Mourinho, a különleges: I. rész

A Maffiózók sorozat megvan? Ha még nincs, akkor most ugorj át két bekezdést, egy kis spoiler következik. Az utolsó évad elején Tony Soprano kómába esik, miután Junior Soprano lelövi. A fõszereplõ nagynehezen túllendül a dolgon, de észreveszi, hogy megrendült az emberek hite a vezetõi státuszát illetõen. Amikor egy esküvõn elájul, a lehetséges utódok éhes cápákként veszik körbe. Úgy dönt, valamit tennie kell ez ügyben. A lehetõség megadatik, amikor az emberei leülnek egy asztalhoz, hogy megebédeljenek. Körbenéz a teremben, majd megakad a szeme az új fiún, Perry Annunziatán.

Õ egy kicsit olyan, mint Vin Diesel; fiatal, kemény és kigyúrt. De egyben sebezhetõ is: forrófejû és tapasztalatlan. „Mi a f*sz bajod van?” Mondja neki Tony, csak úgy hirtelen, a semmibõl. „Beb*szod a hûtõajtót?” Szó szót követ, verekednek, Tony pedig teljesen kiüti a srácot. „Akarsz még valamit mondani?” Az üzenet tehát elküldve.

A spoilernek vége. Nos, valami hasonló – vagy pontosan ugyanez – történhetett a Stamford Bridge-en tavaly nyáron. José Mourinho megérkezett, ám karrierje során elõször fordult elõ, hogy sebezhetõ volt: három ingergazdag év után tért vissza a Real Madridtól, az elsõ olyan idénnyel a háta mögött, amely során nem nyert trófeát.

Körülnézett a teremben, végül megakadt a tekintete Matán. 25 éves srác, közel pályája csúcsához, mesteri labdakezeléssel, a szurkolók által a megelõzõ két szezon legjobbjának választva. Ha õt lenyomná, azzal a többiek tudtára adná, hogy ki a fõnök; senki sem érinthetetlen. Mourinho pedig pontosan ezt tette. A Chelsea az új (régi) menedzsment irányítása alá került.

Mielõtt José Mourinho belevetné magát egy új munkába, nyílt levelet küld a leendõ munkatársainak. Amikor elõször tette ezt meg – 2002 januárjában a Portónál – akkor egy darab papírról beszélhettünk, de az 51 éves portugál halad a korral.
„Most már vannak a telefonjainkon és iPadjeinken applikációk” – magyarázza, utalva az üzenetre, amit tavaly a Chelsea játékosai kaptak a bejövõ fiókjukba, amikor újra átvette a csapatot. „Így hát nincs több papír.”

Az alapvetõ instrukciók, amikkel a csapatot ellátja, nem igazán változtak az elmúlt nagyjából tizenkét évben. Mourinho mindig azt hangoztatja, hogy a futball egy csapatsport, az egyéneknek pedig saját érdekeiket a csapat célja mögé kell helyezniük. Megígéri, hogy igazságos lesz, de emlékezteti a játékosokat, hogy minden döntését úgy hozza meg, hogy a klub számára az a legjobb legyen. Tisztában van azzal, hogy a futballisták egójára is hatni kell, ezért megígéri nekik, hogy ha teljesen alárendelik magukat az õ munkamódszerének, akkor minden erejével azon lesz, hogy a lehetõ legjobbat hozza ki belõlük.

Ez a dokumentum szinte szerzõdésnek tekinthetõ a játékosok és az edzõ között, egy írásos kivonata az edzõi elvárásoknak, illetve az edzõi ígéreteknek. „Igen!” – mondja Mourinho. „Nincs már olyan, hogy ’tisztellek, mert te vagy a menedzser’.”

„A focisták manapság – általánosságban – csak akkor adnak, ha kapnak is valamit cserébe. Vagyis az van, hogy ’tisztellek, mivel jó vagy. Tisztellek, mert õszinte vagy velem. Tisztellek, mert jobbá teszel és érzem ezt.’ De nincs már ’tisztellek, mert te vagy a menedzser.’ Egy kicsit olyan ez, hogy ’tisztellek, mert te vagy a hatóság’.”

Mourinho módszerei nem mindenkinél mûködnek. A Real Madridnál nyilvánosan és kicsinyesen akadt össze két játékossal: Iker Casillasszal és Sergio Ramosszal, a világ talán legjobban elismert kapusával és védõjével.

Egy Barcelona elleni vereség után Ramos kifakadt Mourinhóra: „Sosem voltál játékos, úgyhogy nem mindig tudhatod, hogy mi történik.” A lapok arról is írtak, hogy a Spanyolországban töltött évek utolsó idõszakában Cristiano Ronaldo és Mourinho már alig beszéltek egymással.

