A szemében könnyek csillognak, amikor az alkoholizmusban elhunyt édesapjáról beszél. Ekkor jövök rá, hogy a portugál zseni sokkal bonyolultabb – és valahol sebezhetõbb – lélek, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni. Amikor megérkezem a madridi hotelbe, úgy készülök, hogy egy harmincéves, önimádó embert fogok látni. Mint a labdarúgás profi megfigyelõje, ismertem a pályán lévõ énjét. Azt, amelyik félidõben hajstílust változtat, amelyik letépi magáról a mezt egy gólja után, amelyik terpeszt, aztán kifújja a levegõt… Mindezt kissé nevetségesnek tartottam.
Úgy gondolom, néhány angol szurkoló is együtt érez velem. Hiszen melyikük ne emlékezne arra a bizonyos gelsenkircheni jelenetre 2006-ból, amikor Ronaldo kiállíttatta akkori manchesteri csapattársát, Wayne Rooney-t egy agresszív jelenet során a világbajnoki negyeddöntõben. Amikor Rooney lecammogott a pályáról, Ronaldo cinkos kacsintással üzent az angol kispad felé.
Ma is tudjuk: Ronaldo heves érzelmeket vált ki mindenkibõl. A legendás Real Madridnál – ahol most játszik – például különösen szeretik. Az ellenkezõ oldalon pedig a nézõk még mindig hurrognak minden labdaérintésénél, ha egy másik stadionban lép pályára. De nem a hagyományos módon, hanem hatalmas erõvel, zsigerbõl teszik ezt. A futball világában õ tulajdonképpen egy mesebeli gonosz: hatalmas ereje van, de közben hiú és mindig csak magára gondol.
Legalábbis ez a közvélemény.
Amikor találkozunk, az elsõ pillanattól kezdve tudom, hogy a valóság nagyon különbözõ ettõl. Egy kemény és intelligens ember áll elõttem. Megkérdezem, hogy érezte-e valaha is rosszul magát amiatt, hogy arrogánsnak és hiúnak nevezték.
„Nem én vagyok a legszerényebb ember a földön, ezt elismerem” – mondja. „Nem vagyok csaló, viszont a magam módján alázatos vagyok: például szeretek tanulni. Szeretnék tanulni más sportágakból, a legjobb sportolóktól. Megfigyelem, mit és hogyan csinálnak. Igen, abban és abban például tudnék fejlõdni. Ez számomra érdekes. Aki ilyenekkel foglalkozik, az szerintem alázatos, hiszen szeret tanulni másoktól.”
Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro, hogy a teljes nevén nevezzük. Az ember, aki háromszor nyerte meg az Aranylabdát, és az elõzõ öt szezonjában a Real Madridnál mindig elérte az ötven rúgott gólt. Két hete pedig már õ áll a klub örökös góllövõlistájának élén is. Megnyerte a Bajnokok Ligáját, a spanyol bajnoki trófeát, és az angol Premier League-et is (háromszor). Kiválóan cselez, messzirõl is veszélyes a kapura, ráadásul mindkét lábával, és a fejjátéka is elsõrangú. Utóbbira a legjobb bizonyíték talán a 2013-as Bajnokok Ligájában szerzett, elképesztõ ugrás által elért találata a Manchester United ellen.
A szponzorai között fellelhetjük napjaink legnagyobb vállalatait, beleértve a Nike-t és a Tag Heuert is. Saját márkája is van, ami CR7 néven fut. Cipõket és parfümöket gyártanak a nevével ellátva. A Forbes magazin idei kimutatása alapján pedig õ a harmadik legjobban keresõ sportoló a világon (csupán az idén májusban nagyot kaszáló Floyd Mayweather és Manny Pacquiao elõzik meg). Ronaldo 34 millió angol fontot keres fizetés formájában és további 17 milliót különbözõ juttatásokban. A Twitteren pedig minden más sportolót leköröz a maga 39 millió követõjével.
Nemsokára pedig bemutatják a róla készült, rendkívül közvetlen és õszinte, Ronaldo címû dokumentumfilmet, amit 14 hónapon keresztül forgattak. A filmben végigkísérhetjük útját Madeira szigetérõl egészen a sztárok világáig.
Ronaldónak az a hajlandósága, hogy hitelesen mutassa be magát másoknak, végig érezhetõ a beszélgetésünk során. Az elõzetesen várt nagyképûség vagy önimádat nem érzõdik rajta. Kivéve persze egyszer, amikor kijelenti, hogy õ a legjobb atléta a világon, természetesen egy pimasz kis kacsintás kíséretében. Pedig tényleg õ az. Mellette pedig magabiztos és néha persze provokatív is. Érthetõen büszke arra az anyagi változásra, amely bekövetkezett az életében (számos sportkocsijára és luxuskivitelû házára a spanyol fõvárosban). Ó, és persze az abszurd módon csillogó fülbevalóira.
