Nagy pénz – nagy foci?
2009. június 1-jét és Florentino Perez visszatérését megváltásként várta a madridisták döntő többsége annak ellenére is, hogy a legfiatalabbakat leszámítva mindenki tisztában volt a régi-új elnök korábbi hibáival. Az elnök első, hatéves ciklusa alatt előbb a mennyet (a 2002-ben BL-győzelmet elérő csapatba milliók szerettek bele), majd a poklot (három nyeretlen és eredménytelen szűk esztendő) élhették meg a Blancók szurkolói. Nem vett tudomást a sportszakmai szempontokról, s több alkalommal is inkább az „eladható” sztárokat vásárolta meg, amivel önmagában nem lett volna probléma, ha a kifizetések kárát nem a kispad érzi meg…
Del Bosque-t követően három év alatt öt trénere is volt a klubnak, s Luxemburgo kivételével véleményem szerint mindannyian alulképzettek, felkészületlenek és túlontúl befolyásolhatók voltak egy ekkora csapat irányításához. Az imént említett legnagyobb hibák ellenére is optimistán várták a szurkolók a visszatérését, s három kulcsfontosságú területen – vezetőség, játékoskeret és edzői stáb – jelentős változásokat vártak. Meglátásom szerint az első két kritériumnak nagyrészt megfelelt a régi-új elnök. A felső vezetést és a szakmai stábot is igyekezett az együttműködési képesség határát a végsőkig kitolva a klub legendáival és elismert szakemberekkel feltölteni (a Junta tagjai ország- és világszerte elismert üzletemberek, jogászok, szakemberek), míg visszatért Pardeza, Butragueno, Zidane, Valdano…), így a munka a lehető legmagasabb fokon zajlott az elmúlt évben. A játékoskeret összeállítását illetően bizonyos hiányosságok mellett – az edző továbbra is csak néhány kisebb név esetében kapott véleményezési jogkört – eredményesen dolgozott, ami egyben azt is jelentette, hogy céltudatosan, hiányposztokra igazolt.
A vételárat ismerve is bizton állítom, hogy hatalmas üzletet csinált Cristiano Ronaldo leigazolásával, Xabi Alonso érkezése a spanyol szurkolók hangulatának és a középpályának is fontos lökés volt, Karim Benzema és Kaká pedig igaz sérülés és akklimatizáció miatt gyengébb szezont hoztak, biztos vagyok benne, hogy a következő években igazolják a jelenlétük jogosságát. Ugyanakkor szeretnék hangot adni azon véleményemnek, amely mellett tavaly nyáron is kiálltam: Sneijder és Robben eladása áron alul, és sportszakmai szempontból indokolatlanul történt, s igaz akkor még csak féltünk, hogy az idő ezúttal Perez ellen dolgozik, az elmúlt szezonban a keserű várakozások beigazolódtak. Az igazi Sneijder (az első évben mutatott játéka meggyőző volt, a második magánéleti problémák miatt halványra sikeredett) meglátásai és labdái Guti távollétében nagyon hiányoztak, s a formán kívüli teljesítményt nyújtó Kaká, valamint az olykor sérülésekkel bajlódó Ronaldo mellett hatalmas szükség lett volna az ellenfelek védelmét destabilizálni képes Robbenre.
A legnagyobb probléma azonban az edző kiválasztása volt: Arsene Wenger és Carlo Ancelotti eltérő, de érthető okokból nem vállalták a felkérést, José Mourinhónak pedig nem garantáltak kellő szabadságot ahhoz, hogy a később BL-győztes csapatát elhagyja. Helyettük érkezett Manuel Pellegrini, a Valdano által „spanyol Wengernek” titulált tréner, aki hiszem, hogy képes lett volna eredményessé tenni Perez projektjét – ám nem egy, sokkal inkább két-három év alatt, ami Madridban nem életbiztosítás. Így tehát a kitűnően folyó újjáépítést egyetlen tényező árnyékolta be: a projekt rövidtávú céljai nem voltak összeegyeztethetők a kiválasztott edző személyével.
