Cristiano lejön a hegycsúcsról, amikor a pályán kívül van?
Õ mindig ott van a hegyen, hisz õ egy olyan játékos, aki a csúcson él. Megvan benne ez az elvárás. Õ annyira jó és meghatározó, hogy ott van, és az az õ helye. Egy kedves, megértõ ember, aki a barátainak a barátja, a társainak pedig a társa. A róla kialakított képnek sajnos nincs köze a valósághoz, leginkább azért, mert amikor egy futballista a csúcson van, az õt övezõ irigység próbálja minél jobban lejáratni. De neki nem kell lejönnie a hegyrõl. A saját érdeme, hogy ott van, és hogy ott is marad. Odafent is lehet jó és alázatos srác. Az alázat pedig nemcsak azt jelenti, hogy lehajtja a fejét. Tisztában van vele, hogy jó, ezért is mondja, de akkor tanúsít alázatot, amikor tudva, hogy ennyire jó, még többet akar, és ezt minden edzésen és mérkõzésen demonstrálja. Sosem elégszik meg, ez is alázatosság. Amikor azt mondják, hogy Cristiano nem alázatos, nevetek. Õ az egyik legalázatosabb srác, akit ismerek.
Vetettem egy pillantást a spanyol olimpiai válogatott játékosainak idõvonalára. A Twitterükön olvashatunk minden percükrõl, arról, hogy kivel járnak, és hogy mikor mit csinálnak a párjukkal…Világos, hogy a PlayStationnek is függõi lettek. Mit gondolsz errõl a mai jelenségrõl?
Ez nemcsak a futballistákkal történik meg, habár õk is több szabadidõvel rendelkeznek, és mivel közismert személyiségek, jobban látni, mit csinálnak, de ez nem a focisták különlegessége. Engem konkrétan nem vonz ez a dolog, nem jelent sokat számomra. Értem, hogy a fiatalok szeretnek életük minden percérõl tájékoztatást adni Twitteren, és, hogy szeretnek játszani a PlayStationnel, de én inkább elolvasok egy könyvet. A közösségi hálók annyira új dolgok, és annyira elterjedtté váltak, hogy normális, hogy a fiataloknak ennyi idejét veszik el.
| „Amikor azt mondják, hogy Cristiano nem alázatos, nevetek. Õ az egyik legalázatosabb srác, akit ismerek.” |
Régen sokszor tettél közzé dolgokat a Twitteren, de aztán abbahagytad.
Kicsit jobban megválogatom a dolgokat. Volt néhány rossz élményem, melyek hatására jobban átgondoltam, mit írok ki. Ugyanakkor érettebbé is váltam, és vannak dolgok, amelyeket úgy élvezek ki, hogy magamban tartom, és nem osztom meg másokkal. De ahogy minden, ez is ízlés dolga. Nekem is megvan a sajátom, ahogy mindenkinek. Senkinél sem tartom jobbnak magam.
A Twitternek megvan a maga fontos szerepe. Egyszer például a segítségével sikerült megkérdõjelezni Diego Torresnek, az El País munkatársának egy híradását, aki azt írta, hogy akkor éppen az öltözõben hallgattad Mourinhót. Úgy tett, mintha a barátod lenne, te pedig elárultad volna, hisz aznap azt twittelted, hogy otthon töltöd az eltiltásodat… (Granero 2011. április 16-án, szombaton órákkal a mérkõzés elõtt azt írta, hogy otthon van. – A szerk.)