Viszont arra is képes, hogy õszintén értékelje saját életét, azt a számos nehézséget, amin keresztülment, mindezt önsajnálat nélkül. Hiszi, hogy egy nap értékelni tudja majd az életét, és azt, hogy Madeira szigetének szegénységébõl eljutott a hihetetlenül csillogó sztárvilágba.
Arról beszélgetünk, hogy melyek voltak az igazán meghatározó pontok az életében. Amikor tizenkét évesen elhagyta a családi otthont, a szegénynegyedben lévõ lakótelepi betonházat, és Funchalból, Madeira fõvárosából Lisszabonba költözött. Felfedezte a Sporting, Portugália egyik legnagyobb csapata.
„Életem egyik legrosszabb napja volt” – emlékszik vissza. „Minden nap sírtam. Én nem akarom azt átélni, ahogy a fiam, Cristiano egy másik városba költözik csupán tizenkét évesen. Nem hibáztatom a szüleimet, õk csak esélyt akartak nekem adni. De nehéz volt… Addig együtt éltem velük, a testvéreimmel és a szüleimmel, de onnantól fogva egyedül voltam.”
Az osztálytársai Lisszabonban a vidéki akcentusán gúnyolódtak.
„Közel álltam ahhoz, hogy feladjam” – vallja be. „Egyik nap az iskolában egy furcsa érzés kerített hatalmába. Egyszerre mintha valami kettétört volna a lelkemben. Azt mondtam magamnak: ’Mit csinálok én itt? Hiányoznak a testvéreim, a szüleim.’ Elmentem a Sporting vezetõihez és azt mondtam: ’Kész, vége, feladom. Hazamegyek. Nem akarok itt lenni.’ De õk azt felelték: ’Hiszen csak tizenkét éves vagy, Cristiano. Hatalmas lehetõség van benned, profi labdarúgó lehetsz.’ Ezek az emberek segítettek abban, hogy erõs maradjak. A csapattársaim is segítettek. A szüleim is azt mondták, hogy maradjak. Azt bizonygatták, hogy ez csak egy rossz pillanat volt, és erõsnek kell maradnom. Aznap este, lefekvéskor megint sírtam. De néhány nap után egyre jobb lett minden. Belenyugodtam a dolgok alakulásába. A nehéz pillanatokat azonban soha nem felejtem el. Akkor kész voltam feladni mindent.”
A sors csapása, hogy Ronaldo családjával sem volt minden rendben otthon eközben. Az édesapja, aki annyit bátorította, hogy focizzon, aki látta õt kisgyerekként játszani, alkoholista volt.
„Édesapám alkoholista volt” – mondja Ronaldo. „Láttam. Nem olyan apa volt, amilyet szerettem volna. Szerettem, persze, hogy szerettem. De soha nem ültünk le és beszéltünk, ahogy mi most tesszük. Soha. Talán egyetlen egyszer az életben. Ezt senki nem magyarázza meg nekem, miért volt így.”
Kisfiús arcán látszik, hogy nem teljesen tudja, mit kellene éreznie iránta. Az iránt az ember iránt, akit gyerekként bálványozott, de akit igazából soha nem ismert meg, mert emberileg romlott volt. Dühöt? Neheztelést? Sajnálatot?
A megoldatlan érzelmeinek mértékérõl édesapja arcának festménye árulkodik, amely a lakás nappalijában található. Az édesapja, aki kertészként dolgozott, májbetegségben halt meg 2005-ben, amikor Cristiano a Manchester Unitednál játszott. „Édesapám mindig bíztatott engem. Mindig azt mondta, hogy legyek ambiciózus. Büszke volt… Szeretek arra gondolni, hogy akármerre is vagyok, mindig látni fogja, amit csinálok és amit elértem.”
Aztán folytatta: „Amikor édesapám meghalt, Londonban volt egy kórházban. Nem volt túl jó. Azt mondtam Sir Alexnek, hogy ’Mester, menni szeretnék’. A szezon egy döntõ idõszakában jártunk épp. Ferguson azonban azt válaszolta, hogy ’A futball semmit sem jelent, ha édesapádhoz hasonlítjuk. Ha menni szeretnél, hát menj’. Ezt a gesztust mindig is értékelni fogom.” – elhallgat és mosolyog. Van egyfajta melegség és egy bizonyos ártatlanság ebben a mosolyban. Ez egy olyan oldala Ronaldónak, amelyre nem számítottam: érzelmileg nyílt, közben olyan válaszokat keres, amelyeket talán soha nem fog megtalálni.