Az első pofon: Alcorconazo
Sajnos immáron hagyományosnak mondható, hogy a szezon első mélypontja novemberben éri el a csapatot: a spanyol kupa első mérkőzésein mutatott kiábrándító teljesítmény miatt. Idén a harmadikligás Alcorcon hazai pályán 4-0-ra verte a B csapatával kiálló, ám így is lényegesen esélyesebb Real Madridot, majd a visszavágón egyetlen bekapott góllal kibekkelte a meccset a kiscsapat.
A vereség okát egyértelműen abban az évek óta fennálló hiányosságban vélem felfedezni, hogy a csapatnak nincsen szerkezete: az eredményeket egyéniségek és nem egy közös játékrendszer hozza. Ennek megfelelően nem meglepő, hogy az egymásnak ismeretlen csapattársak tisztázott és begyakorolt szerepkörök nélkül, mint pók a falon rohangáltak a pályán.
Ellenpéldaként említeném a katalán bajnokot, akik igaz a Sevilla ellenében hamar búcsúztak, ám nem zavarodtak meg, amikor egy teljesen új összeállításban kellett pályára lépni. Mahamadou Diarra nyilatkozata is ezt igazolja: Pellegrini csupán 13 játékossal számolt az egész szezonban, így a többieknek esélyük sem volt játékba lendülni, beilleszkedni az új tréner által meghatározott nem létező szerkezetbe, így tehát képtelenek voltak annak ellenére hatékonyan együtt dolgozni, hogy többségük évek óta csapattársak, s normális esetben egymás gondolatait is ismerniük kellene.
Rezeg a léc: Lyonazo
A kupakiesést hamiskás önámítással átvészelő madridisták a téli hónapokra rendre erejük teljében villognak, s immáron világverő csapatról beszélnek a szurkolók. A második pofon az elmúlt évek rendje szerint február végén – március elején érkezett: a Bajnokok Ligája-búcsú.
A Real Madridot ismét egy keretében lényegesen gyengébb együttes búcsúztatta, méghozzá teljesen jogosan. Az európai porondon való eredményes szerepléshez „különleges” képességekre van szükség: masszív, egészcsapatos védekezésre, 90 perces hajtásra, egységes szerkezetre, jó helyzetkihasználásra és egy-két igazi vezéregyéniségre. Valljuk be: a Real Madrid esetében ezekből csak az utóbbi volt meg: Cristiano Ronaldo bizonyította, hogy méltán tartják a világ legjobb labdarúgójának, azonban társak híján a csapat vele is bukásra volt ítélve.
Ha a hiányzó feltételeket megvizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy ezek megteremtése (a helyzetkihasználás kivételével) az edző feladata, így elsősorban Manuel Pellegrini nyakába varrható a korai búcsú. Igaz szeptemberben még bizonyította, hogy karizmatikusan kispadra meri rakni a legnagyobb sztárokat is, később azonban megtalálva a számára ideális csapatot, s a sérülésektől eltekintve nem változtatott azon. Okkal véleményezhetjük a spanyol bajnokság színvonalát is, hiszen 2-3 derbit leszámítva egyetlen találkozó sem késztette a nagyokat 90 perces erőfeszítésre, s Pellegrini az első két gól után hagyta a játékosokat lazítani ahelyett, hogy hatásos cserékkel és fegyelmezéssel megkövetelte volna a hajtást. Így tehát aligha várhattuk el, hogy a csapat egy európai rivális ellen képes lesz olyan szintet hozni, amelyet még csak meg sem közelítettek a szezonban.
