Ez egy akkora szenzáció, egy olyan teljesítmény, amit egy átlagos játékos, egy átlagos ember hetekig, de talán hónapokig is felemlegetne.
De a következő hét közepén?
A Madrid két gólos előnyt enged ki a kezéből a Borussia Dortmund ellen, így második helyen végez a BL-csoportjában, de ezzel lényegében növeli az esélyét az első egyenes kieséses szakaszban.
A Ramos hullámvasút tovább robog.
Múlt hétvégén?
A Santiago Bernabéu elmúlt éveinek egyik legdrámaibb összecsapása, amely ismét fenyegette a Madrid nagy előnyét a bajnokságban.
A Deportivo 1-0-s hátrányból fordítva 2-1-re vezetett, másodpercekkel a mérkőzés vége előtt pedig 2-2-t mutatott az eredményjelző, ami azt jelentette, hogy a Madrid megteszi a szívességet a Barcelonának, és pontokat veszít.
Ramos már a piros lapot is kockáztatta, de nem lett belőle baj. Aztán amikor a Madrid szöglethez jutott a hosszabbításban, megmondta Toni Kroosnak, hogy hova kéri a labdát, miközben a szurkolók a lelátón énekelték a „Sergio Ramos, lőj egy gólt, hogy ünnepelhessünk” dalt. Ő pedig pont a megfelelő pillanatban villant meg, és győztes gólt fejelt.
Hétfőn megtudta, hogy az UEFA Év csapata szavazáson ő az, akit a legtöbben betennének a csapatukba.
Cristano Ronaldo előtt. Messi előtt. Ő az első.
Néhány óra múlva pedig az is tudomására jut, hogy egyetlen szavazatot sem kapott a France Football európai szavazóitól az idei Aranylabda-szavazáson.
Egyet sem.
Vasárnapra jó eséllyel újabb trófeát ad majd a gyűjteményéhez, ami karrierje 17. címe lenne, amennyiben a Madrid megnyerné a klubvilágbajnokságot.
Ennyi történés, esemény egy normális játékos életében nagyjából 2-3 év alatt, vagy akár egy egész karrier alatt történik, nála ehhez két hét kellett.
De Ramos mindig a nagy események embere volt, legalábbis 2005 óta biztosan, amikor 19 évesen, bődületesen nagy góljával előnyhöz juttatta a Sevillát az ellen a Real Madrid ellen, amelyben Zidane volt a sztár.
Még abban az évben a világ legdrágább tinije, illetve Florentino Pérez első regnálása alatt jegyzett egyetlen spanyol igazolása lett.
Ramos már érkezésekor nyilvánosan kijelentette, hogy Hierro szintjét szeretné elérni, így aztán mind a régi vágású helyi média, mind az idősebb madridi játékosok részéről cinizmus és kétkedés fogadta.
Első hazai El Clásicóján megalázó 3-0-s vereséget élt át, miközben Ronaldinho talán klubkarrierje legjobb meccsét produkálta. „Megállíthatatlan volt” – mondta Ramos. A védő azóta négyszer talált be, mindemellett ugyanennyi piros lapot is begyűjtött a Barcelona ellen.
Aztán persze ott vannak a megszokott utolsó pillanatos drámák.
Lehet, hogy nem ez volt az első ilyen pillanata, de a 2007-2008-as bajnoki győzelem bebiztosítása a pamplonai esőben történt meg. A Madrid 1-0-s hátrányban volt az Osasuna ellenében, emberhátrányban, a mérkőzésből három perc volt hátra.
Arjen Robben egy gyönyörű fejessel kiegyenlített, miután Ramos ellen szabálytalankodtak, de egy döntetlen nyolc pontosra csökkentette volna a Madrid előnyét a Villarreallal szemben úgy, hogy még kilenc pontért lehetett játszani az idényben.
20 másodperccel a találkozó vége előtt Ramos letámadott, visszaszerezte a labdát, előrement, majd egy mesteri összjátékot követően Higuaín elé tálalt, az argentin pedig nem hibázott, megszerezte a győztes gólt.
A három pontnak köszönhetően három nappal később a Santiago Bernabéu megtapasztalhatta, ahogy a Barcelona sorfalat áll az új bajnoknak. Ezt egy 4-1-es hazai győzelem követte, ami Xavi és Puyol elmondása szerint életük legrosszabb futballélménye volt.
A Ramos-lista folytatódott: Harmadik hely a piros lapok örökranglistáján a spanyol bajnokságban, a Real Madrid történetének legtöbbször kiállított játékosa, az égbe lőtt tizenegyes a 2012-es BL-elődöntőben a Bayern München ellen, majd a néhány hónappal később belőtt panenkás büntető az Eb-elődöntőben, Portugália ellen.
