Pontosan tíz évvel azelőtt láttam Xerémben a televízióban a fényeket és a zöld füvet. Akkor kérdeztem meg, hogy mi az ördög ez a bajnokság. Tíz év elteltével én is felemelhettem azt a fránya trófeát. Ráadásul a Tizediket. A Real Madrid történetének tizedik európai kupáját.
Néhány hónappal a döntőt követően a nagypapám elhunyt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy láthatta, amint magasba emelem a Bajnokok Ligája trófeáját. Neki köszönhető, hogy eljutottam erre a szintre.
Néha felébredek és eszembe jut: „Tizenegy idény a Real Madridban. Tizenegy év a brazil válogatottban. Mindez egy olyan őrült, támadó szellemű balhátvéd esetében, mint én. Hogy lehetek még mindig itt?” Ha azt mondanám, hogy ez normális, hazudnék.
Minden egyes nap, amikor megérkezem az edzésre és leparkolok az autómmal, majd belépek az öltözőbe, elöntenek az érzelmek. Nagyon intenzív érzelmek. Ha nem is mindig mutatom, belül, nagyon mélyen érzem. Ez a szellemiség minden egyes nap átitat. Számomra megfizethetetlen, hogy részese lehetek ennek a nagyszerű klub örökségének.
Egy küldetés azonban még hátravan. A 2018-as világbajnokságon Brazília visszatér. Jegyezzétek ezt fel. Küldjétek el magatoknak e-mailben. Véssétek az eszetekbe. Tényleg hiszem, hogy Titével a csapat élén újra a legmagasabb szinten loboghat majd a brazil zászló.
Elmondhatom, hogy Tite egy fenomenális személyiség. Amikor elvállalta a munkát a válogatott élén, felhívott telefonon, és a következőket kérdezte: „Nem tudom megígérni, hogy be foglak hívni a válogatottba, de ha megteszem, hajlandó vagy játszani a nemzeti csapatban?”
Így feleltem: „Professzor, már az is rengeteget jelent, hogy felhívtál. 17 éves korom óta szolgálom hazám együttesét. Egykor 20 órát utaztam repülőn a középső ülésen, most pedig az első osztályra szól a jegyem. Gondolod, hogy nem mennék? Rendelkezésre állok, amikor csak szükség van rám.”
Számomra az a hívás jelentette a mindent. Az volt az első alkalom, hogy egy szövetségi kapitány felhívott. Kész vagyok meghalni Titéért. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy még egy pici aranytrófeát hozzáadhassak nagypapám favitrinjéhez.
Ha nem így történik, akkor mégis mit mondhatok majd? Ettől függetlenül még mindig Marcelo maradok. És kibaszottul boldog.
Marcelo
14 elrettentő példa Asensio előtt
1. Juan Mata
Mata a 2006/07-es idényben debütált a Castillában, ám 2007-ben már távozott is a Valenciához, mivel úgy vélte, több lehetőséghez juthat majd a denevéreknél, mint a Real Madrid első csapatában. Az asztúriai támadó középpályás most a Manchester Unitedet erősíti.
2. David Aganzo
1999-ben robbant be az első csapatba, Vicente del Bosque irányítása alatt, mindössze 18 esztendősen. Egy idény elteltével azonban az Espanyolba igazolt.
3. Alberto Bueno
Már a 2001/02-es idényben is a klub játékosa volt, mégpedig az U14-es csapaté. Az első csapatban 2008-ban debütálhatott, a keret tagja volt a Bajnokok Ligája akkori kiírásában is. Egy idény elteltével azonban öt éves szerződést kötött a Valladoliddal.
4. Juanmi Callejón
José Callejón ikertestvére 2009-ben az előszezont az első keret tagjaival teljesíthette, ám augusztus 11-én végleg távozott a Mallorca csapatához. Napjainkban Szaúd-Arábiában rúgja a bőrt, pedig sokkal nagyobb jövőt jósoltak számára.
5. Carlos Aranda
1999-ben a Molde elleni BL-meccsen debütálhatott a Real Madrid első csapatában. Később a Lokomotív Moszkva ellen is lehetőséghez jutott, szintén a legrangosabb európai sorozatban, ám a 2001/02-es idényt már a harmadosztályú Numancia keretének tagjaként kezdte meg, kölcsönszerződés keretein belül.
