A sorozat induló epizódjában az olvasók a Farkas Norberttel készült interjú elsõ részét olvashatják, amelybõl közelebbrõl megismerhetik a tizenhat éves szakmai tapasztalattal, irigylésre méltó nyelvtudással, hihetetlen munkabírással rendelkezõ családapát.
Személyes találkozónk során Norbertben egy rendkívül kedves, elszánt, profi, maximalista és közvetlen fiatalembert ismerhettem meg, aki két és fél órás beszélgetésünket emlékezetessé és izgalmassá tette, hiszen olyan történeteket mesélt a kedvenc csapatomról, amelyeket eddig sehol nem hallhattam. Ezeket persze „papírra” is vetem majd, úgyhogy érdemes lesz a sorozat további epizódjait is olvasni, ezt megígérhetem.
Az internetes fórumokon, közösségi oldalakon, szurkolói találkozókon többször találkoztam már azzal a meggyõzõdéssel, hogy Farkas Norbert a Barcelonának, vagy épp a Real Madridnak szurkol. Nos, már az interjú elején látszott, egyik sem igaz, Norbert a futball szerelmese, imádja ezt a sportot, emellett pedig mérhetetlenül tiszteli a Real Madridot és a Barcelonát.
Az interjú kezdete elõtt megejtettük az ilyenkor szokásos gyors bemutatkozást, letegezõdtünk, majd folytattunk egy rövid beszélgetést, amelyet mindenképp szerettem volna, ha az olvasók is láthatnak. Norbert a munkájáról mondott pár mondatot.
„Futballal foglalkozom, sporttal foglalkozom, ennél nagyobb öröm szerintem nincs is a világon. Azt szokták kérdezni tõlem, hogy én hol dolgozom. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy életemben fél évet dolgoztam, egy ajtógyárban. Onnantól kezdve nagyjából sporttal foglalkozom, ez pedig számomra nem munka, hanem hobbi.”
Akkor szerencsés vagy, hiszen tényleg az a legjobb, ha valaki a hobbiját végezheti munkaként.
„Persze, így van. Nézd. Amikor külföldre megyek forgatni, mindig azt mondom, hogy soha többet, én többet nem megyek, nem érdekel. Megjártam már a hadak útját mindenhol. Spanyolországban ugye a két legnehezebben elérhetõ célpont a Real Madrid és a Barcelona. Ezzel a két csapattal nagyon nehéz dolgozni. Minden ajtót becsuknak elõtted, ha az ablakon próbálsz bemenni, azt is zárva találod, nincs egy szabad nyílás. Ha bemész a kulcslyukon, akkor pedig felmerül a kérdés, hogy miért mész be. Nagyon nehéz. Ezért mindig elhatározom, hogy soha többet nem megyek, aztán két nap után már azt mondom, megyek, csinálom.” (nevet)
Azt gondolom, így már érthetõ, miért szerettem volna, ha ez a néhány gondolat sem marad ki a cikkbõl. És akkor álljon itt az interjú elsõ része:
Mindenekelõtt szeretném megköszönni a szerkesztõségünk nevében is, hogy elvállaltad a felkérésünket.
Számomra a megtiszteltetés.
Azért kértünk fel erre az interjúra, mert szeretnénk, ha az olvasók, és persze mi magunk is egy kicsit közelebbrõl megismerhetnénk azt az embert, akinek a kommentálása mellett követhetjük a Sport TV mûsorán kedvenc csapatunk mérkõzéseinek nagyjából felét. Tehát elsõként feltenném a kérdést, ki is Farkas Norbert valójában? Mit tudhatunk rólad? Vagyis röviden: ki rejlik a hang mögött?
1972 március 29-én születtem, tehát tegnap lettem negyven éves. (Az interjú március 30-án készült. A szerk.)