Manuel Pellegriniről már az érkezésekor tudni lehetett, hogy szélsők helyett szabadon mozgó támadókat játszat, azonban aligha gondolta volna bárki is, hogy a szabadon mozgás szó szerint értendő, legalábbis a mozgásukból nem lehetett leszűrni bármilyen tudatosságot, begyakorolt vagy meghatározott szerkezetet. Nem véletlen, hogy a kiesést követő napokban a mindig jól informált Marca azonnal címlapon számolt be arról, hogy a vezetőség fontolgatja Mourinho szerződtetését (halk jegyzem meg a madridi sportsajtót mélyen elítélőknek: nem pusztán pletykáról, hanem tényről van szó, az első sajtótájékoztatóján ezt Mourinho is megerősítette).
Una liga de récord
A spanyol bajnokság az a sorozat, ahol az elmúlt években folyamatos középszerű teljesítménnyel is sikert lehet elérni, hiszen a liga olyan mélységekbe süllyedt, hogy a két nagycsapatot gyakorlatilag nem lehet megszorítani. Félgőzzel végigvitt szezon is érhet kupát, amennyiben a rivális katalánok egy-egy hullámvölgy vagy sorozatterhelés miatt gyengébben teljesítenek.
Mindazonáltal nincs akkora különbség a két együttes teljesítménye között, hogy adott esetben ez ellensúlyozni tudja az egymásközti eredmények egyoldalúságát: a Barcelona kettőből kétszer verte a madridi együttest, így jogos a katalán bajnoki cím. A harmadik fiaskó után menesztett Manuel Pellegrininek tökéletesen igaza van abban, hogy a csapat rekordot jelentő magasságokba ért, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy milyen akadályokba ütközött – vagy éppen hogy nem ütközött a csapata. Hiába a megszámlálhatatlan győzelem, ha a csapat az összes nagy derbijét elveszítette, akkor a versenyképességgel igen komoly bajok vannak.
Hagyományos gyengepont: a védelem
Az elmúlt években, évtizedekben kialakult a jelszó, hogy „több gólt lőni, mint amennyit kapunk”, s ez már magában is hordozza a védelem hiányosságait. Igaz a Real Madrid azon kevés klubok egyike, amelynek kapusposzton sohasem volt baja, s közel 10 éve állandóság is mutatkozik a hálóőr személyében, Casillas idén magához képest gyengébb szezont futott. Sokan vitatták ennek az okait, s valószínűsíthető, hogy magánéleti problémák játszottak közre a kisebb formahanyatlásban.
A védősorban több problémával is szembe kellett nézni. Hatalmas veszteséget jelentett Pepe kiesése, aki addig meghatározó tagja volt a hátsó alakzatnak. Sergio Ramos az első félévben nem tudta a későbbi világbajnoki formáját hozni, míg a tavaszi szezonra Albiol párjaként középre került, ami mindkét játékosnak érezhetően felüdülés volt. Marcelo a nagy mérkőzésekre rendre kikerült a kezdőből vagy egy sorral feljebb tolta Pellegrini – azonban véleményem szerint ez kényszermegoldás volt az edző hiányosságának leplezésére, hiszen megannyi példa igazolja világszerte, hogy egységes, csapatszintű védekezéssel a kis brazil védőjátékát is fel lehetett volna javítani. Összességében viszont kivételesnek mondható a szezon olyan tekintetben, hogy nem a védelem volt a leggyengébb láncszem…
Egy fecske nem csinál nyarat…
Szerintem a mai labdarúgásban a középpálya a legfontosabb, hiszen feladata megteremteni az összhangot a védelem és a támadósor között, mindkét fél játékát segíti és biztosítja, valamint lehetővé teszi a játékszer birtoklását. Nos, a Real Madridnak ezen a poszton voltak a legnagyobb hiányosságai…
Mahamadou Diarra az Alcorcón elleni mérkőzés után kegyvesztett lett, Lassana Diarra megközelíteni sem tudta a tavalyi formáját (az ő esetében betegség, sérülés, személyes problémák egyaránt közrejátszhattak), míg Gago csak kis időre tudott meghatározó játékos lenni, így tehát a csapat sem állandóságot, sem pedig eredményes játékot nem tudott felmutatni a védekező középpályás poszton.