De Mourinho szokatlan módszerei toboroztak egy kisebb sereget is, akik hûségesek. Zlatan Ibrahimovic például elmondta, hogy a portugál mellett „oroszlánnak” érezte magát. A holland irányító, Wesley Sneijder ennél még tovább is ment: „Kész voltam ölni és meghalni érte.” Amikor Frank Lampard édesanyja 2008-ban elhunyt, Mourinho felhívta telefonon minden nap, hogy együttérzésérõl biztosítsa és tanácsokkal lássa el. Mourinho nem is volt akkoriban az edzõje, nagy eséllyel nem is játszott volna már a kezei alatt.

„Õ a leghûségesebb, leggondoskodóbb edzõ, akivel valaha dolgoztam.” – mondta nemrég Lampard. „Lehet, hogy elfogult vagyok vele szemben, mivel szeretem, de azonnal szállítja a sikereket.”

Ahogy olvasom Mourinhónak a listát – hívõk és ellenzõk –, a reakciója természetes marad, mint amikor a vacsoránál sorolják a lehetõségeket, de te már rég eldöntötted, hogy mit akarsz rendelni.

„Lehetetlen minden játékost jobbá faragni. Néhányukkal nem sikerül, néhányukat nem tudom jobbá tenni. Viszont ha játékosról játékosra végigmegyek, akkor azoknak az aránya, akikbõl a legjobbat tudtam kihozni, óriási. Természetesen vannak néhányan, akikkel nem volt jó a kapcsolatom, mivel a személyiségeink nem fértek meg egymás mellett, vagy nem élveztem a velük való közös munkát. De arányaiban ez minimális.”

Mourinho megosztja az öltözõt, de ez nem szabadna, hogy bárkit is meglepjen, hiszen a futball világát is megosztja, vagyis lényegében az egész világot. Az eredményeit legalább nem lehet megkérdõjelezni. Õ az egyetlen olyan edzõ a világon, aki Angliában, Olaszországban és Spanyolországban egyaránt bajnok tudott lenni. Emellett Portugáliában is az lett, de ezt nem igazán emlegeti. Ez olyan, mintha benne hagynád az önéletrajzodban a középiskolai eredményeidet.

Két Bajnokok Ligája címe is van, amelyeket bizonyos vélemények szerint az elmúlt tíz év két aktuálisan leggyengébb csapatával hódított el: 2004-ben a Portóval, 2010-ben az Interrel. Nyert persze egy rakás más trófeát, kupákat, szuperkupákat, csecsebecséket és bizsukat, de a legõrültebb rekordja talán az, hogy szinte sosem szenved vereséget hazai pályán a csapataival. Mourinho nem épít csapatokat, õ spártai harcosokat verbuvál és képez, akik mindhalálig megvédik fellegvárukat.

Ezért minden csapatnak harcolnia kellene a kegyeiért, de nem mindig ez a helyzet. 2008-ban például állásinterjún volt Barcelonában, de a katalánok Pep Guardiolára, egy akkor még nem kipróbált Mourinho-ellentétre szavaztak. A Manchester United is hívhatta volna Sir Alex Ferguson utódjának, ám az Old Traffordon nem szeretik a portugál ’ha megunom a klubot, továbblépek’ hozzáállását, õk inkább hosszú távú megoldást kerestek.

Néhányan rebesgetik, hogy Mourinho sírt, amikor megtudta, nem õt választották, de õ kitartóan tagadja, hogy lett volna ilyen közeledés. Néhány szakértõ, leghangosabban Johan Cruyff, nem szereti csapatainak játékstílusát, miközben szinte mindenki arrogánsnak és önimádónak tartja.

Mourinho tisztában van mindezzel, különleges emberi mivoltának egyik legkülönlegesebb jellemvonása pedig az, hogy tényleg úgy tûnik, egyáltalán nem érdekli a dolog. Persze pontosan tudja, hogy edzõként minden egyes tettét tüzetesen megvizsgálják, úgy, ahogy talán egyetlen más szakmában sem. Nem csak a sikerei nyilvánosak, a kudarcai is.

Ha például Juan Mata virágzik Manchester United játékosként, az emberek tudni akarják majd, hogy miért adta el õt. Ha azt fújja, hogy Arséne Wenger folyton siránkozik, ahogy januárban tette, akkor a földön nincs esély arra, hogy az Arsenal menedzsere ne hallja ezt vissza. A történelem igazolja, hogy a fõnöke, Roman Abramovics Mourinho után Avram Grantot és még hat tökéletesen megfelelõ menedzsert rúgott ki 2007 szeptembere óta.

