Az edzõje, José Mourinho képes kinyitni a Bank of England széfjét a legmodernebb lézerrel, vagy akár egy rozsdás dugóhúzóval is. Neki mindegy. Az õ Coca-Cola-receptje az, hogy lelkes játékosokat küldjön pályára. Granerót kisgyermekkora óta igazi rátermett emberként jellemzik.
A Nemzeti Könyvtárban találkozunk. Legutóbb, amikor itthon járt, nem volt lehetõsége ellátogatni ide. Amikor az illetõ, aki bevezet minket, mosolyogni kezd, mert ez az elsõ alkalom, hogy egy futballista érdeklõdik a hely iránt, Granero megkérdezi: „És a tûzoltók közül sokan jönnek?” Nem kedveli a sztereotípiát, amely ostoba, milliós nadrágban futkározó embereknek láttatja õket, futballistákat. Úgy tûnik, hogy ez a srác csak a saját gondolataiban bízik.
Odafigyelve válaszol a Jot Down kérdéseire. Nem törõdik az interjú közbeni csend kényelmetlenségével. Sokat gondolkozik, felméri, amit mond. Nagyon precíz a nyelvhasználatban is. Nincs köntörfalazás. Hiszünk neki, õszintének tûnik. Ilyen volt a találkozónk:
Az egyik elsõ, ha nem a legelsõ pszichológus, aki feltûnt a labdarúgás történelmében, ott volt az 1958-as svájci Világbajnokságon. Ez a doktor azt javasolta, hogy hagyják ki Garrinchát a keretbõl, aki végül döntõ szerepet vállalt a verseny során.
Nem tudtam errõl. Persze, mivel õ volt az elsõ, fõszerepet akart vállalni. Tipikus hiba, hogy mindannyian, amikor újak vagyunk valamiben, azt akarjuk, hogy megjegyezzenek minket. Még szerencse, hogy nem figyeltek rá, de eltelt ötven év, és sokat változott a helyzet. Sok pszichológus adott azóta jó tanácsokat.
|
„A profi játékosok 95%-a küzd problémákkal. |
Sokat vitáztak azokról a pszichológusokról, akiket Benito Floro hozott a Real Madridhoz. Az elsõ, Emilio Cidad olyan feladatokat adott a játékosoknak, mint hogy képzeljék el, amint egy gyümölcsöt esznek – a Marca címlapján szerepelt is Butragueno egy képzeletbeli citrom fogyasztása közben –, és úgy fog bevonulni a történelembe, mint az ember, aki verseket szavaltatott velük letolt nadrágban.
A gyümölcsös esetet ismerem. Vannak terápiák, amelyek látszólag nem passzolnak egy futballista személyiségéhez, de biztosan megvan az alapjuk. Tényleg. Letolt nadrágban verset mondani egy módja annak, hogy közelebb kerülj az emberekhez. Ha kinevetteted magad – idézõjelben – a többiek elõtt, azzal emberibbé, közvetlenebbé válsz. Sok futballöltözõben van távolságtartás a játékosok között, különösen egy olyan csapatéban, mint a Madrid, ahol az emberek a világ eltérõ pontjairól származnak, és mindannyian nagy ambíciókkal bírnak. Ez a távolság rosszat tesz a csapatnak. Fontos szerepet tölt be egy olyan feladat, amely során humorosan közelíthetsz a társaidhoz. Hogy mûködik-e vagy sem, azt nem tudom, nincs róla információm. Mi, futballisták néha túl zárkózottak, fölényeskedõk vagyunk az ilyesmihez, a szó jó értelmében, és nehezen nyitunk az új dolgok felé.
Abban a csapatban Prosinecki azt mondta, hogy nem beszél pszichológussal, mert õ sérült, nem pedig õrült, miközben Míchel a nyolcvanas években titokban látogatta Rosa Guiasolát, az Atlétikai Szövetség pszichológusát.
Míchel ezt nem mesélte nekem! Azt gondoljuk, hogy a futball egy olyan sport, ahol már nem nagyon lehet fejlõdni, különösen az edzést és a többit illetõen, ám a pszichológiai területen bõven van még hova elõrelépni.
