A beszámoló a La Galerna hasábjain jelent meg 2019. június 3-án.
Már háromszoros Európa-kupa-győztesek voltunk. Ez azt jelentette, hogy minden ellenfelünk számára elsődleges cél lett a bajnok letaszítása a trónról. A Stade de Reims – amely már az első döntőben is az ellenfelünk volt, még azelőtt, hogy „elhoztuk” volna tőlük Kopát – komoly erőt képviselt. Mindenki az óriást akarta legyőzni, és ezúttal mi voltunk az óriás.
Mi azonban ismét összefogtunk a csapatot jellemző győztes szellem jegyében, amely ezt a győzni akarást már a vezetőségre és a szurkolókra is átragasztotta. Mindenki a saját feladatára összpontosított, ugyanakkor mindig szem előtt tartotta, hogy segítenie kell a társait küldetésük teljesítésében.
Nehéz mérkőzés volt, de végül Mateos és Di Stéfano góljaival győztünk. Külön örömet jelentett számomra, hogy kapott gól nélkül zártunk. A védelemben mindig az volt a célunk, hogy az ellenfél legfeljebb tíz alkalommal jusson el a kapunkig, lehetőleg kevés valódi veszélyt jelentve. Bár Domíngueznek két alkalommal is bravúrt kellett bemutatnia, mindkét esetben remekül avatkozott közbe, összességében sikerült megvalósítanunk az elképzelésünket.
A mérkőzés legtöbbet emlegetett jelenete Mateos kihagyott tizenegyese volt. Éppen lejáróban volt a szerződése, és a jövője forgott kockán. Bár már megszerezte az első gólt egy nagyszerű akció végén, amikor a játékvezető büntetőt ítélt, ő kérte, hogy elvégezhesse. Alfredo volt a csapat állandó tizenegyesrúgója, de tisztában volt Mateos helyzetével, ezért átengedte neki a lehetőséget. A francia kapus azonban eltalálta a lövés irányát és hárított. Úgy gondolom, az idegesség játszott közre, hiszen a klubnál maradása is kérdéses volt.
Mateos teljesen összetört. Mindannyian próbáltuk vigasztalni, mert úgy sírt, mint egy kisgyerek. A végén azonban, a győzelem után, természetesen ő is őszintén örült a sikernek.
A másik emlékezetes történet éppen Kopához kapcsolódott. Számára különösen jelentős mérkőzés volt, hiszen korábbi csapata ellen lépett pályára. Rendkívüli futballista és igazi úriember volt. A találkozó nagy részét sérülten játszotta végig, hiszen akkoriban még nem lehetett cserélni. Carniglia edző azt kérte tőlünk, hogy inkább a másik oldalon vezessük a támadásokat, ennek ellenére Kopának sérülten is többször játékba kellett avatkoznia.
Amikor megnyertük a negyedik Európa-kupát, természetesen már az ötödik megszerzése is ott lebegett a szemünk előtt. Ugyanakkor pontosan tudtuk, milyen nehéz út vezet odáig, még ha az előző évek sikerei miatt kívülről könnyűnek is tűnhetett. Előbb a bajnokságot kellett megnyerni, majd öt párharcot túlélni, hogy egyáltalán döntőt játszhassunk.
Végül nemcsak az ötödik egymást követő döntőig jutottunk el, és nemcsak megnyertük azt, hanem a glasgow-i finálé, az az 5. Európa-kupa, a legendás 7–3-as győzelem valóban valami egészen különleges volt. Mindegyik Európa-kupa-siker emlékezetes maradt, de egyik sem váltott ki akkora eufóriát, mint az ötödik. És nekem megadatott az a szerencse, hogy egy évvel később magam is átélhettem ezt az érzést.
