Mi jut eszébe, ha a brazil futballra gondol?
Amikor Brazíliáról beszélsz, akkor a futballról beszélsz. Egy olyan országról van szó, ahol a futball más: az élet értelme, egy igazi látványosság. Büszke vagyok arra, hogy olasz vagyok, de a játékra lehet különbözõképp tekinteni. Az is büszkeséggel tölt el, hogy a brazilok öt gyõzelmébõl kettõt ellenünk szereztek. Brazília maga a futball.
Mit gondol, mik az olasz válogatott legnagyobb erõsségei a pályán?
Technikailag nagyon képzettek vagyunk, de ami a legfontosabb, szívvel játszunk, áldozatot hozunk és minden áron gyõzni akarunk. Ha kell, képesek vagyunk csúnyán játszani. Számunkra a gyõzelem jelent mindent: ez a titkunk. Megvan a kellõ akaraterõnk ahhoz, hogy átlendüljünk a nehézségeken és akadályokon. Ez mindig megvolt az olaszokban, és büszkék is lehetünk rá.
Sokat beszéltek arról mostanában, hogy az olasz válogatott megváltozott, sokkal vakmerõbb lett, amióta Cesar Prandelli átvette az irányítást. Egyetért ezzel?
Az olasz labdarúgás sokat változott, de nem csak Prandelli miatt. Ha megnézzük az európai versenysorozatok elmúlt húsz évét, akkor az egyik legjobb futballt az AC Milan játszotta. A nemzeti csapatról is elmondható ez, amely 2006-ban világbajnokságot nyert. Néhány meccset négy támadóval, két középpályással, akik közül az egyik a támadó szellemû Pirlo volt, illetve két támadásokat segítõ szélsõ védõvel, Zambrottával és Grossóval fejeztünk be. De az emberek mindig az 1930-as olasz csapattal példálóznak, amikor a ’catenaccio’ volt az uralkodó trend. Még most is tudunk védekezni, de támadni is. Többet van nálunk a labda.
Nem meglepõ, hogy néhány kortársa, mint Pirlo vagy Buffon még mindig fontos szerepet játszik a válogatott életében?
Nem lep meg a dolog, nekünk, olasz játékosoknak részünket képezi a kemény munka és az áldozathozatal. Nagyon keményen edzünk. A pályán és azon kívül is profik vagyunk, a nap 24 órájában. Ennek pedig az az eredménye, hogy olyan játékosok, mint Pirlo vagy Buffon 35-36 évesen is ott vannak. Ez Olaszországban normális.
Karrierje néhány fontos pontja a franciákhoz köthetõ, mik a legjelentõsebb emlékei ezekrõl a meccsekrõl?
A generációm nagy riválisa volt a francia csapat, mivel úgy tûnt, hogy állandóan velük kell játszanunk a döntõ fontosságú pillanatokban. Volt, hogy szomorúan hagytam el a pályát, de az utolsó alkalom, a 2006-os döntõ nem is alakulhatott volna jobban. Azt, hogy mi történt velünk a 2000-es Eb döntõjében, még mindig nem tudtam megemészteni, mivel nem voltunk eléggé olaszok. Szerintem ha nem is aljasnak, de nyilvánvalóan jóval ravaszabbnak és kellemetlenebbnek kellett volna lennünk. Az utolsó harminc másodpercben dobtuk el azt a döntõt. [A francia csapat a második félidõ hosszabbításában egyenlített, majd a hosszabbításban Trezeguet aranygóljának köszönhetõen meg is nyerte a meccset. – A szerz. kieg.] De még így is mindig öröm volt ellenük játszani, hiszen olyan kivételes generáció játszott akkor náluk, akiknek a képviselõi Zidane, Thuram, Deschamp, Henry, Trezeguet voltak. Egyszerre voltak nehezek, de izgalmasak ezek a találkozások.
Karrierje alatt rengeteget fejlõdött a jelenlegi címvédõ, Spanyolország. Mit gondol, ez minek köszönhetõ?