Mindazonáltal ott van az a fajta acélosság, amelyet egy munkásosztálybeli sráctól várhatsz, aki megannyi megpróbáltatáson ment keresztül, hogy eljuthasson a csúcsra. Amikor az ellenfél szurkolóinak fütyülésérõl kérdezem, rám szegezi a tekintetét majd így válaszol: „Nem bánom, ha az emberek utálnak, ez hajt engem. Amikor idegenben játszunk, õk mindig ellenem vannak, de ez jó.” – mondja. „Meg kell látnod a jó dolgokat is az utálóidban. Szükségem van ellenségre. Ez a munkám része. Elkezdenek fütyülni, amikor nálam van a labda. Ez akkor kezdõdött, amikor 18 vagy 19 éves voltam. Nem jelent problémát, ez egyfajta motiváció számomra.”
Hasonlóan komoly, amikor a munkamoráljáról beszélgetünk, egy olyan hozzáállásról, amely már gyerekkorában is látható volt, amikor gyerekként szinte addig rúgta a bõrt az utcán, míg a lába el nem kezdett vérezni. Ez az attitûd egy új szintre emelkedett, amikor 18 évesen csatlakozott a Manchester United csapatához. „A Manchester óriási lecke volt számomra. Voltak olyan játékosok, akik mindig az edzés kezdete elõtt egy órával már megérkeztek. Scholes és Gary Neville hihetetlen példaképek. Neville a legnagyobb profi, akit valaha láttam. Ez az oka annak, hogy ezek a játékosok tíz évig a csúcson játszottak. Giggs is ilyen. Edzettem, erõsítettem, szálkásítottam, sok mindent csináltam. Követtem az idõsebb játékosok példáját.”
Megemlítem, hogy Neville egyszer elmondta nekem, hogy végignézte, ahogy Ronaldo több edzésen keresztül tökéletesítette a híres szabadrúgásának technikáját. Cristiano mosolyog. „Néha kipróbálsz valami újat, aztán azt mondod, hogy ’Ooh, ha én ezt csinálom, akkor a labda azt fogja’. Minden egyfajta lecke volt számomra abban a korban. A Unitednál töltött idõ megtanított keményen edzeni. Megtanított a megfelelõ étkezésre, a jó alvásra, a regenerációra, mindenre. Teljes mértékben el kell kötelezned magad… Sokat tanultam Sir Alextõl is. Egy fogalom a sok közül, amelyre ma is emlékszem, az a döntéshozatal. ’Nagyszerû vagy, de nem tudsz döntést hozni. Passzold le azt a kib***ott labdát!’. Mindig ezt mondta. ’Cristiano, passzold le azt a kib***ott labdát!’. Mai napig tartom vele a kapcsolatot. Egy nagyszerû ember, kivételes edzõ.”
A filmjében betekintést nyerhetünk a zavaros neveltetésébe. Hallhatunk a bátyja drogfüggõségérõl. Bepillanthatunk a Lionel Messivel való rivalizálásuk mélységébe. Láthatjuk azt, hogy mennyire közel áll a családjához. Amikor Manchesterbe költözött, bátyja és édesanyja egy évre beköltözött vele egy wilmslowi házba. Édesanyja (aki egyszer szakácsként dolgozott, hogy segíthesse családját) ma is gyakran jár Madridba vacsorázni.
A sportolók életrajzi filmjeinek mûfaja az elmúlt években terjedt el. Több kosárlabdázóról szóló filmet is bemutattak már, például Michael Jordanrõl, Magic Johnsonról és LeBron Jamesrõl, de olyan ikonokról is készült film, mint Muhammad Ali vagy Ayrton Senna. Ezek a filmek eltérõ minõségûek, de ugyanarról szólnak: bemutatják a hõsök emberi oldalát. Láthatjuk a gyengeségeiket, az aggodalmukat és azt, hogy mennyire könnyen hibáznak. Mindezek mellett egy érzelmi utazást láthatunk és azokat, akik ezt együtt élték át.
A legérdekesebb helyszín a Ronaldóról szóló filmben minden bizonnyal az otthona, Cristiano Juniorral, az õ öt éves fiával. Együtt ülnek egy kanapén és nézik a tévét, közösen reggeliznek, beszélgetnek az életrõl öntudatos, sõt, inkább megérintõ módon. Ronaldo soha nem hozta nyilvánosságra, hogy ki a gyerek édesanyja, a pletykák azonban arról szólnak, hogy hatalmas összeget fizetett azért, hogy õ legyen Junior gyámja. Egy portugál bulvárlap állítja, hogy fizetett azért, hogy a nõ megszülje a gyereket, de Cristiano nem foglalkozik a témával, még úgy sem, hogy sugallom, ez talán véget vethetne a pletykáknak.