Késõbb Iván Campo válságos helyzetbe került a szorongása miatt, miután aláírt a Real Madridhoz. De ez megtörtént más klubokban is: kiszivárgott, hogy azt követõen, hogy Gerard visszatért a Barcházoz, majd’ meghalt félelmében, hogy nem tudja azt a szintet nyújtani, amit a Valenciában. Julen Lopetegui szintén súlyos krízist élt át a gránátvörös-kékeknél, Valerón depressziós volt az Atlético Madridban, csakúgy mint a kapus, Toni. Guerrero nagyon stresszes volt az utolsó bilbaói éveiben, ahogy az a Gíner a Valenciában, aki minden bekapott gólnál magát hibáztatta. És akkor még nem beszéltünk az edzõkrõl, például Luis Aragonésrõl, akinek három csapatot kellett otthagynia beteges aggódása miatt, vagy Cruyffról, aki szívizom-problémákkal küzdött. A nagy idol, Sacchi sosem tudott megbirkózni a nyomással, ami azért terhelte, mert nem tudta megismételni a Milannál bevezetett forradalmi rendszerével elért sikereit.
Ezek a játékosok, akiket említettél, megszokott stresszhelyzeteken estek át. A profi játékosok 95%-a küzd hasonló gondokkal. Én is sokszor megtapasztaltam ezeket. Ez természetes, ez a sport nagyon sokat követel, minden téren. Ráadásul a futballistákat ikonként tüntetik fel, akik felelõsek a gyerekek neveléséért. Mindezen át kell lendülni a pályán, ahol keveset hibázhatunk, mert nagyon magas szinten vagyunk. Ez a légkör olyan stresszhelyzetet teremt, ami néha majd’ felrobban, néha pedig nem, de mindannyian rendelkezünk ezekkel a problémákkal. Ritka, hogy valaki nem esik át ezen. Nemcsak az általad említettekhez hasonló esetek vannak, elõfordul, hogy mindenki ilyesmitõl szenved. Vannak játékosok, akik könnyebben megküzdenek ezzel, másoknál pedig sokáig fennáll ez az állapot, és napvilágra is kerül.
Rosana Llames, a Sporting Gijón pszichológusa azt mondta a 90-es évek elején, hogy a futball ismerete alapvetõ fontosságú volt számára.
Ahogy egy katona sem lehet jó edzõ, legyen bármilyen kiváló stratéga is, itt is ez a helyzet (Granero ezzel az elhunyt Valeri Lobanovskyra utal, aki ezredesként és a Dinamo Kijev edzõjeként is ismert – A szerk.). Nincs sok közük egymáshoz azoknak a problémáknak, amelyeken egy átlagember megy keresztül az életében, és azoknak, amelyek egy futballistát terhelnek az intenzitást és a precizitást illetõen. Ezért minél többet tud egy pszichológus a futballról, annál jobb. Ha az illetõ focista volt, vagy ûzött valamilyen csapatsportot, például kosarazott, akkor is jól mûködhet a dolog. Így a problémák ismerõsebbek lehetnek számára, és könnyebben azonosíthatja õket.
A Madridnál most nincs pszichológusotok, de a korosztályos csapatoknál dolgoznak ebben a beosztásban.
Igen, de nem vagyok benne biztos, hogy folytatják. Én Chema Bucetával és José Beiránnal, két nagyon jó pszichológussal dolgoztam. Négyszer vagy ötször beszélgettünk évente. Csoportos és egyéni foglalkozásokon keresztül tudták meg, hogy kinek mire van szüksége. Ezután tesztek segítségével statisztikát készítettek a játékosok pszichés állapotáról. Különösen a motivációt, a mentális fáradságot, a stresszhelyzetekben adott reakciókat vizsgálták. Fiatalként az utánpótlásbázisban gyakran érezni túlzott elvárásokat a csapat, a család, a környezet és a barátok részérõl. Amikor közel vagyunk egy cél eléréséhez, az elég nagy stresszt vált ki belõled, még a pozitív helyzetekben is. Azonosították, hogyan tudunk felmérni egy problémát és megoldani azt. Segítettek a felismerésben, ez biztos.
|
„Szóval nem létezik a jó fiú Balotelli. (…) |
Sok médium gúnyt ûz a sportpszichológusokból, de a 92-es olimpiai válogatottnak is volt egy, mégpedig José Lorenzo González, akit Luis Aragonés is alkalmazott a németországi Világbajnokságon, amikor szövetségi kapitány volt. Végül mindkétszer gyõztes csapat jött létre.
Nem hiszem, hogy lenne összefüggés. Figyelembe kell venni magát a csapatot is. A pszichológus hasznos a csapat számára, de tudni kell használni õt. Jól kell kiválasztani. Ez fontos számomra. Mindegy, hogy a technikát vagy a taktikát fejlesztik, szerintem a pszichológiai oldalt is lehet fejleszteni és edzeni. Mindenki egyetért abban, hogy ez meghatározó faktor egy csapat és egy játékos teljesítményében. Szerintem fontos, de nem hiszem, hogy azért nyernének, mert alkalmaznak pszichológust.