Akkor utólag is nagyon boldog születésnapot. (nevet)
Köszönöm szépen. A tegnapi nap tehát nem volt valami boldog számomra, persze csak idézõjelben, hiszen negyven év az mégiscsak negyven év. Megpróbáltam magam túltenni a negyvenes szám borzalmain, de tovább már nem foglalkozom vele. (nevet) Egyébként pedig a hét hetes kisfiamat, Bálintot dédelgettem. Erdélyi születésû srác vagyok, Szászrégenben születtem, egy kisvárosban. Gyakorlatilag végigfociztam a gyerekkoromat, de nem voltam soha igazán tehetséges futballista. Bár azt mondták, hogy volt bennem valami, de miután végül nem futballista lettem, így nyilván nem voltam egy szupertehetség. (nevet) Szüleim szigorúan neveltek, fõleg édesapám, de édesanyám is felnõtt a feladathoz e tekintetben. (nevet) Megkövetelték tõlem, hogy tanuljak, tehát ha nem vittem haza jó jegyeket, akkor nem mehettem focizni. De egyébként nem azért tanultam, hogy mehessek játszani, egyszerûen mindkettõt szerettem. A napjaim az iskolában kezdõdtek és a futballpályán fejezõdtek be. Tizennyolc éves koromig hátvédet játszottam, de voltam balhátvéd, középpályás is. Nagyjából kétszáz meccset játszottam a román utánpótlás bajnokságban a legmagasabb szinten.
Akkor már-már szakkommentátor vagy. (nevet)
Tényleg. (nevet) Nagyon szerettem játszani, versenyezni, bizonyítani. Egyébként ez nincs másképp ma sem, tehát nagyon szeretek bizonyítani. Elsõsorban saját magamnak. Tehát ha elmegyek forgatni valahova, akkor nem az igazgatónak, vagy a feletteseimnek akarok bizonyítani, hanem saját magamnak. Az érdekel, hogy mit tudok kihozni saját magamból. Az mondjuk igaz, hogy „operatõrgyilkos” riporter vagyok, mert nálam nyolckor kezdõdik a nap és hajnali egykor fejezõdik be. Van egy kis szünet, amikor lehet enni, de célszerû ezt már reggel elintézni, jóllakni, feltöltõdni, mert azt, hogy utána mikor lesz rá lehetõség, nehéz meghatározni. (nevet) De visszatérve a gyerekkoromra, Erdélyben érettségiztem, majd édesapámmal Magyarországra költöztem. Néhány hónap múlva édesanyám és a húgom is csatlakoztak hozzánk. Eredetileg gépészmérnöknek készültem. Egy olyan rendszerben nõttem fel, ahol csak egyetlen terved lehetett a jövõre nézve, az pedig a mérnöki pálya. Ha valaki lenni akartál egy ilyen ipari országban, akkor mérnöknek kellett lenned. De aztán nagy szerencse, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nem vettek fel gépészmérnöknek, mert nem is tudom, hogy tudtam volna érvényesülni. Abban biztos vagyok, hogy nem szerettem volna, amit csinálok.
Akkor az a tökéletes ellentéte lett volna a mostani életednek. Hogy haladtál tovább?