A játékszervezők közül Alonso tökéletes időzítéssel pont a februári BL-meccsekre lendült csúcsformába, azonban ismerjük a mondást a fecskével és a nyárral, míg Granero rendkívül hullámzó, a nagyok ellen hatástalan játékkal rukkolt elő. Sok mindenkit minősít, hogy az egyetlen reménysugarat az a Guti jelentette, aki évek óta az örök csere, a nagybetűs hangulatember, aki a védekezésből minden földi jóért sem venné ki a részét. Mindenesetre azon kevés mai labdarúgók egyike, akikből az ösztönös zsenit még nem sikerült kiírtani, minden passza rendkívüli technikai tudásról és látásról árulkodik, azonban sérülések és kegyvesztettség miatt alig 30%-ot tudott hozni magából, ami ismételten édeskevés egy komoly sikerhez.
A középpálya tehát sem a labdaszerzést, sem pedig a labdatartást- és osztogatást nem tudta megfelelően ellátni. Ez indokolja, hogy a csapat Gutival támadólag, Guti nélkül pedig defenzíven lépett fel: hiányzott egy olyan játékos, aki meg tudja tartani és képes osztogatni a labdát, aki megteremti azt a bizonyos egyensúlyt a csapatrészek között.
Az ambivalencia iskolapéldája: a támadósor
Lényegében akárkit vizsgálunk meg a támadók közül, mindenkit teljesen ellentétes szavakkal illethetünk. Cristiano Ronaldo első hónapjai a 94 milliós vételárától, a zselézett hajú modellgyerektől voltak hangosak, ám a felettébb „szakértői” publikumot is sikerült elhallgattatni, amikor egy közepes teljesítményt nyújtó nagycsapatban pusztán a csoportköri teljesítmény alapján kis híján gólkirály lett, s ha nem hátráltatják sérülések, akkor saját bevallása szerint is 40 felett rúgott volna a bajnokságban is.
Karim Benzema úgy érkezett, mint a tökéletes csatár, nagy várakozással tekintettek rá, ám bizonyítható klasszisát nem sikerült megcsillogtatnia. Ebben közre játszott, hogy kevés ideje volt beilleszkedni (míg Alonso esetében addig szenvedtünk végig rosszabbnál rosszabb meccseket, mire végül fél év után belejött, Benzema két hónap után a kispadon találta magát), a rengeteg sérülés és a felelőtlen edzői döntések (3-0-s állásnál is csak az utolsó 5 percre cserélték be, amikor a csapatnak már esze ágában sem volt gólt lőni).
Gonzalo Higuaín fantasztikus szezont hozva igazi sztárcsatárrá nőtte ki magát, s véleményem szerint az elmúlt évek legnagyobb vétele pusztán azt tekintve is, hogy 12 millió euróért érkezett, s az ára jelenleg 40 millió euró körüli. A remek formája ellenére sokakban csak kérdéseket vetett fel, hiszen a termelt gólok száma nem tükrözte a mezőnyben mutatott teljesítményét. Kevés volt az összjátékban, nehezen tudta több védő között megtartani a labdát, s az igazán komoly védelmekkel szemben (Barcelona, Milan, Lyon) gólképtelen maradt. Sokan úgy vélik, hogy teljesen ellentétes éve volt Benzemával: míg a francia érezhetően hasznosabb volt mezőnyben, s mozdulatai türközték, hogy potenciálisan a világ legjobb csatára lehet (nem véletlenül szeretné Ferguson évről évre 40 millióért vinni), a hatékonyságról az ő esetében aligha beszélhetünk. Az argentin személyében igaz egy gólzsákot ismerhettünk meg, első ránézésre viszont nem tűnik többnek egy szürke Inzaghinál, Van Nistelrooynál. Más kérdés, hogy az imént említett urak legalább akkora sikereket értek el, mint az általam nagyra becsült „játszó” csatárok, így az lenne az ideális a jövőre tekintve, ha a két fiatal csatár a saját műfajában képes lenne kibontakozni, s hosszú évekig alkothatnánk „halálos párost” – ahogyan gyakran fogalmaznak a spanyolok.
