Az elõzményekrõl nem szeretnék túl sokat írni, elég annyi, hogy sokáig spóroltam, készültem erre az útra, így hihetetlen érzés volt végre valóra váltani a legnagyobb álmomat.
Ahogy fent is említettem, október 24-én, pénteken érkeztem meg Madridba. Már tudtam, hogy szombaton az egyesület elnökével, Dévai Márk Sebastiannal a Pena Madridista Húngarát fogjuk képviselni egy igazi madridista ebéden, amelyre több nemzetközi egyesület mellet a PMH is meghívást kapott, érkeztek vendégek többek között Peruból és Kaliforniából is. Nagyon jó hangulatú ebéd volt, számomra a legnagyobb élményt szolgáltatta, hogy a tizedik BL-serleg másolata is „jelen volt”. Mielõtt elkezdtünk volna falatozni, folyamatosan szólt a „como no te voy a querer” és a Décima song, de a madridiak Álvaro Arbeloát is éltették. Óriási hangulat volt, érzõdött, hogy igazán nagy dologra készülünk. Az ebéd után nem sokkal mindenki elindult a szentélyünk felé.
A stadionhoz vezetõ úton a pulzusom nagyjából 150 körül lehetett, nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy megpillanthassam végre a Santiago Bernabéut. Óriási tömeg volt az utcákon, magyarként szinte elképzelhetetlen, ami ott van, itthon a futball sajnos képtelen ennyi embert megmozgatni. Aztán elérkezett a várva várt pillanat, az egyik sarkon befordulva a tömeg és a görögtüzek között megláttam a világ leggyönyörûbb stadionját. Elképesztõ érzés volt. Pont olyan hatalmas, mint amilyennek elképzeltem, sõt, még nagyobb. Felejthetetlen és leírhatatlan érzés az, ami akkor elfogott.
Elvegyültünk a tömegben, egyesületünk elnökén keresztül megismerkedtem néhány spanyol szurkolóval is, akik hihetetlenül eltökéltek és tényleg érzõdik rajtuk, hogy imádják a Real Madridot, majd az egyik (magyar) szurkolótársammal megpróbáltunk közelebb kerülni a stadionhoz. Igyekeztünk átverekedni magunkat a tömegen, ami annyira jól sikerült, hogy végre elértük a stadion mellett húzódó közutat, ahol néhány pillanat múlva felbukkant a csapat hivatalos busza. Nem tudtam elképzelni, hogy a habfehér jármû hogy fog átvágni a tömegen, de a lovas rendõrök néhány pillanat alatt utat vágtak a játékosokat szállító busznak. Mi még az út kialakítása után is meglehetõsen elõkelõ helyen állhattunk, körülbelül a harmadik sorban, így testközelbõl szemlélhettem meg a királyi gárdát szállító buszt, amelyrõl Pepe és Marcelo csodálkozva integettek az óriási tömegnek. Ekkor úgy éreztem, már csak ezért megérte utazni… Pedig hol volt még a vége.
Ezután megvártuk, míg a csapatbusz eltûnik a látómezõnkrõl, majd elindultunk a stadionba. A becsekkolás gyorsan ment, a helyünket is gyorsan elfoglaltuk. Mindenkit megnyugtatok, a Bernabéu óriási, viszont minden pontjáról nagyon jól lehet látni a mérkõzést. Mi a harmadik szinten ültünk, a játékosok mezszáma innen is tökéletesen felismerhetõ, és a labdát sem kell keresni.
.jpg)
Amikor elfoglaltuk a helyünket, a két csapat játékosai melegítettek. Külön a kezdõjátékosok, és külön a cserék. Nem sokat láthattunk az elõkészületekbõl, hiszen pár perc múlva már bementek a srácok az öltözõbe. Ezután én a képek készítésével voltam elfoglalva, egészen addig, míg a hangosbemondó el nem kezdte sorolni a kezdõcsapatot. Nagy meglepetés nem volt Ancelotti tizenegyében, ennek nagyon örültünk. Ami a leginkább megmaradt bennem, hogy mekkora imádat övezi Cristiano Ronaldót. Senki nem kapott közel sem akkora éltetést és tapsot, mint õ, amikor a szpíker kimondta a nevét, bár igazából ezen nincs miért csodálkozni, hiszen õ a világ legjobbja, így minden madridista összeteszi a két kezét, hogy a habfehér mezben varázsolhat hétrõl-hétre.