Úgy gondoltam, hogy mivel úgyis ismerem a román nyelvet, biztosan gyorsan meg tudnék tanulni olaszul. Beiratkoztam egy tanfolyamra, ahol aztán olyan tempót diktáltam, hogy az utolsó két órán már csak én voltam, meg a tanár. (nevet) Fél év alatt megtanultam a nyelvet, majd egy szerencsének köszönhetõen elmentem Olaszországba egy nyári egyetemre, ott még jobban belém ivódott a nyelv, a kultúra. Ezután hazajöttem, felvettek az olasz szakra, amit elvégeztem. Mellette fogadásból felvételiztem spanyol szakra is. Ide úgy jutottam be, hogy 102 pont volt a ponthatár, nekem pedig pont ennyim volt. A barátaimmal fogadtam, hogy egy év alatt úgy megtanulok spanyolul nulláról, hogy felvesznek az egyetemre. Ez sikerült is, bár utána voltak problémáim az egyetemen, mert az egy év azért kevés. Végül a spanyolt már nem végeztem el, mert idõ közben elindult a Sport TV, amire száz százalékosan koncentráltam, esti és levelezõ szak pedig akkor nem létezett. A spanyol nyelvvizsgát megszereztem, majd magánúton megtanultam portugálul, franciául. Persze ezeket nem azért, hogy lebegtethessem a szomszédnak, hogy nekem mennyi nyelvvizsgám van, hanem egyszerûen kihívás volt. Ha idõm engedi, most tanulok angolul, és tervbe vettem, hogy megtanulok katalánul. Utóbbit például azért, mert szeretem a katalán nyelvet, jó hallani. Így voltam a portugállal is. Franciául például imádok olvasni, Maupassant a kedvencem. De ha most épp Madridról beszélünk, néhány héttel ezelõtt Butraguenóval beszélgettem a Bernabéuban, az interjú elõtt pedig hosszasan csevegtünk García Marquezrõl, mert kiderült, hogy õ a kedvenc írója, és én is imádom, ez pedig megadta az egész beszélgetés alaphangját.
Tehát a Sport TV-nél már a kezdetektõl ott vagy, de elõtte dolgoztál a Magyar Rádiónál és a TV2-nél is. Hogy kerültél ezekre a helyekre, mi volt itt a dolgod?
Nekem gyermekkori álmom volt, hogy sportriporter legyek, vagy valamit a sporttal csináljak. Volt egy kis parentézis ezzel a mérnöki dologgal, mert egy olyan országban, ahol nem igazán van TV, nem tudsz sportriporter lenni. Aztán hallottam egy reklámot, hogy indul egy médiaiskola a Magyar Rádióban, és egybõl tudtam, hogy nekem ott a helyem. Akkoriban volt egy rossz Zsigulink, édesapámat meggyõztem, hogy nekünk az már nem kell, és eladtam hatvanezer forintért. Ezt befizettem az iskolára, amit aztán el is végeztem. Bekerültem gyakorlatra a rádióba, olyan emberek közé, mint Török László, Radnóti Laci bácsi, Siklós Erik, Novotny Zoltán vagy Vass István Zoltán. Nagyon jelentéktelen figura voltam. Ebben a környezetben nagyon nehéz volt bebizonyítani, hogy te ezt csinálni akarod, téged ez tényleg érdekel. Nekem fél év alatt sikerült elérnem, hogy elfogadjanak.
Azért ez egy elég komoly névsor, hogy sikerült véghezvinned?
Ez egy jó történet, sosem fogom elfelejteni. Magánszorgalomból kimentem egy magyar – olasz vízilabda mérkõzésre. Akkoriban Ratko Rudic volt az olaszok edzõje, én pedig odamentem hozzá, megkérdeztem tõle, hogy miként került az olasz csapat élére, úgy tudom, hogy szereti a futballt és a Sampdoria a kedvenc csapata, és ez hogy alakult ki. Megcsináltam, lefordítottam és megmutattam az anyagot Töröknek, akirõl köztudott, hogy imádja a vízilabdát. Akkor ez annyira megtetszett neki, hogy maradhattam és csinálhattam az interjúkat. Az 1998-as labdarúgó Világbajnokság elõtt például tervbe vettem, hogy minden csapatból megkérdezek egy játékost, a végére nyolc-tíz össze is jött.
És a TV2?