Voltam olyan szerencsés, hogy élhettem Spanyolországban, úgyhogy kiélvezhettem azt, ahogy ott megélik a futballt. A nyugodt felkészülés a meccsekre, stressz és nyomás nélkül… Persze a gyõzelem nagyon fontos, de a szórakozás is. Ez más. A spanyolok nagyon szerencsések voltak, mivel egy fenomenális játékosokból álló generáció érett be náluk. Mindig megvoltak náluk a nagy tehetségek, a tehetséges válogatott csapatok, de sosem tudták megtenni a következõ lépést és nem tudtak igazi gyõztessé válni. Viszont az elmúlt hat-nyolc évben szinte mindent megnyertek, abban pedig biztos vagyok, hogy idén sem lesz könnyû legyõzni õket.
Amikor 2006-ban Spanyolországba költözött, már láthatta, hogy ebben a generációban megvan az, ami a nagy sikerekhez kell?
Igen, látni lehetett, hogy csodálatos játékosok kerülnek elõ, ami hosszú évek munkájának eredménye volt. Késõbb viccelõdtem is Iker Casillasszal, hogy „lehet, hogy megnyertétek az Európa-bajnokságot, de ha egyszer világbajnokok lesztek, meglátjátok, hogy az mennyire megváltoztatja az életeteket.” Aztán ahogy egyre keményebbek, ravaszabbak lettek, megnyerték a világbajnokságot, és egy szinte legyõzhetetlen csapattá váltak. A baj pedig az, hogy a következõ generációjuk is ugyanolyan erõs, mint a mostani, úgyhogy a többi ország felkötheti a nadrágot.
A spanyolok a torna esélyesei?
Egyértelmû, hogy õk az egyik esélyes csapat. Õket kell legyõzni. Harcedzett alakulat, de vannak fiataljaik is.
A mostani keretük szenvedte a legnagyobb visszhangot keltõ vereséget Brazíliában, a konföderációs kupa döntõjében. Mit gondol errõl?
Az ilyen dolgok elõfordulnak. Senki nem legyõzhetetlen. Ha egyszer elkezded elhinni, hogy az vagy, akkor jön a pofon. A spanyol játékosoknak tisztában kell lenniük azzal, hogy hihetetlen egyéni képességekkel és nagyszerû edzõvel rendelkeznek, de ha elmúlik a gyõzelem utáni vágy, akkor bajban lesznek. Ezt pedig nem olyan könnyû fenntartani, bár úgy gondolom, hogy aki egyszer megérezte a gyõzelem ízét – aki volt már a pálya közepén a csapattársaival, és örömet okozott a hazájának – az újra és újra át akarja ezt élni, szóval motiváltak lesznek. Emellett pedig tudniuk kell azt is, hogy minél többet nyersz, annál többen akarnak legyõzni.
Hogy emlékszik vissza a legutóbbi tornára?
Futball szempontjából a 2010 egy nehéz év volt Olaszországnak. Sok fiatallal és néhány idõsebb játékossal mentünk a tornára. De Gattuso térde megsérült, Buffonnak hátproblémái voltak, Pirlo pedig lesérült… A legnagyobb meccseinket a keménymag nélkül játszottuk, ezért pedig meg is fizettünk. Egy világbajnokságon erõs karakterekre van szükség. A döntõre aztán visszatértem, én adtam vissza a trófeát, mint az elõzõ gyõztes csapat kapitánya. Csodás pillanat volt, de egyben szomorú is, hiszen búcsút kellett intenem a trófeának négy év után…
Az ön számára mit jelent világbajnoknak lenni?
Mindig azt mondom, hogy ha valaki megnyer egy Bajnokok Ligáját, Európa-ligát vagy egy nemzetközi tornát, akkor jó játékosnak gondolja magát, talán az egyik legjobbnak. De ha egyszer megnyersz egy világbajnokságot, akkor legendává válsz. Ezzel el is mondtam, hogy mennyire megváltoztatja egy játékos életét, ha egyszer világbajnok lesz.
