Nem volt könnyû a kezdet Vallecasban a Real Madrid számára. Az elsõ alkalommal rögtön egy váratlan vereségbe szaladtak bele, mely után nagy valószínûséggel kritika is érte a csapatot. A Rayo 1977-ben jutott fel a Primera Divisiónba és az elsõ olyan találkozón, amely egy újabb madridi derbivé kezdett válni, a vallecasiak megmutatták mit is tudnak. 3-2-re nyertek. Figyelmeztettek mindenkit, hogy a minõség nem elég, ha valaki el akarja hozni tõlük a három pontot.
A madridizmus rengeteget tanult ebbõl a vereségbõl, megjegyezték, hogy a gyõzelem megszerzéséhez több csintalanságra van szükség és szenvedni is tudni kell. Pirri volt az elsõ Real Madrid játékos, aki gólt szerzett Vallecasban. Igazából rögtön kétszer is betalált, de ez is kevés volt a gyõzelemhez. A következõ szezonban (78/79) a blancók elõre léptek és egy döntetlennel tértek haza, a gólt pedig Santillana szerezte.
Harmadjára elérkezett a gyõzelem ideje is. A 79/80-as idényben a Real Madrid megtörte a jeget és gyõzni tudott (1-2), Santillana és Stielke találataival. Rendesen meg kellett izzadni a gyõzelemért. Azóta ezekre a meccsekre úgy tekintenek, mintha egy más párharc lenne, ahol a kulcs az alázat és a jó alkalmazkodás.
Pirri és Santillana állította fel az alapokat, õk tették világossá, hogy itt rendesen fel kell kötni a gatyát a gyõzelem megszerzéséhez. Mindketten ugyanúgy emlékeznek vissza arra, hogy mit is jelent a Rayo pályáján játszani: “Mindig is szerettünk Vallecasban pályára lépni, mert ez egy teljesen más játéktér, különleges, de nehéz. Megfog a lelátón levõ ünnepi hangulat, habár egyáltalán nem könnyû itt játszani. Érzõdik a feszültség, hogy ez egy kisebb hely és a szurkolók rendkívül összetartóak.”
Kiemelik annak a fontosságát, hogy jól kell kezdeni a meccset és uralni a játékteret: “A pálya méretei kisebbek, mint más stadionok esetében, pontosan ezért alapvetõen fontos a területek nyitása. Ez nehéz lesz az olyan játékosok számára, mint Cristiano Ronaldo, vagy Higuaín, mert nekik területre van szükségük. Xabi Alonso lehet a kulcs, mert õ osztja legjobban a labdákat, ha pedig a védõk mögé beíveli a labdát, akkor bajba kerülhet a Rayo.”
A Real Madrid mindegy egyes alkalommal változtatni kényszerült a játékstílusán, amikor erre a pályára lépett. Olyan csillagokkal volt teli a csapat, akik más stadionok gyepszõnyegéhez voltak szokva.
Jorge Valdano volt az az edzõ, aki a legjobban értett ezekhez a vallecasi derbikhez. Õ érte el a legjobb eredményt (1-5), a 95/96-os szezonban, amikor Amavisca, Sandro, Quique Sánchez Flores és Hierro (2) is betalált. Ezt a meccset pontban délben játszották. Érdekesség, hogy a Rayo kilenc játékossal fejezte be a mérkõzést, de a Bernabéuban játszott visszavágón, a gyõzelmükkel kiprovokálták Valdano elbocsátását.
Fabio Capello nem tudott gyõzni ezen a pályán. Ez volt az egyike annak a három vereségnek, amelyet a Madrid elszenvedett a tizenkét találkozóból, a nyolc gyõzelem és egy döntetlen mellett. 1997 február 19-én Ezequiel Castillo találata gondoskodott Capello Madridjának vereségérõl. Az akkori elnök, Lorenzo Sanz a bírókat hibáztatta: “Ez botrány.”
Florentino galaktikus Madridja viszont nem lazított. 2002 november 9-én a fõvárosiak elhozták a gyõzelmet (2-3), Ronaldo, Roberto Carlos és Figo találataival. Zidanet lenyûgözte a vallecasi atmoszféra.