Így van, nem szeretjük, ha valaki úgy tesz, mintha ott lenne egy csapat öltözõjében, miközben nincs ott, és ez különösen igaz a Real Madridéra. Elsõsorban azért, mert az információnak óriási hatalma van, és amit elolvas az ember az újságban, az az „igazság.” Sokszor nincs kontrollja ennek a hatalomnak, amellyel a kommunikációs csatornák bírnak. Kicsit védtelenek vagyunk, mert bárki írhat olyat, ami nem igaz, és árthat egy olyan csapatnak, mint a mienk, amely fontos célokat tûz ki maga elé, és nem engedheti meg az effajta problémák felmerülését. Ezért néha meg kell védenünk magunkat. Ebben az esetben nyilvánvaló volt, hogy eltiltottak, de nem hiszem, hogy a közösségi háló lenne az önvédelem megfelelõ módja. Egyszer elmentünk vacsorázni a társakkal, és az egyik újságíró kitalálta, hogy minden spanyol ott volt, kivéve engem. Azt írta, hogy engem nem hívtak meg, mert az edzõ barátja voltam, és már nem képeztem a csapat részét. Képzeld, másnap kikerült egy fotó, amin mindannyian szerepeltünk. Mivel mindennap meg kell tölteni valamivel az újságokat, sokszor kreálnak történeteket, néha pedig ezek kárt okoznak. Igaz, hogy hozzászoktunk, de attól még nem szeretjük.
Milyen volt a kapcsolatod az elõzõ edzõvel, Pellegrinivel?
Olyan ember volt, aki bízott bennem. Õ egy közvetlen, jó edzõ. A Getéféból jöttem vissza akkor, a Real Madridnak pedig hat sztárja volt a posztomon, és megkérdeztem, hogy ugyanazok a feltételek vonatkoznak-e rám is, vagy lesz-e valamiféle megkülönböztetés. Azt mondta, nem, hogy mindannyian egyenlõk vagyunk, és hogy azzal fog számolni, aki éppen a legjobb formában van. Több, mint harminc meccsen játszottam az elsõ évemben, szóval ebbõl a szempontból tartotta a szavát, és jó emlékeim vannak róla.
Olyan edzõid voltak, akik teljesen az ellentétei egymásnak, mint Laudrup és Mourinho.
Nem annyira különbözõek õk. Más munkamódszereik vannak, és igaz, hogy eltérõ pályafutással és tapasztalatokkal rendelkeznek. De van, amiben hasonlók. Michael nagyon ambiciózus ember. Ebbõl a szempontból nagyon hasonlít a mi edzõnkre. Habár Laudrup nem mutatta annyiszor, õ is perfekcionista, ahogy Mourinho. Természetes, hogy nem lehet õket összehasonlítani. Az egyikük a világ legjobb edzõje, a másik pedig csak most kezdte. Sok mindenben különböznek egymástól.
A Madrid olyan embereket igazolt, akik végül alig játszottak. Ez elkedvteleníti az utánpótlás-játékosokat?
Amikor szerzõdtetsz valakit, azt meggyõzõdéssel teszed. A fiatal madridisták azt akarják, hogy a legjobbak jöjjenek a Real Madridhoz. Azt akarom, hogy a csapat megerõsödjön, habár ez nagyobb versenyhelyzetet teremt számomra. Amikor én is rajongó voltam, azt akartam, hogy a Real Madrid jó játékosokat igazoljon, és a legjobb lépjen pályára. Azt szeretem, ha idejönnek, és megküzdhetek velük, mert ezáltal fejlõdhetek mint futballista, tanulhatok tõlük, ha pedig felülmúlom õket, az még jobb. A klubnak megvannak a maga kritériumai, és az utóbbi két évben nagyon okos igazolásokat hajtott végre. Minél több kiváló játékos érkezik, annál jobb. Nietzsche azt mondta, hogy az ellenfelek által javulhatsz, hogy velük kell foglalkoznod. Amikor jön egy jó játékos a posztodra, az ösztönzõ erõvel bír.
Milyen érzésük van az utánpótlás-játékosoknak? Bíznak bennük?