A kilencvenes évek közepén, amikor elindították az olasz összefoglalót, nem volt emberük, aki ezt le tudta volna fordítani, aki tudott volna vele mit kezdeni. Akkor én már nagyon nagy olaszmániás voltam, néztem a bajnokságot, a mûsorokat, minden játékost, riportert, szófordulatot ismertem. Kézenfekvõ volt, hogy engem hívnak, tudták, hogy én ezzel foglalkozom. Emlékszem, hogy akkoriban elmentem a Real Madrid, az AS Roma, a Fiorentina edzõtáborába. Olyan emberekkel tudtam beszélni, mint például Mijatovic, vagy a késõbb bundabotrányba keveredett Luigi Sartor. Az is egy jó sztori, amikor egy brazil játékossal beszélgettem egy olasz csatorna kérésére. Valamennyire már beszéltem portugálul akkoriban, és az olaszok megkértek, hogy én beszéljek a játékossal, õk pedig felveszik. Érdekes volt. Ezeket az anyagokat pedig látták a Sport TV-nél, így kerültem ide már a kezdetekkor. Elõször még segédszerkesztõként, de ez egy hétig tartott, azóta szerkesztõ vagyok.
És minek köszönhetõ, hogy Horváth Ferenc kollégáddal szinte egymást váltogatva közvetítitek a Real Madrid és a Barcelona meccseit?
Amikor én odakerültem a TV-hez, abban az idõszakban jött Misur Tomi is, aki az olasz futball nagy és jó ismerõje. Két olaszos nem kellett, így én azt mondtam, csinálom a spanyol focit. Persze nem volt teljesen ismeretlen számomra ez a terület, hiszen a kilencvenes évek közepén azzal idegesítettem az ismerõseimet, hogy este tízkor Barca – Real vagy Real – Barca mérkõzéseket néztem a spanyol televízióban. (nevet) Nekünk nem volt spanyol csatornánk, úgyhogy az ismerõsöket végighívtam és mindig mentem hozzájuk. 2000-ben elkezdtem tanulni is a spanyol futballt. Spanyolul már beszéltem, de elmélyítettem a tudásom. Feri akkor már Gundival (Gundel Takács Gábor, a szerk.) együtt közvetített, és én is úgy gondoltam, hogy kipróbálnám magam. A szerkesztésben már nem láttam akkora kihívást, úgyhogy részt vettem néhány próbaközvetítésen. Ez egyébként most már sajnos nem bevett gyakorlat, úgyhogy mindenki beül és közvetít, de akkoriban tíz próbaközvetítésem is volt. 2004. szeptember 26-án egy Mallorca – Barcelona meccsel nyitottam, ahol a vendégek 1-3 arányban múlták felül a hazaiakat. Azóta közel ezer meccset közvetítettem. Ez a felosztás pedig adta magát. Mindketten spanyol futballt közvetítünk, és egymás között osztjuk fel a meccseket. A lényeg, hogy ne legyen mindig ugyanaz a kommentátor. Most egyébként a Fieszta miatt egyre kevesebb idõm van közvetíteni, úgyhogy gyakorlatilag most már mindenki közvetít mindent.
Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki jó és elismert sportriporter, sportkommentátor legyen?
