Igazság szerint sosem garantált semmilyen jövőt a Real Madridban az, ha csereként, vagy egy sérült játékos helyére beugorva bizonyítasz. Az utánpótlásból folyamatosan jönnek azok a fiatalok, akik szeretnének az első csapatban játszani, reménykedve abban, hogy eljön az ő idejük.
Az olyan elbukott projektek után, mint Soldado vagy Granero, a Madrid jobb módszert talált arra, hogy a legjobbat hozza ki a játékosaiból. Ahelyett, hogy nagy valószínűséggel hátráltatnák a fejlődésüket a kevés játéklehetőséggel, a királyiak arra ösztönzik a csiszolatlan gyémántjaikat, hogy szerezzenek tapasztalatot és játékidőt valahol máshol, szem előtt tartva a visszatérés lehetőségét, és az első csapatba kerülés esélyét. Valószínűleg Dani Carvajal egyedi eset volt. Mindenesetre Vazquez és Casemiro önbizalomtól és versenyszellemtől duzzadó visszatérése rávilágított a Madrid számára arra a tényre, hogy előnyük származhat abból, ha tehetségeik különböző taktikákkal, ideológiákkal ismerkednek meg, kihívásokkal néznek szembe.
Az ESPN szakértője, Eduardo Alvarez szerint „a Madrid megpróbálja megütni a főnyereményt azzal, hogy az utánpótlás játékosai sokkal többet fejlődnek más csapatokban, mintha maradtak volna a Madridnál. A Real megtalálta a reménységek bajnokká faragásának receptjét. Mayoral egy újabb ígéretes játékos, aki remélhetőleg tud majd fejlődni a Wolfsburgban. Különös, de a lelkes fiatalok és klasszisok koncepcióját Florentino Pérez Zidane játékos idejében meglehetősen rosszul kezelte, most pedig, hogy a francia edzőként dolgozik a klubnál, gyümölcsözőnek hat a folyamat.
Ráadásul ez az új gondolkodásmód végre állandóságot is adhat a keretnek. Dióhéjban ez a modell így működhet: Tapasztalatlan játékosok belekóstolhatnak abba, hogy milyen is a Bernabéuban játszani, néha csereként beállva. A következő idényben egy top 10-es csapatba kerülnek, sok játéklehetőséggel. Itt megtanulják a szakma csínját-bínját, kezelni az egyre növekvő nyomást. Amikor az edző úgy érzi, a játékos készen áll, a tékozló fiú visszatérhet, hogy újra egy támogató közönség előtt játszhasson.
Megkérdeztem Alvarezt, hogy hatékonyabbnak érzi-e ezt, mint a játékosok rotációval való folyamatos beépítését. „Korábban kisebb spanyol csapatokhoz mentek, ez persze még most is megy. De egy másik ország bajnokságának megtapasztalása, új nyelv megtanulása, egy új környezetben való boldogulás felgyorsítja a játékos felnőtté válását.”
Vitatható, hogy ez-e a jobb módszer a fiatal játékosok kinevelésének, miközben a Madridnál, ahogy a Bayern Münchennél és a Barcelonánál is folyamatosan ott az elvárás a trófeák begyűjtésére. A hatalmas elvárások miatt az edzők általában a tapasztalatot választják a potenciál helyett. De ki hibáztatja őket? Persze a kisebb kluboknál, mint a Dortmund vagy az Arsenal, másképp működhet a modell, figyelembe véve, hogy a Madridnál nevetségesen nagyok az elvárások, náluk az arany középút a jellemző.
Royston Drenthére tekinthetünk úgy, mint sikertelen kísérlet, ugyanúgy, mint Illarramendi, Sahin és a többiek. Drenthe, aki egy európai csapattól érkezett úgy, hogy az év játékosának választották, szenvedett, amikor a teljesítményközpontú, magas kockázatú Real Madridban kellett bizonyítani. Ebből tanult a klub is, és talán tényleg az a megoldás az ilyen kisiklások elkerülésére, hogy a fiatalok a topligákba kerülnek kölcsönadásra.
Összességében ez egy sikeres átigazolás-politika, amely a klubnál múlttal rendelkező fiatal, spanyol utánpótlás játékosokat kombinálja a galaktikusokkal, mint Bale, Ronaldo és Benzema, az edző és az elnök kedvére van, ami azt is jelentheti, hogy ez egy uralkodó dinasztia. A stabilitás nem olyan fogalom, amihez a Real Madrid szurkolói hozzá vannak szokva, ez pedig Zizou hatalmának jele is lehet, egy ébredő erőé a klub hierarchiájában.