Mivel a jómód adott, megkérdezem, hogyan kerüli el azt, hogy ez megrontsa a fiát. „Könnyû elkényeztetetté válni, amikor egy nagyszerû ágyban ébredsz, joghurtot eszel gyümölcsökkel, gyors autóid vannak a garázsban.” – ismeri el. „Tegnap azt kérdezte tõlem, hogy kaphat-e egy iPhone 6-ost. A következõt válaszoltam: ’Nem. Miért szeretnél te telefont? Kit hívnál fel?’ Aztán jött a válasz: ’Téged akarlak felhívni, apu!’ Elmondtam neki, hogy majd felhívom a nagymamáját, aki odaadja neki a telefont. Nem tudsz azonban mindent kontrollálni, amikor a gyerekekrõl van szó. A saját életüket akarják élni. Amit viszont irányíthatok, az a tanulás. Ez a legnagyszerûbb ajándék, amit egy gyereknek adhatsz… Többször is beszélgettünk már. Elmagyaráztam neki a dolgokat. Tanácsot adtam neki, értékeket. Továbbá, taníttatom. Ami ezeken felül történik, azt nem tudom irányítani. Senki sem tudja. Egy igazi profi válhat belõle, talán orvos. Az alapokat meg fogom adni neki.”
„Cristiano teljesen megváltoztatott. Egy igazi álom vált valóra, amikor született egy fiam, pedig még fiatal voltam, 25 éves. Megváltoztatta a gondolkodásomat. Támogat engem, mindig mosolyog… Szereti a kapusposztot, de próbálom erõltetni egy kicsit, hogy játsszon, ahogy én is, szerezzen gólokat. Az lesz belõle, ami lenni szeretne. De ha futballista akar lenni, akkor támadót nevelek belõle.”
Megkérdezem a jelenlegi életstílusáról. Az utolsó barátnõje Irina Shayk volt, a modell, akivel az idei év elején szakítottak, de jelenleg láthatóan nincs állandó partnere. De hogyan tölti szabadidejét?
„Fegyelmezetten és elhivatottan.” – mondja. „Ma reggel 8-kor keltem. Kilencig nyújtottam a gépekkel. Keményen edzettem. Aztán elmentem az edzõterembe és hasizomgyakorlatokat végeztem, majd ismét nyújtottam. Ezt egy masszázs követte, aztán ebéd, majd aludtam. Délután egy újabb edzés következik.”
Elõfordult már, hogy elengedted magad?
„Néha helytelenül eszek és iszok.” – mondja mosolyogva. „Idõnként van otthon egy-egy üveg borom. Minden vasárnap hamburgereket eszünk és kólát iszunk otthon. Szükséged van az egyensúlyra.”
Van valami, ami idegesít?
„Amikor egy büntetõt végzek el, akkor ideges leszek… A szívem hevesen dobog. Amikor fiatalabb voltam, nagy meccseken bizonyos pillanatok feszültté tettek. A tapasztalat egyre jobbá és jobbá tesz. Ez része a felnõtté válásnak. Emberi lények vagyunk. A kor tudást ad nekünk. A mély lélegzet sokat segít. Amikor ideges vagyok, én is így küzdöm le.”
Mivel az interjú a végéhez közeledik, ennek a lenyûgözõ labdarúgónak az ellentmondásosságán töprengek: érzékeny, mégis kemény, hiú, mégis öntudatos, egy férfi, aki szereti sugározni az önelégültséget, mégis minden egyes nap felhívja az édesanyját. Egy srác, aki még mindig arra törekszik, hogy megoldja kapcsolatát alkohol-függõ édesapjával, akit bár nagyon szeretett, mégsem ismerte soha igazán. Mindemellett õ egy fiatalember, aki megismerte a nincstelenséget egy kis szigeten, majd a bolygó egyik legszenzációsabb játékosa vált belõle.
Mit csinálsz majd a futball után?
„Õszintének kell lennem. A futball a részemmé vált. Ez a boldogságom. Ez nem azt jelenti, hogy más dolgok nem tesznek boldoggá. Otthon lenni, pihenni, a barátaimmal tölteni az idõt, elmenni egy szórakozóhelyre vagy nyaralni… Ezek mind olyan érzést keltenek, amelyek hasonlóak a futballhoz. A labdarúgás azonban igen nagy része az életemnek. Boldoggá tesz. Szeretem. Nagyon sok dolgot nyertem már a futballban. Mindig százszázalékos teljesítményt kell nyújtanom. Négy vagy öt év múlva be fogom fejezni, aztán úgy fogok élni, mint egy király, a barátaimmal és a családommal.”
A Ronaldo életérõl szóló filmet November 9-én mutatják majd be a mozikban.
Matthew Syed