A Madrid egykori erõnléti edzõje, Walter di Salvo Massachusettsbõl hozatott egy gépet, ami a mentális felkészítésért felelt. Mûködik még?
Igen, megpróbálta. Már megszûnt. Kíváncsiságból tett rá kísérletet. Nem tudom, meddig mûködhet. A segítségével fokozni vagy csökkenteni lehetett a mentális aktivitást hangokon és képeken keresztül.
Kétségtelen, hogy vannak futballisták, autentikus csillagok, akik olyanok, mintha márkák lennének. Ebben az esetben beszélhetünk arról, hogy egy túlzott, sõt, egy kiegyensúlyozatlan személyiség szívesen választja a labdarúgást?
Igen, biztosan. Nem hiszem, hogy ez a fajta futballista lehetne másmilyen. Szóval nem létezik a jó fiú Balotelli. Nincs ilyen lehetõség. Van egy karaktere, ami 25 évesen már nehezen változik. Ráadásul van egy temperamentum, ami a génekben van. Nem mondom, hogy ha ilyen vagy olyan vagy, akkor jobb focista leszel, de azt sem, hogy ha nem vagy ilyen, akkor majd leszel. Nem gondolhatunk a Mágikus Gonzálezre (Jorge Alberto González Barillas egy már visszavonult salvadori futballista volt – A szerk.) úgy, mint aki este tízkor lefekszik, majd felkel, megreggelizik és elmegy a meccsre. Ez az ember nem létezik. Azt kell élveznünk, amilyen volt: fenomenális. Ugyanez igaz George Bestre vagy Maradonára is…Jobban kellett volna vigyázniuk? Miért? Élvezd, amit látsz, ami elõtted van, és kész.
Mijatovic azt mondta rólad, hogy nem tudtad elviselni annak a terhét, hogy az elsõ csapatba kerültél.
Sok mindent mondtak már, ami…De ez furcsa, mert õ írta alá a szerzõdésemet. Nem tudom, hogy ez olyasmi-e, amit Pedja utólag gondolt, de én még itt vagyok, és egyre jobb a helyzet, az az igazság. Nem hiszem, hogy ez az én problémám. Épp ellenkezõleg, az egyik erõsségem az, hogy jól viselem a nyomást, és tökéletesíthetem egy saját nevelésû futballista játékát, aki tudja, hogy minden évben a világ legjobbjai fognak küzdeni az õ posztjáért, és, hogy meg kell harcolnia a helyéért. Három éve vagyok itt, most kezdem a negyedik szezonomat, és maradni akarok. Azt hiszem, eddig jó teljesítményt nyújtottam, és úgy gondolom, még többet adhatok. Nem probléma számomra a nyomás elviselése.
Hogy haladsz a pszichológiai tanulmányaiddal?
Lépésrõl lépésre, sietség nélkül. Nagyon jól sikerült az elsõ évem a Complutensén (madridi egyetem – A szerk.), de az idõbeosztásom és a futballkarrierem miatt magánintézménybe kellett iratkoznom. Így kényelmesebb számomra a vizsgák idõzítése, de jó emlékeket õrzök a Complutensérõl. Rengeteg tárgyam volt, és sok barátot szereztem, jó év volt.
Mint „majdnem pszichológus”, találkozol a tanulmányaidhoz kapcsolódó esetekkel a környezetedben?
Szerintem az egész futballvilág felér egy iskolával ebbõl a szempontból. A Real Madrid sokkal fontosabb iskola, mint bármelyik pszichológiai képzés, amikor a futballt illetõen kell mentális tanácsokat adni. Rengeteg társamtól kaptam tanácsokat, amelyek segítettek. Casillastól, Raúltól és Gutitól is, olyan emberektõl, akik sok idõt töltöttek itt. Sokkal több problémával kellett megküzdeniük, mint bárkinek, aki pszichológiát végez. Nagyon bízom bennük. Most különösen Xabiban, látva, ahogy túllendül a nehézségeken. Nagyon csodálom õt ebbõl a szempontból. Csodálom Cristiano Ronaldót is az ambíciója miatt és azért, ahogyan akkor viselkedik, amikor a hegycsúcson van, és látszólag nem juthat följebb, ám õ mégis talál egy utat, ahol továbbmehet.
(Folytatás hamarosan)