Stresszesnek találja a menedzseri munkát? „Nem”- feleli Mourinho határozottan. „Az életet érzem néha stresszesnek. Nem Londonban, hanem Madridban és Olaszországban volt stresszes.” Arra a kérdésre, hogy mi akadályozhatja meg az alvásban, nevetve felelte, hogy „semmi”.

„Semmi! Minden éjszaka hét-nyolc órát alszok.” – kevés hallgatás után folytatja: „Nem tudom a munkámat egy orvoséhoz hasonlítani, aki szívmûtéteket végez. A különbség az, hogy emberek milliói látják a munkám eredményét, de az orvos esetében ezt csak a mûtõasztalon lévõ beteg családja ismeri. Rajta mégis sokkal nagyobb felelõsség van, mint rajtam. Ez az, amiért néha úgy érzem, hogy mi túl sok pénzt keresünk azokhoz képest, akik sokkal többet tesznek az emberiségért, mint mi.”

„Mi a futball?” – folytatja. „A foci érzelem. Semmi egyéb.”

Egy öregebb, valószínûleg bölcsebb, de mindenképpen kevésbé divatorientált Mourinho tért vissza az elmúlt nyáron Londonba. Amikor elõször itt járt, 41 éves volt, vidám és napbarnított. Amikor 2004-ben bemutatták a sajtónak, olyan dolgot mondott, amire mindig emlékezni fognak: „Nem vagyok egy hétköznapi edzõ – különleges vagyok.” A Manchester City szurkolói lejárató hadmûveletbe kezdtek ellene, azt terjesztették, hogy a szürke kabátja Matalan márkájú (Egy alacsony árfekvésû márka – a szerz. kieg.), de igazából Armani volt. Önmagában ez a részlet elég volt ahhoz, hogy megmutassa nekünk: egy új idõszak kezdõdött.

Mourinho most az ötvenes éveiben van, öszülõ hajjal. A Premier League menedzsereinek fele fiatalabb, mint õ, és úgy tûnik, eldöntötte, hogy nem elég méltóságteljes folyton azzal foglalkozni, hogy mit viseljen. Manapság sokszor látni, hogy az oldalvonal mellett a csapat melegítõjében mászkál fel s alá.

„Azért viselek valamit, hogy jól érezzem magam benne, nem azért hogy jól nézzek ki” – magyarázza. „Néha hordhatok melegítõt, máskor pedig zakót és inget, ez a körülményektõl függ. Soha nem izgatom magam azon, hogy divatosan vagy jól nézzek ki, a lényeg, hogy érezzem jól magam.”

Nem vagyok biztos abban, hogy teljesen hiszek neki. Ezen a zimankós délutánon, egy fulhami fotóstúdióban, félúton a lakása és a Stamford Bridge között, Mourinho rétegesen felöltözve jelenik meg, ízléses öltözékben. Egy flanellinget visel egy Zegna mellénnyel.

Hogy milyen a személyisége? Az egyetlen válasz, amit erre mondani tudok, hogy olyan, amilyennek elképzeled. Ez önmagában is figyelemre méltó. Egyedülálló azok közül a híres emberek közül, akikkel beszélhettem.

A hírességek mindig meglepetést okoznak legalább egy vagy két értelemben: vagy alacsonyabbak, vagy flancosabbak, vagy mogorvábbak, mint ahogy elképzelted. Mourinho élõben pont ugyanaz a Mourinho, mint akit a tévében látsz.

Nem kifejezetten elragadó, de vitathatatlanul karizmatikus. Elképesztõ érzéke van ahhoz, hogy az alapvetõ érdeklõdést ostobaságként tüntesse fel, amit egy idõ után megtanulsz nem magadra venni. (Csak egy példa: Hallottam, hogy szereti az autókat, van néhány neki. Ebben az évben a nevét kölcsönzi egy új szuperautóhoz. Ezért megkérdezem tõle, hogy fontosak-e neki az autók? Kibiggyeszti alsóajkát, majd azt mondja: „Nem.” Továbbmegyünk.) Félelmetesen eszes, mindig elõtted jár pár lépéssel. Egy interjú alatt nem tudsz róla semmit sem kideríteni, úgy alakítja az egészet, ahogy õ akarja.

Manapság az egyik legnagyobb mumus a modern focista hiúsága. „A Real Madridnál a játékosok sokszor a tükör elõtt sorakoztak a mérkõzés kezdete elõtt, miközben a játékvezetõ a játékoskijáróban várakozott rájuk.” – emlékezik vissza.