Dél-Afrika után az Emirátusokba költözött. Milyen élmény volt?
Azért mentem oda, hogy egy új futballélményt tapasztaljak meg. Egy év után térdproblémáim lettek, majd leültem az elnökkel és megbeszéltük, hogy át kellene gondolnunk a szerepemet. Három éves szerzõdést írtam alá úgy, hogy az elsõ két évben letehettem az edzõi vizsgáimat. Tavaly, amikor megérkezett az új edzõ, az asszisztenseként kezdtem dolgozni. Az edzõi pálya jelenti a jövõmet, legalább is remélem. Szeretnék edzõ lenni, mivel úgy gondolom, hogy ez áll hozzám a legközelebb. Remélem, hogy képes leszek felhasználni az évek során szerzett tapasztalataimat ahhoz, hogy segítsem a fiatalok fejlõdését. Arról álmodom, hogy egy napon jó edzõ leszek, elég jó ahhoz, hogy átvehessem a válogatott irányítását és ki tudja, talán még néhány címet is nyerhetek.
Játékosként nagy tisztelet övezte vezetõi képességei miatt. Ezt fel tudja használni edzõként is?
Egy edzõ szerepe más. Egy játékosnak sokkal önzõbbnek kell lennie olyan értelemben, hogy miként készül fel egy mérkõzésre. Neki nem kell aggódnia a többiekért, de egy edzõnek mindenkit motiválnia kell, kezelnie kell különbözõ helyzeteket. Ez egy olyan szerepkör, amit nagyon élvezek. Sokat tanulok, megvannak a saját elképzeléseim a játékról, az pedig, hogy Spanyolországban is játszottam, nagyban kiszélesítette a látókörömet. 2014 júniusában lejár a segédedzõi szerzõdésem, utána pedig edzõ akarok lenni. Szívesen dolgozom külföldön, szeretek új emberekkel és különbözõ kultúrákkal megismerkedni.
Mely edzõk voltak önre legnagyobb hatással játékosként?
Marcello Lippi és Fabio Capello: nem véletlen, hogy az õ irányításuk alatt voltam a legjobb. Mindketten rengeteg dolgot tanítottak nekem, de dolgoztam olyanokkal is, mint Arrigo Sacchi vagy Giovanni Trapattoni… Remélem, hogy mindegyiküktõl a legjobb dolgokat lestem el, amit majd a jövõben a játékosaimnak is megtaníthatok. Ha elég szerencsés vagy ahhoz, hogy a legjobb játékosokkal dolgozz, akkor tudnod kell kezelni õket, a legjobbat kell kihoznod belõlük minden esetben. Én olyan edzõk kezei alatt dolgozhattam, akik ebben nagyon jók voltak, de a legfontosabb az õszinteség és a következetesség.
Az, hogy sikeres játékos volt, segíti, vagy gátolja?
Elõször segíteni fog, mivel az emberek emlékeznek arra, amit elértem. De ha eljön az ideje annak, hogy a játékosokkal kell beszélni, akkor nehezen tudod az üzenetedet átadni, mivel két perc alatt elveszíted õket. Ilyenek a játékosok. Remélem, hogy készen állok majd a kihívásra. Szenvedélyes vagyok, keményen dolgozom, az elmúlt két évet tanulással töltöttem, élvezem az edzésekre való felkészülést, a hibák kijavítását, a játékosok közötti mozgást. Ez egy új fejezet az életemben. Játékosként nem volt lehetõségem klasszikus tízest játszani: olyasvalaki voltam, akire szüksége volta a csapattársaimnak, így mindig mindent bele kellett adnom. Edzõként remélem, hogy sikerül ezt a játékosaimba is belenevelni.
Az interjúsorozat korábbi részei:
Hierro
Ronaldo
Zidane