6. Dani García
1992-ben, a jövő egyik sztárjaként számon tartva mutatkozhatott be a Castillában. Az első csapatban 2 mérkőzés jutott számára, 1995-ben a klub kölcsönadta a Zaragozának, később végleg távozott Mallorcára. A 2000-es évek elején még Barcelonában is megfordult, ám sosem tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket.
7. David Barral
A cádizi születésű játékos a 2002/03-as idényben a Real Madrid C csapatát erősítette, majd kölcsönszerepelt a Fuenlabradában. Később visszatért, a 2004/05-ös szezonban a Castilla csapatában próbálta bizonyítani rátermettségét, ám a klub második csapatának kiesését követően a Sporting Gijónhoz igazolt.
8. Samuel Eto’o
A kameruni támadó 1996-ban írt alá a Castillához, ám nem sokkal később a Leganés csapatához került kölcsönbe. 1998-ban tért vissza, ráadásul a klub első csapatának keretébe. Bemutatkozására 1998. december 5-ig kellett várni, majd a téli átigazolási időszak során rögtön kölcsön is adta őt a klub. Eto’o áttette székhelyét Barcelonába, az Espanyolban bontogatta volna szárnyait, ám az első csapatban sosem léphetett pályára. Még egyszer visszatért Madridba, de szinte azonnal távozott is Mallorcára. Pályafutása végül Barcelonában teljesedett ki.
9. Javi García
A saját nevelésű játékos Fabio Capello második irányítása alatt jutott lehetőséghez, de nem sikerült stabil helyet kiharcolnia a kezdőcsapatban. A klub értékesítette a Osasunának, visszavásárlási opciót is foglalva az új szerződésébe. A 2008/09-es idényben visszatért, de néhány hét múlva a portugál Benfica szerezte meg a játékjogát. Azóta megfordult a Manchester Citynél és a Zenitnél is, az új idényt viszont a Betis játékosaként kezdi meg.
10. Joselu
2009. augusztus 31-én igazolta le a klub a Celta Vigo neveltjét, 1,5 millió euró fejében, de egy idényt még nevelőegyesületében töltött, kölcsönszerződés keretein belül. Madridba érkezését követően a Castillában játszott, 72 mérkőzésen 40 találatot szerzett, José Mourinho irányítása alatt pedig bemutatkozhatott az első csapatban is, debütálását ráadásul góllal koronázta meg. A játékos és a klub útjai a jó teljesítmény ellenére elválltak, jelenleg a Newcastle United támadója.
11. Álvaro Negredo
A 2006/07-es idényben csillogott a Castillában, teljesítményének eredményeképp Fabio Capello néhány kupamérkőzésen pályára is küldte az első csapatban. 2007 júliusában viszont távozott az Almeríához, azt követően – bár papíron újra volt a Real Madrid játékosa – a spanyol fővárosban sosem lépett pályára, csak és kizárólag ellenfélként. Jelenleg a Beşiktaş játékosa.
12. Martin Ødegaard
Nagy felhajtás övezte a norvég csodagyerek madridi szerződését, hiszen mindenki a jövő egyik legnagyobb sztárjaként kezelte a középpályást. Ødegaard két idényt töltött a Castillánál, ám ott sem tudott stabil helyet kiharcolni magának a kezdőcsapatban. Jelenleg 18 hónapos kölcsönszerződését tölti a holland Heerenveen csapatánál. Van még ideje a fejlődésre, ám a legtöbben már szkeptikusak vele kapcsolatban.
13. Javier Portillo
Hiába döntött rekordot az utánpótláscsapatokban szerzett góljaival, az első csapatban sosem jutott számára stabil hely. Madridi pályafutását 6 találattal fejezte be. Megfordult a Gimnàstic, az Osasuna, valamint a Las Palmas csapatában is, pályafutását 2015-ben, a Hércules játékosaként fejezte be.
14. Roberto Soldado
2005-ben mutatkozott be a klub első csapatában, annak ellenére, hogy még a Castillában sem volt rendszeresen a kezdőcsapat tagja. A 2006/07-es idény a Osasunánál töltötte, majd visszatért, de nem tudta meggyőzni Bernd Schuster vezetőedzőt, így a Getafe csapatához távozott. Később megfordult Angliában, játszott a Valenciában és a Villarrealban is, jelenleg pedig a török Fenerbahçe játékosa.