Két nagyszerű találat négy perc alatt Pep Guardiola Bayernje ellen a 2014-es BL-elődöntőben, majd az Atlético ellen a döntőben a hosszabbításban szerzett fejesgól Courtois mellett a kapufa mellé, ahová nem tűnt úgy, hogy beférhet egy labda.
„Akármikor visszanézem, olyan érzés fog el, mintha ezúttal előbb mozdulna, és ki fogja ütni a labdát” – mondta Ramos.
Elődöntős és döntős góljainak köszönhetően legutóbb a Real Madrid klubvilágbajnokságot nyert. Aztán jött a következő BL-döntőben szerzett, azóta is vitatott gól, aminél az asszisztens nem emelte a zászlaját, egy szintén vitatott elmaradt kiállítás, majd a belőtt tizenegyes az Atléti-szívek ismételt összetöréséhez.
De ezek között is számtalan Sergio-pillanat volt, kezezések, érthetetlen koncentráció kihagyások a pályán és azon kívül, lehetőség a Manchester Unitedhez csatlakozásra, ami végül nem történt meg.
„A klub kapott egy írásbeli ajánlatot, egy pillanatra pedig elgondolkodtatott az új kihívás, új életszakasz lehetősége.” – mondta Ramos.
Veszekedések José Mourinhóval, Cesc Fabregasszal, Diego Costával, Gerard Piquével, amelyek közül a legtöbb a kapcsolat megerősödésével zárult.
Mindegyik rajta van a listán.
Mindig hangoztatta a torreádorok, az általuk vállalt kockázat, a vakmerőség és az általuk megtestesített show iránti rajongását.
Lehet szeretni vagy utálni a bikaviadalt, de egyértelmű, hogy ez az édesapján és a nagyapján keresztül vált az élete részévé. Ez volt az a szakma, amit Ramos eredetileg művelni szeretett volna. Igazából második madridi évében meg is küzdött a ringben egy ötszáz kilós bikával, persze a klubja tudta és engedélye nélkül.
„Őrült pillanat volt, ami meg is van örökítve videón, de az anyagot elzárva őrzöm otthon” – mondta Ramos. „Nem féltem, hanem inkább motivált voltam.”
Elmondta korábban azt is, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy mindig elsőként vagy másodikként választották az iskolaudvaron vagy a helyi parkban lejátszott meccsek előtt a csapatokba: „Talán nem azért, mert technikailag jó voltam, hanem a karakterem, a hozzáállásom és az állandó győzni akarásom miatt, ami hajtott előre.”
Azokon a meccseken, ha volt egy szabadrúgás vagy büntető, ő vállalta őket, még apró gyerekként is, és már akkor is megtréfálta a kapusokat a Panenka-stílusú büntetőivel.
Amit most látunk, az nem a show, a hatalmas pénz, az egoizmus vagy a marketing miatt történik. Ez ő, ez Sergio Ramos. Ő a futball Errol Flynnje. Egy lendületes, hetvenkedő kalandor, akinek a sikerei mindig emlékeztetnek arra, hogy túl lehet jutni a nehézségeken.
A hibák, a kudarcok, a piros lapok és a viták nélkül a dicsőség, a hősiesség, a mosoly, a trófeák és a virtuozitás sem ragyogna oly fényesen.
Nemrég Thierry Henry beszélt arról, hogy hogyan érintette a Barcelonát Dani Alves távozása. Ez a beszélgetés juttatta eszembe a két korábbi sevillai csapattársat, a brazilt és az andalúzt, akik úgy tűnik, hasonló életfilozófiát követtek.
Amikor a kockázat és a nyereség harcáról kérdeztem egy beszélgetésünk során, Alves azt mondta: „Ha azt csinálod, amit én, akkor könnyen reflektorfénybe kerülsz, amikor a dolgok rosszul mennek. De amikor elhatároztam, hogy a futballt a legmagasabb szinten akarom játszani, észben tartottam, amit édesapám tanított nekem: ’Ha nyerni akarsz, kockáztatnod kell, merésznek kell lenned’.”
„Ha nem kockáztatsz, csak egy futballista leszel a sok közül. Én nem ezt az utat jártam. Ha hibázol egyszer, kétszer, esetleg háromszor, de folyamatosan küzdesz a célodért, kockáztatsz, nagyon keményen dolgozol és kizárod a kritikákat, akkor a sikerek is jönni fognak.”
Az Errol Flynn-összehasonlítás így nem a legmegfelelőbb, talán szimplán hívhatjuk Ramost a spanyolok Dani Alvesének.
Igazán megéri látni, elfogadni és meghallgatni, jó és rossz napokon egyaránt. Nem csak azoknak, akik imádják a futballt, hanem azoknak is, akik az élet szerelmesei, az emberi lét dicsőségeivel és kudarcaival együtt.
Viva Sergio Ramos. Aki mer, az nyer!