Érdekes ellentét vonható Kaká és Van der Vaart között: előbbi sztárként érkezett a nyáron, utóbbi pedig egy hajszál híján távozott, s alig vették emberszámba a szezon elején. Ehhez képest az évértékeléskor a szurkolók véleménye gyökeresen megváltozott: a holland lett az év egyik meglepetésembere, míg a brazil játékmester talán a legnagyobb csalódást keltő játékos. Különös egybeesés, hogy együtt szinte nem is játszhattak annak ellenére, hogy mindketten kíváncsian várták ezt a felállást: sérülés miatt ugyanis szinte napra pontosan váltogatták egymást az orvosi szobában.
Nem szabad megfeledkezni Raúlról sem, akiről évről évre elmondjuk, hogy legenda, azonban a pályán mutatott teljesítménye alapján már nem való nemhogy a kezdőbe, de a keretbe sem. Ahogyan a Barcelona évekkel ezelőtt nagyon okosan egy gyors generációváltással a fiataloknak adta át a terepet, hasonlóan – igaz évekkel megcsúszva – kellene cselekedni Raúl ügyében is, hiszen többek között az ő „kötelező” játszatása vette el a bizonyítási lehetőséget olyan fiataloktól, akik a klub jövőjét képviselhetik.
Ganar o ganar: jövőkép Mourinhóval?
Az újabb sikertelen szezon után a klub vezetősége elsősorban Florentino Perez szorgalmazására komoly változtatásra szánta el magát: az utolsó mérkőzést követő napon már készült Pellegrini menlevele, miközben az elnöki szobában Jorge Mendes ígéretet is tett Mourinho érkezésére.
Sokakban felmerül a kérdés, hogy a portugál tréner személyisége összeegyeztethető-e a klub szellemiségével? A válasz komplikált és hosszú vitákat indíthat, az viszont biztos, hogy egy olyan karizmatikus egyénről van szó, aki képes kiharcolni magának azokat a jogokat, amik feltétlenül szükségesek egy sikeres csapat létrejöttéhez: edzői döntések a játékoskeretet illetően. Az új trénertől merőben mást várnak a szurkolók, mint korábban: a jelenlegi, egyébként meglehetősen nívós keret csapattá alakítását, a csapatnak tartás biztosítását, győztes szellemiséget…
Sajtóhírekből tudjuk, hogy a Mourinho-Mendes páros gyakorlatilag kiskirályságot létesített a klubon belül, így tehát a szabad kezet valóban megkapja a portugál tréner. A keret alakításakor már kijelentette, hogy nem szeretne sok, drága igazolást, ehelyett kevés fontosat, elérhető áron. Nos, Di Maria és Canales, valamint valószínűleg Pedro Leon is a klub játékosa lesz, és már csak két érkezőt várnak: egy jobbhátvédet (Maicon) és egy mindenes középpályást (Gerrard, Schweinsteiger, Javi Martinez, Khedira…).
A jövő évi keret alakulását áttekintve láthatjuk, hogy a hiányposztok csak részben lettek a nyáron betömve, így Marcelónak nincsen megfelelő alternatívája, az irányító kilétét is bizonytalanság fedi, azonban a keret semmivel sem gyengébb, mint például a BL-győztes Interé. Így tehát újabb érkezők miatt aggódni butaság lenne: bízni kell Mourinhóban, s remélni, hogy képes lesz arra, amire megannyi kollégája az elmúlt években nem…