„De a társadalom manapság ilyen. A fiatalok nagyon sokat foglalkoznak ezzel: õk huszonévesek, én pedig 51. Ha együtt akarok dolgozni ezekkel a játékosokkal, akkor meg kell értenem a világukat. Hogyan akadályozhatnám meg õket a buszon abban, hogy Twitterezzenek vagy hasonlók? Hogy tehetném ezt, ha a saját gyerekeim is ezt csinálják? Alkalmazkodnom kell.”

Mourinho elfogadja, hogy a futball már sokkal ártatlanabb játék, mint amikor elõször megérkezett a Chelsea-hez, tíz évvel ezelõtt. Abramovics hozta ide õt, aki nem sokkal azelõtt vette meg a klubot 140 millió fontért, anélkül, hogy alkudozott volna. Egy hónapon belül az orosz százmillió fontot költött új játékosokra. Ez hihetetlenül nagy összegnek számított.

Természetesen az ilyen külföldi befektetõk gyakoriak a futballban. A játékosok ára mára szinte undorítóan megnövekedett. Ez egy olyan korszak, ahol Tom Cleverley – igen, a Manchester United játékosa, akinek válogatott szereplése ellen tízezren írtak alá petíciót – kibocsáthatja a saját divatcímkéjét: TC23.

„2000 óta vagyok edzõ, szóval két játékosgenerációval foglalkoztam.” – mondja Mourinho. „Azt érzem, hogy régen a játékosok próbáltak pénzt keresni a karrierjük alatt, hogy a karrierjük végére gazdagok legyenek. Jelenleg a játékosokat körülvevõ emberek próbálják õket gazdaggá tenni, mielõtt még elkezdenék a karrierjüket.” – mondja erõltetett mosollyal az arcán. „Már akkor gazdaggá akarják tenni õket, amikor aláírják az elsõ szerzõdésüket, amikor még egyetlen meccset sem játszottak a Premier League-ben, amikor még fogalmuk sincs arról, hogy milyen a Bajnokok Ligájában játszani. Ez néha nehéz helyzetbe hozza a klubokat.”

Ez megnehezíti Mourinho munkáját? „Meg kell találnod a megfelelõ srácot: azt, aki sikert akar, akinek van büszkesége és szenvedélye a játék iránt.” – válaszolja. „Akinek az álma nem egymillióval több vagy kevesebb, hanem az, hogy a legmagasabb szinten játszhasson, címeket nyerhessen. Mert ha ezeket a dolgokat eléred, ugyanolyan gazdag leszel a karriered végén. Szóval keményen dolgozunk, hogy a legjobb tanácsokkal lássuk el a fiatal játékosokat: kövessék a régi játékosok példáit, akik mindig fanatikusan küzdöttek a gyõzelemért, mint Lampard vagy Terry.”

Angliába való visszatérésének elsõ szezonjában Mourinho egyik emlékezetes tette John Terry – és egy kisebb mértékben Lampard – rehabilitációja volt. Sikeres edzõk, mint Villas-Boas és Rafa Benítez, lerombolták a Chelsea védõkre való támaszkodását.

Mourinho az ellenkezõ irányból közelítette meg a problémát: tökéletesen felismerve, hogy mit kellene a klubnak újjáépítenie, úgy döntött, Terryt és Lampardot állítja a középpontba. Arra a Matára gyakorolt nyomást, aki egyfolytában brilliáns, mindig udvarias, szerény, egy igazi profi.

Ez a stratégia azonnal rossz fényben tüntette fel Mourinhót. A világ tényleg ezt gondolja? Idióták. Minden bizonnyal csak Mourinho tudott felülkerekedni ezen. Valószínûleg azért döntött úgy, hogy ezt teszi, mert fitogtatni akarta az erejét, vagy épp azért, mert nemrég vérzett el a Real Madridnál. Az elsõ jelek azt mutatják, hogy a Chelsea jó irányba tart.

„Terry és Lampard nagyon, nagyon fontosak.” – mondja Mourinho. „Nagyon fontos volt számomra a visszaállításuk.”

Késõ januárban találkozunk, nem sokkal azelõtt, hogy az átigazolási idõszak befejezõdik, és Mourinho az elsõ öt percet azzal tölti, hogy babrálja a telefonját. „Most a játékosok eladásának, vásárlásának, kölcsönzésének és minden ilyesminek van az ideje.” – mondja, és végre felnéz. „Még akkor is dolgozom a telefonomon, ha nem az irodában vagyok.”

Ez egy hatásos példája a multi-taskingnak: az újság sporthasábjain a következõ reggel a vezetõ hír az lett, látszólag a semmibõl, hogy a Manchester United közel áll ahhoz, hogy megegyezzen a Chelsea-vel Mata átigazolása kapcsán.

Folytatjuk…