Ez egy olyan kérdés, amire nem tudom a választ. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha valaki eldönti, hogy elismert sportriporter lesz, akkor az lesz. Mindenkinek nem lehet megfelelni. Mindig lesz, aki szerint te jó vagy, jól közvetítesz, jól ejted a szavakat, van aki pedig teljesen alkalmatlannak fog tartani. Egyébként ha valaki úgy ül le közvetíteni, hogy becsülettel felkészül, akkor azt mondhatják rá, hogy rossz riporter, de azt hogy nem készült fel rá, azt nem. Sok olyan közvetítésem volt, hogy halálra készültem magam, de az elsõ pillanatban valami rosszul sült el, valami nem mûködött, hiányzott, és az egész közvetítés rossz lett. Ha mondjuk a hangmérnök rosszul küldi rá a füledre a hangot, nem jött vissza a hang, vagy épp visszajött de visszhangos volt… Ez egy nagyon összetett feladat, de számomra nagyon nagy megtiszteltetés, hogy közvetíthetek. Hogy közvetíthetem a Madridot, a Barcelonát. Ez óriási dolog. Ezért is bánt az, amikor azt hallom vissza, hogy én utálom a Real Madridot. Hogy lehet ezt mondani? Madridban forgatok a csapatról, Puskásról, rengeteget… Nem értem, hogy mondhatja valaki, hogy utálom a Madridot. Számomra a Madrid ugyanolyan fontos, mint a Rayo Vallecano, vagy a Getafe. Nem lehet, hogy egy riporter nem szeret, vagy lebecsül egy csapatot. Számomra ez elképzelhetetlen. Egy csapatot, amit létrehoztak, megszerveztek, üzemeltetnek… És fõleg a Madridot? Ami nem is egy csapat, hanem egy világ. Tegnap este például írtam egy blogot azzal kapcsolatban, hogy milyen érdekességek történtek az El Clásicók történetében. Kubala és Oliva összeverekedtek a pályán, de aztán végül egyiküket sem tiltották el, így Kubala vezérletével a Barcelona lett a bajnok. Az írást úgy kezdtem, hogy „összecsap a Barcelona és a Real Madrid”, az elsõ hozzászólásban pedig egy felhasználó azt rótta fel, hogy miért a Barcelonát írtam elõre. Nos azért, mert Barcelona – Real Madrid mérkõzés lesz a Camp Nouban. Ráadásul engem annyi pozitív élmény ért már Madridban, Barcelonában, a Madriddal kapcsolatban. Meg sem fordul a fejemben, hogy én bárkit is utáljak. Fõleg egy ilyen intézményt, mint a Real Madrid. Nekik köszönhetem, hogy egy bizonyos kör ismer és elismer, hogy megismerhettem olyan játékosokat, mint Ramos, Casillas, Zidane… Gyakorlatilag az egész csapatot. Mourinhót… Nincs olyan játékos a Real Madridban, akivel kapcsolatban ne lenne valamilyen élményem. Nincs.
Ez irigylésre méltó. Mit tartasz saját erõsségednek a szakmádban?
Nézd, erre azt szoktam mondani, hogy szorgalmas vagyok. Egy tízes skálán szerintem a hetes szintet mindenben megütöm, ami szükséges. Felkészültség, ismeretanyag gyûjtés, tudásanyag, nyelvismeret, helyismeret, hang, most már nagyjából megtaláltam a közvetítés ritmusát, stílusát, hogy az emberek mire kíváncsiak.
Nyelvtudás?
A nyelvtudás alapvetõ az én szemléletem szerint. Például nem tudnék holland meccseket közvetíteni úgy, hogy nem tudok hollandul. Ha holland bajnokságot kellene közvetítenem, akkor megtanulnám a nyelvet. Én azt mondom, tisztességgel, becsülettel végzem a munkámat. Örülök, hogy van akinek tetszik, bár tudom, hogy vannak, akiknek nem.
A Sport TV márciusban sokunk örömére spanyol futballal foglalkozó mûsort indított Fieszta címmel. Az elsõ néhány rész megtekintése után elmondhatjuk, komoly szerepet vállalsz a mûsorban, hogy Faragó Richárd szavaival éljek, „száguldó riporterként”. Pontosan mi a feladatod a mûsor szerkesztõi csapatában?