Azokban bíznak, akik megérdemlik. Ebbõl a szempontból igazságos az edzõnk. Sok lehetõséget biztosított. Tavaly nagyon sokan mutatkoztak be nála. A legtöbb edzésen részt vesznek néhányan a Castillából is, ez pedig olyan esély, aminek én is nagyon örültem volna fiatal koromban. Persze, hogy bíznak bennük, de ez a Real Madrid, és nem helyezheted olyasvalakinek a vállára a felelõsséget, aki nincs rá felkészülve. A saját érdekében. Nem mondhatsz nekik igent csak azért, hogy igent mondj.
| „Az egyik oka annak, hogy idáig jutottam, az, hogy mindezt lehetetlennek tartottam. Ezért teljesítettem olyan jól, ahogy csak tudtam.. Ha nem láttam volna lehetetlennek, elszalasztottam volna a lehetõséget.” |
Mit gondolsz arról a szóbeszédrõl, hogy Xavi Hernández fejlõdõ játékosként nem kaphatta volna meg a lehetõséget a Barcában, ha nem lettek volna gazdasági problémák a klubnál?
Nem értek egyet vele. Ez csak pletyka. Lehet, hogy ha a Barca valaki mást igazolt volna le, akkor Xavi egy másik csapatban robbant volna be, vagy talán nem is tûnt volna fel, valami más okból kifolyólag. Nem tudhatjuk, mi lett volna, ha másik úton indulunk el. Ezt sosem lehet tudni. Talán egy másik csapatban még jobb játékos lett volna. Nehéz erre rájönni. Szerintem Xavi egy ígéretes játékos volt, és megtalálta a megfelelõ helyet a fejlõdéshez és ahhoz, hogy jó futballistává váljon.
Volt egy csapattársad a Castillában, Javi García, akinek a posztján ott volt Emerson és Diarra, majd Van der Vaart, Gago és Lass…most jól megy neki a Benficában. Szoktatok beszélni?
Nem sokat (mosolyog). Sok évig játszottunk együtt. Az ifiben társak és riválisok voltunk, mert hasonló poszton szerepeltünk, és ugyanazokat a célokat tûztük ki magunk elé. Habár társak voltunk, rivalizáltunk egymással. Mindig örülni fogok, ha jól boldogul, és szerintem most így van. Õ nagyon ambiciózus. Végül azokra gondolsz szeretettel, akikkel egykor megküzdöttél.
A Madrid utánpótlásbázisának felelõsei szerint te már gyerekként is megkülönböztetted magad a többiektõl, mert megszállottan az elsõ csapatba akartál kerülni. Amikor arra került a sor, hogy visszatérj Madridba, eszedbe jutott, hogy olyan csapatba menj, ahol nagyobb eséllyel kerülhetsz a kezdõcsapatba?
Számomra a Real Madrid jelenti a sikert, sehol sem kaphatok többet. Máshol többet fejlõdtem volna? Melyik csapatba menjek, hol húzzam meg a határt? Meddig kell lejjebb adnom a szintet ahhoz, hogy úgy érezzem, az a csúcs számomra? Nem tudom. Nem tudom, hogy ez egy második vonalbeli csapat, egy klub a segunda divisiónban, vagy a segunda B-ben, esetleg a harmadosztályban. Meddig menjek el? Ha nem a Madridban lennék, hanem a Valenciában, akkor elõrébb jutottam volna? És ha egy középmezõnybeli csapatban, vagy egy olyanban, amelyik a bennmaradásért küzd? Nem lennék képes olyan szintre tenni a lécet, ami nem a lehetõ legmagasabb. Nem lennék igazságos magammal és az egész életemmel szemben sem, amelyet kicsi korom óta az edzéseknek és a futballnak, a legnagyobb szenvedélyemnek szenteltem. Ha a lehetõ legmagasabb szinten játszhatok, bármilyen nehéz is legyen, nem mondok le róla azért, hogy több lehetõséget kapjak. Persze, hogy játszani akarok, de a Real Madridban, a legjobb helyen. Õrültség más lehetõséget keresni, ha ez is megvan, különösen akkor, ha egész életedben arról álmodtál, hogy magas szintre juss. Ha megijedsz a lehetõségtõl, és valami biztosabbat keresel, akkor, idézõjelben mondva, vesztegeted az idõd.
| „Madridistaként sosem játszhatnék a Barcelonában, a legjobb feltételekkel és a világ minden kincséért sem. Képtelen lennék rá.” |
Szerinted vannak olyan fiatal játékosok, akiknek jobb lenne a Real Madridtól távol?