Rodriguinho hihetetlen történe
Ritka, hogy a futballisták amiatt kapnak igazán nagy elismerést, ahogyan a szurkolóikkal viselkednek. Az sem túl gyakori, hogy a világ elitjébe tartozó játékosok felfigyelnek egy-egy fiatal gyerekre, aki nehéz körülmények között hajtja a fejét álomra nap mint nap. Itt van azonban Rodriguinho megható története, aki nemrég példaképe, Cristiano Ronaldo szemébe nézhetett, nem mindennapi módon.
A brazil kisfiú még csak 13 éves, mégis egyedülálló személyiséggel rendelkezik. Nagyon szegény családban látta meg a napvilágot, a családnak ráadásul nem csak az anyagi problémákkal kell megküzdenie: Rodriguinho húga ugyanis egy veleszületett betegség miatt különleges figyelmet igényen minden egyes nap.
A család a körülmények áldozataként meglehetősen nehéz anyagi helyzetbe került, melynek eredményeképp a 13 éves fiú úgy döntött, lemond minden szabadidejéről, hogy pénzt szerezhessen családja számára. Rodriguinho utcai árusként kezdett el dolgozni annak érdekében, hogy húga megkaphassa a szükséges gondoskodást.
Az ilyen történetek mindig megérintik az embereket. Így történhetett meg az, hogy a „Hora do Faro” brazil televíziós műsor keretein belül a kisfiú megkapta tettéért a lehető legnagyobb elismerést, amiről csak álmodhatott. Tudni kell, hogy Rodriguinho legnagyobb példaképe nem más, mint a Real Madrid első számú sztárja, Cristiano Ronaldo. A portugál aranylabdás vette a fáradságot, és egy személyre szóló videó-üzenetet küldött a hős kisfiúnak, melyben biztosította őt támogatásáról. A videót a műsor keretein belül mutattak meg Rodriguinhónak, aki nem tudta visszatartani könnyeit, amikor meghallotta bálványa neki címzett üzenetét.
Eden Hazard: Jelenleg a Real Madrid a világ legjobb csapata
A Chelsea az elmúlt három év során kétszer nyerte meg a Premier League-et, a Real Madrid pedig négy év alatt háromszor győzedelmeskedett a Bajnokok Ligájában. Mit gondolsz, ők lesznek a Chelsea legkeményebb ellenfelei Európában?
Nos, úgy vélem, jelenleg a Real Madrid a világ legjobb csapata. Mindent megnyertek már, emellett jó játékosaik vannak, és van egy nagyszerű edzőjük. A Bajnokok Ligáját nagyon nehéz megnyerni, hasonlít a Premier League-hez, hiszen az induló csapatok bármelyike diadalmaskodhat. Sosem tudni, mi történik majd.
Cristiano Ronaldo és Lionel Messi 2008 óta dominálnak az Aranylabda-szavazáson. Mit gondolsz, a nyomdokaikba léphetsz a jövőben?
Miért ne? Nem ezért játszom ugyan, hiszen az elsődleges célom, hogy jól érezzem magam a pályán. Ugyanakkor egy ilyen trófea elhódítása boldoggá tenne engem és a családomat is. Ettől függetlenül jelenleg nem ez a legfőbb célom.
Mi a véleményed eddig Álvaro Moratáról?
Nem játszottam még vele, de nagyon várom már. Még mindig nagyon fiatal, pedig már rengeteg címet nyert a Juventusszal és a Real Madriddal is, úgyhogy nagy tapasztalattal rendelkezik. Ilyen játékosokra van szükségünk, akik sok gólt tudnak szerezni. Örülünk az érkezésének, ő egy jó srác, nagyon bőbeszédű, még angolul is. Alig várom, hogy együtt játszhassunk.
Élő szerződésed van a klubbal, és jól is érzed magad a Chelsea csapatánál, de szeretnél egy nap a La Ligában játszani?
Jelen pillanatban jól érzem magam Angliában. Európa egyik legjobb csapatának a játékosa vagyok, de igen, a La Liga különleges. Miért is ne? Egyelőre azonban maradok Angliában.
Azért választottad a 10-es mezszámot, mert Zidane is ebben kezdte a Bordeaux csapatában. Mi az, amire a leginkább felnézel vele kapcsolatban?
Mindent megnyert, játékosként és edzőként is, ez pedig nagyon különleges. Mindenki tudja, hogy milyen játékos volt. Amikor a labdarúgásra gondolunk, rögtön eszünkbe jut Zidane is, hiszen a pályán mindenre képes volt. Még ma is nagyszerű dolgokat visz véghez, a pálya mellől. Varázslatos, nagyon örülök, hogy láthatom az oldalvonal mellett.