Azt szoktam mondani, hogy 2012-ben két gyermekem született, Bálint és a Fieszta. Bálint február 10-én, a Fieszta egy hónappal késõbb, úgyhogy nagyjából egyidõsek. (nevet) Korábban is voltak már próbálkozások, háttéranyagokat forgattunk külföldön. Mondanom sem kell, hogy 2000 környékén sokkal könnyebb volt a Real Madriddal dolgozni, mint manapság, de nincsenek lehetetlenek. A vezetõség eldöntötte, hogy kellene egy háttérmûsor, ami megmutatja a spanyol hangulatot, azt, hogy a spanyolok hogyan viszonyulnak a saját futballjukhoz, milyen kultúra veszi körül azt. Miután én foglalkoztam a szerkesztõségben a legtöbbet a spanyol futballal, az országgal, én beszélek spanyolul, nekem van helyismeretem, kapcsolati tõkém, ami jól kamatoztatható, értelemszerûen rám bízták, hogy találjam ki a mûsor struktúráját, felépítését. A címet is én találtam ki, amire a végén a vezetõség is rábólintott persze. Megosztok egy kis kulisszatitkot is, a mûsor munkacíme „Spanyol viasz” volt, de ez valahogy nem stimmelt, aztán elkezdtem gondolkozni a címeken: Fieszta, Mañana, ¡Olé!, ¡Hola!… Aztán Horváth Jánossal, a Sport TV korábbi elnökével beszélgettem, és mondtam neki, hogy a Fieszta az, ami a legjobban cseng, õ pedig egyetértett. Majd Máté Paliék is azt mondták, hogy szerintük jó lesz, és végül így indult a mûsor.
És hogy alakult ki a mûsor felépítése?
Az ötletem az volt, hogy betétekre építsük fel ezt az egy órát, és végül összesen tizenkét kis tapas szerû betétet írtam össze. Azt találtam ki, ami aztán meg is valósult, hogy egy tapas bárban játszódjon a mûsor, ahol van spanyol zene, ahol lógnak a sonkák, tehát tényleg spanyolos a hangulat. A mûsor vezérfonala a futball, de annak vannak mellékágai, mint például a gasztronómia, a flamenco, kultúra, vagy a stadionok. Aztán ott van a szurkolói képek, videók helye, ami szintén egy fontos elem. Ide egyébként folyamatosan várjuk az anyagokat. Ez egyébként rengeteg elfoglaltsággal, munkával jár, az ötletek tõlem származnak, származtak. A forgatási helyszíneket én terveztem meg, az ott forgatott anyagok témáját is én találtam ki, de ez nem nagyképûség, egyszerûen ez a feladatom. A kapcsolatot az emberekkel én vettem fel, én leveleztem le velük a találkozókat. Ez egy rendkívül összetett feladat, rengeteg energiát felemészt. Az, hogy Ronaldo fodrászával beszélj, nagyon komoly elõkészületeket igényel. Nem elég csak megtudni, hogy kik õk, hanem meg is kell õket gyõzni, hiszen nem szívesen nyilatkoznak. Bújni kell a sajtót, érdekes témákat kell találni, amelyek nagyon szorosan összekapcsolódnak a futballal, a Real Madrid, a Barcelona vagy a Valencia játékosaival. Nem lebecsülve az Osasuna, a Rayo Vallecano vagy a Sporting Gijón szurkolóit, de úgy gondoljuk, hogy Magyarországon elsõsorban a Madridra és a Barcelonára figyelnek az emberek. Ezt a nézettségi adatok is alátámasztják, hiszen a két csapat meccseit nézik. Az egymás elleni mérkõzéseik pedig csúcsokat döntögetnek. Ráadásul a két csapat szurkolótábora nézi a másik meccseit is, általában az elsõ gólig, de nézik. Egyébként gyilkos tempót diktálok, a témákat kitalálom, leforgatjuk, utána hazajövök, megvágom, és megpróbáljuk minél érdekesebbé, minél színesebbé tenni a mûsort, ami a magyar televíziózásban egyedülálló, hiszen heti egy órában soha egyetlen televízió sem foglalkozott a spanyol kultúrával, ilyen mélységekben pedig pláne nem. Úgy gondolom, ilyen közel nem került még egyetlen futballkultúra sem a magyar nézõkhöz, mint most a Fiesztán keresztül a spanyol.
Folytatjuk…
A következõ részben Farkas Norbert az alábbi témakörökrõl beszél: madridi élmények; találkozás játékosokkal, vezetõkkel; a kommentátori munka kulisszatitkai; Real Madrid.