Ezt nem tudom neked megmondani, mindenkinek magának kell döntenie errõl. Az elõbb azt mondtad, én akartam a legjobban bekerülni a Real Madrid elsõ csapatába. Lehet. De mindig annyira távolinak láttam ezt, hogy teljes erõbedobással dolgoztam. Ha közelebbinek éreztem volna, talán másként használtam volna az erõmet. Számomra viszont mindig annyira távoli, nehéz és álomszerû volt a Real Madridban játszani, hogy egy pillanatnyi kihagyást sem engedhettem meg magamnak. Nem vagyok túl bölcs, de az egyik oka annak, hogy idáig jutottam, az, hogy mindezt lehetetlennek tartottam. Ezért teljesítettem olyan jól, ahogy csak tudtam. Ha nem láttam volna lehetetlennek, elszalasztottam volna a lehetõséget.
Jártál a Bernabéuban, amikor még voltak állóhelyek?
Igen, az utánpótlás-társaimmal együtt.
Õrület volt. Az emberek kiabáltak, borosüvegek és szendvicsek repültek a levegõben, téboly volt az egész. Most mindenki szépen ül, és a lelátó tele van japán turistákkal. Szerinted így hûvösebb a hangulat?
A világ változott meg, nem a Bernabéu. Régen a madridiak, a madridisták jártak a meccsekre. Most a Madrid a leguniverzálisabb klub, köszönhetõen az elnökünk munkájának, aki nagyon sokat tett ezért. A Madrid az egész világra hatással van, mindenhol ismerik. A kommunikációs eszközök megváltoztak, a Madrid pedig kiterjeszkedett az egész világra. A Bernabéu nem ugyanaz már, ahogy a Real Madrid sem az, ami a 70-es, 80-as években volt. Annak semmi köze a 21. századhoz, ami alkalmazkodott a globalizációhoz. Számunkra nem mindegy, hogy azok az emberek vannak a lelátón, akik most, vagy azok, akik régen voltak. De tudjuk, hogy tõlünk függ, mennyire mozdulnak meg az emberek. Tudjuk azt is, hogy a Bernabéu mindig segített nekünk a fontos meccseken. Tavaly voltak nagyon jelentõs meccseink, amelyeken a lelátó olyan volt, mint a legszebb napokon. Nem várhatjuk, hogy a Real Madrid olyan sebességgel növekedjen, ahogy növekszik, és, hogy olyan dimenziókba jusson, amilyenekbe jut, ahogy azt sem, hogy ne menjenek végbe ezek a természetes változások. Én azt szeretném, hogy itt legyenek a japánok, és hogy Japánban szeressék a Real Madridot. Idén nyáron voltam Japánban: tele van madridistákkal és Real Madrid-mezekkel. Normális, hogy a stadionban is ott vannak.
Jó, itt most nem etnikai vagy xenofób kérdésrõl van szó, hanem egyszerûen vannak, akik konkrétan azért panaszkodnak, mert a szurkolók már nem buzdítanak úgy, mint régen. A közönség tagjait „piperos”-nak nevezik. (Vagyis azok csak ülnek a meccsen, és napraforgómagot esznek – A szerk.)
Normális, hogy belefáradnak a gólok ünneplésébe. Idén százat lõttünk. Hihetetlen szezont produkáltunk. Mára azt szeretném, hogy a Real Madrid szurkolója legyek, és mindennap kiélvezzem. Földöntúli játékosok, brutális számok. Nagy meccseket játszottunk. Nem sok idõt hagytunk nekik a szotyizásra (nevet).
A sajtó szerint Mourinho elérte, hogy a végsõkig harcoljatok vele, olyannyira, hogy a tavalyi kupadöntõben te is folyamatosan vitatkoztál a partjelzõvel.