A kezdõcsapatok és a cserék bejelentését követõen még eltelt néhány perc, majd felcsendült a Décima song, a játékosok pedig egyenként kifutottak a pályára. Libabõrös lettem, és olyan hangosan énekeltem a Tizedik dalát, ahogy csak tudtam (gyönyörû énekhangom miatt ennek nem biztos, hogy örültek a körülöttem lévõk). Már a meccs kezdetére elfogyott a hangom.
A kezdõsípszó után nem sokkal jött a hidegzuhany, Neymar betalált. Megmondom õszintén, ekkor kicsit megijedtem, hiszen nem jó jel a mérkõzés ilyen korai szakaszában gólt kapni, fõleg nem a Barcelona ellen. Néhány percnyi aggodalom után megnyugodtam, ahogy a többi 85000 szurkoló is, így újra erõteljesen kezdtük buzdítani a csapatot, ami meg is tette hatását. Igaz, hogy ha Messi közeli próbálkozása bemegy, akkor talán másképp alakult volna (szólt is az Iker-Iker-Iker, akárcsak akkor, amikor Mathieu bombáját hárította), de Piqué kezezése és Ronaldo büntetõje után némileg fellélegezhettünk.
A szünet után úgy éreztem, meg fogjuk nyerni a mérkõzést, a srácok is úgy jöttek ki a pályára, hogy gyõzni akartak. Soha nem fogom elfelejteni a második félidõt (nem mintha az egész meccsel nem így lennék…). Pepe fejese elõtt az egyik szurkolótársamnak odaszóltam, hogy gól lesz, aztán óriási õrjöngéssel konstatáltam, hogy valóban ez történt. Ekkor már éreztük, hogy meglesz ez a meccs, Benzema gólja pedig eloszlatott minden apró kételyt.
Isco fenomenálisan játszott, akárcsak az imént említett francia. A spanyol középpályás cseréjekor úgy vonulhatott le a pályáról, hogy 85 ezer ember állva tapsolta és ordította a nevét. Benzema is nagy tapsot kapott, de Iscót valami hihetetlen módon éltették a szurkolók, megjegyzem, teljesen megérdemelten. Most is itt cseng a fülemben a rigmus.
A mérkõzés végén a közönség még megtapsolta a hõsöket, akik szintén tapssal viszonozták az egész mérkõzésen át tartó hihetetlen buzdítást. Mi megvártuk, hogy ürüljön kicsit a stadion, készítettünk pár képet, majd nagy nehezen távoztunk. Meg kell jegyeznem, olyannyira nem akartam eljönni, hogy a szektorunkban már csak ketten maradtunk, és a biztonsági ember jött le, hogy most már indulás. A lépcsõn felfelé menet még készítettem egy utolsó fotót a gyönyörû létesítményrõl, melynek látványát és hangulatát soha nem fogom elfelejteni. Szívbõl kívánom, hogy minden madridista élje át életében legalább egyszer ezt az egészet.
A mérkõzést követõ napokon még megtekintettük a város legnagyobb nevezetességeit, részt vettünk a stadiontúrán, amit minden Madridba látogató szurkolónak ajánlok. Számomra hatalmas élmény volt a trófeaterem, a játékosok díjainak gyûjteménye, valamint Puskás Ferenc stoplisa, amit az ötödik BL-gyõzelem napján viselt. Óriási sort kellett kiállni, hogy jegyet vásárolhassunk a túrára, de megérte.
Az ott töltött idõ alatt felkerestük továbbá a Chiquifru nevü bárt, ami Puskás Öcsi bácsi kedvenc helye volt madridi pályafutása alatt. Érdekes történet, hogy az elsõ látogatásunk alkalmával a hely éppen bezárt, azonban mikor bekopogtam az ablakon, és közöltem a tulajjal, hogy magyarok vagyunk és szeretnénk körbenézni, rögtön beengedett minket, nagyon kedves volt. A bár telis tele van régi meccsjegyekkel, képekkel, melyeken Öcsi bácsi szerepel, aláírt mezekkel, kupákkal, ereklyékkel. Nagyon hangulatos hely, másnap visszatértünk ebédelni is, ekkor készítettünk egy képet a tulajdonossal, aki egyébként a Puskás Hungary címû filmben is szerepelt.
.jpg)
Október 29-én aztán véget ért az álom, elérkezett a hazaút napja. Nagyon nehezen búcsúztam el álmaim városától, az indulás elõtti órákban barátnõm kíséretében még egyszer kilátogattam a Bernabéuhoz, a mellette lévõ parkban ücsörögtünk egy kicsit, és még egyszer utoljára gyönyörködtem a látványban, majd fájó szívvel búcsút intettem a világ legszebb stadionjának.