Én nem vagyok ilyen, nem szeretek az asszisztenssel vitázni. Elég gyáva dolog õt támadni, csak a munkáját végzi. De igen, Mou elérte, hogy a halálba is vele tartsunk. Ez az egyik erénye, és az õszinteségével tudja mindezt megvalósítani. Ez a különbség. Õ egy olyan edzõ, aki mindent megnyert, és még többet akar. Fertõzõ az ambiciózussága. Az év minden napján 100%-ra kényszeríti az embert, egy eltökélt futballista pedig hálás ezért.
Akárhogy nézzük, az elmúlt évek Barcelonájához nem sokat lehetne hozzátenni. Hihetetlen csapatuk volt, és mindent megnyertek. Hogy tudta ezt megemészteni a madridizmus?
Nem hiszem, hogy meg kellett volna emészteni. Nem gondolom, hogy a madridizmusnak és a madridista kultúrának be kell érnie azzal, hogy a Barcelona sikereit figyeli, aztán megpróbálja túltenni magát rajta. Hozzászoktunk ahhoz, hogy mi vagyunk az elsõk, ez kapcsolódik hozzánk, és sem a szurkolók, sem mi nem akarunk megemészteni semmit. Azért harcolunk, hogy visszatérjünk a minket megilletõ helyre, amit tavaly már sikerült elérnünk. Az elmúlt három évben tényleg nagyon magas szintet képviseltek, de ez csak még értékesebbé teszi a teljesítményünket. Most a legfontosabb kihívás számunkra az, hogy itt tudjunk maradni, és újra megvalósítsuk a hegemóniánkat. Mindenki a történelem legjobb csapatáról beszél, egy másik együttes pedig kilenc pontot vert rájuk, miközben továbbra is csodálattal nyilatkoznak róluk. Szóval nagyon elöl voltunk ebben a bajnokságban! Sõt, nyertünk a saját pályájukon! Meg kell érteni, hogy a Madrid nem egy olyan csapat, amely megbékélne, vagy arra szorítkozna, hogy megpróbálja megemészteni azt, amit lát. Fellázad, és vissza akar térni oda, ahová szerintem tartozik.
Játsszunk egy kicsit, képzeld el! Szerinted a Barca játéka jobban passzolna a te személyiségedhez?
Nem, nem, nem! Nekem tökéletesen mindegy, hogyan játszanak. Madridistaként sosem játszhatnék a Barcelonában, a legjobb feltételekkel és a világ minden kincséért sem. Képtelen lennék rá.
A bajnoki cím elhódítása után megjelent a Twitteren és néhány médiumban egy kép, amelyen megpuszilod Ramost. Egy másikon meztelen felsõtesttel is láthattunk az öltözõben. Hogy viseled azt, hogy sztárként kezelnek?
Visszautasítom ezt a szerepet. Visszautasítom. Futballista vagyok, oké? A futballisták a focival foglalkoznak, az én munkám pedig az, hogy játsszak, mégpedig jól játsszak. Nem lehet elvárni a futballistáktól, hogy amellett, hogy jól teljesítenek, még példásan is viselkedjenek a…gyerekek miatt. Nem hiszem, hogy ennek hozzá kell tartoznia a foglalkozásodhoz. Egyedül a Madridban való szerepvállalás képez különbséget. Ha egyszer itt játszol, ha ez a címer van a mellkasodon, példaképnek kell lenned. Mert az emberek nem téged látnak, hanem a Real Madrid egyik játékosát, a Real Madrid képét pedig nem lehet beárnyékolni. Én itt nõttem fel, és megtanítottak nekem néhány dolgot, amirõl beszélnem kell. Nemcsak focizni tanítottak meg, hanem még rengeteg dologra. Tisztelnem kell ezt az intézményt. Ez méltóság kérdése. Ugyanakkor nem szeretem, amikor a közszereplõktõl – legyen szó énekesekrõl vagy sportolókról – azt várják, hogy mutassanak példát a gyerekeknek, és neveljék õket. Nem, a gyerekeket a szüleik nevelik.
(Folytatás hamarosan)
