Doha, Katar. Január van, egy német klub olasz edzője – aki olyan játékosokkal dolgozik együtt, akik kilenc különböző országból érkeztek – ül a katari Swiss Hotel teraszán és a korábbi klubjairól, valamint némileg rejtelmesebb dolgokról is mesél. Olyanokról, mint a japán étterem, ahová elviszi a staff tagjait, hogy lássák, hogyan kell elkészíteni a lazacot. Vagy épp a medvék, amelyekkel Kanadában találkozott.
A globalizáció, ugye?
Azok a bizonyos medvék – Coola és Grinder – közel egy tonnát nyomnak és a kanadai Grouse-hegységben élnek, Vancouvertől nem messze. Carlo Ancelotti ezen a vidéken töltötte a tavalyi idény legnagyobb részét.
„Késő ősszel kezdik meg a téli álmukat egy speciális barlangban, ami a hibernációt szolgálja, és egészen tavaszig fel sem ébrednek.” – meséli. „Az anyagcseréjük teljesen lelassul, megváltozik a napirendjük és egyszerűen csak elalszanak! Aztán amikor újra felébrednek, az rögtön a helyi újságok címlapjára kerül!” – mondta tágra nyílt szemekkel, úgy, mint egy kisfiú, aki épp arról mesél, hogy milyen nagyszerű dolgokat tanult aznap az iskolában.
Már-már arra emlékeztet, ahogy Tony Soprano a kacsákat eteti.
Ez a fajta csodálat még mindig ott él Carlo Ancelottiban, pedig közel 1500 mérkőzésen van már túl játékosként és edzőként. Így van, hiszen több alkalommal is felszínre törnek a hasonló érzések itt, Dohában, ahol a Bayern München tartja a téli edzőtáborát.
Néha teljesen kivirul, amikor olyan kiválóságokról beszélünk, akikkel együtt dolgozott, vagy akiket eddig látott, amikor azokat a helyeket elevenítjük fel, ahol eddig járt, vagyok azokat az embereket, akikkel találkozott élete során. Azonban amikor megjelenik a Bayern 60 fős delegációja (beleértve a séfeket, a segítőket és a biztonsági embereket), hirtelen bekövetkezik a csoda: a hangulat melankolikussá válik.
„Készen állnak a személyzeti meccsre, ami délután lesz.” – mondja. „Nagyon szeretnék játszani, de nem tudok, a térdeim nem teszik lehetővé. Teljesen tönkrementek.”
A világfutball talán legáhítatosabb menedzserét váltotta, amikor beleegyezett abba, hogy átveszi a Bayern München irányítását egy olyan fickótól, aki három idényben is duplázott a bajorokkal.
Pep Guardiola azonban több ennél. Ő az edzőknek azon szűk csoportjába tartozik, akik nemcsak eredményeket szállítanak, hanem a csapat játékát és a szemléletmódunkat is meg tudják változtatni. A katalán egy kicsit olyan, mint Ancelotti mentora, a 30 évvel ezelőtt tevékenykedő szakember, Arrigo Sacchi.
„Úgy vélem, sokkal nehezebb egy olyan klubhoz érkezni, ahol remekül mennek a dolgok és mindenki boldog.” – hangsúlyozza a tréner. „Sokkal egyszerűbb, ha egy olyan embertől veszel át egy csapatot, akivel a dolgok nem mentek annyira jól, hiszen ilyenkor mindenki elvárja, hogy történjen meg a váltás. Így létfontosságú számodra, hogy odamenj és elsöprő változásokat eszközölj. Ráadásul ilyen helyzetben az emberek is türelmesebbek veled, hiszen az újjáépítés időbe telik.”
„Ez tehát nem csak arról szól, hogy Pepnek van egy kemény elképzelése, amit követni kell. Tudnod kell, hogy mi szorul változtatásra, mivel kell trükköznöd. Ez a részletek kérdése. Fel kell ismerni, hogy nem azért van szükség a változásokra, mert a játékosok rosszul dolgoznak, vagy mert úgy véled, hogy fejlődniük kell. Sokkal fontosabbak az apró részletek, amelyek a munkamódszereidhez szükségesek. Nem egyszerű a dolog, mert Pep kezei alatt igen egyértelmű identitása volt a csapatnak.”
Még egy Ancelottihoz hasonló fickó – aki a Sacchi-féle futballiskolát tanulta, és aki az Andrea Pirlo, Rui Costa és Clarence Seedorf által fémjelezett Milannal nyert Bajnokok Ligáját – is felismeri, hogy a változtatások végrehajtása bizony nem egy egyéjszakás munka.
Ez az egész olyan, mint a világbajnok autóversenyző esete, akinek a csapata közel tökéletes autót szerelt össze. Amikor aztán ezt a pilótát lecserélik, a csapatnak kell megvizsgálni, milyen átalakításokat kell eszközölni az autón ahhoz, hogy az új versenyzőnek is megfelelő legyen, és közben ne is lassuljon le.
„A két legnagyobb változtatás az, hogy mi csupán periodikusan gyakorlunk nyomást az ellenfélre, illetve sokkal inkább a pálya hosszában próbálunk játszani” – magyarázza Ancelotti. – „Ennek a játékmódnak a kialakítása időbe telik, de a játékosok bátorítanak. Egy újfajta vonallal és másfajta személetmóddal találták szembe magukat az érkezésem után, de ez kifejezetten motiválja őket. Remekül állnak a dolgokhoz.”
Sacchi volt az is, aki a nyomásgyakorlásban kiképezte Ancelottit. Sok helyen viszont, például Németországban, nem annyira bevált módszer az olyan erőteljes presszingelés, amit a Guardiola-féle Bayern bemutatott az előző évben.
„Nézd, ez egy bonyolult védekező rendszer, de semmiképp sem egy olyan szisztéma, amit kilencven percen keresztül fenn lehet tartani” – véleményez Ancelotti. – „Szerintem ezt az erős presszinget csak akkor érdemes csinálni, ha megfelelő pozícióban vagy hozzá, máskülönben szétnyílnak a defenzív vonalak, a védők kiesnek posztjaikról, a helyükön pedig rések maradnak. És, valljuk be, ma ezt sokkal nehezebb véghez vinni, mint a múltban. A lesszabály változása óta már nem lehet olyan formában a lescsapdára építeni, ahogy sokan tették ezt korábban.”
Valamilyen szinten jelenleg Guardiola is hasonló kihívásokkal néz szembe a Manchester Citynél. Első huszonkét bajnoki meccsén már öt vereséget számlál, miközben a Bayernnél 66 mérkőzésen kapott ki ugyanennyiszer.
„Guardiola most új játékosokkal dolgozik, és az emberek olykor hajlamosak ezt figyelmen kívül hagyni” – mondja Ancelotti. – „Bármilyen problémával szembesül, szerintem idő kell neki ahhoz, hogy megértesse a játékosokkal, mit is szeretne pontosan tőlük, hogy a csapat hozzászokjon a gondolkodásmódjához. Az ilyen dolgok időbe telnek.”
„Nálam is ez a helyzet a Bayernnél” – teszi hozzá. – „A játékosoknak hozzám kell szokniuk, ez pedig nem megy egyik napról a másikra. Amikor eszembe jut néhány hajmeresztő hibánk… már ennyivel is az őrületbe lehet kergetni.”
Az emberek sokszor mondják a Premier League-re, hogy az egy különös állatfaj a labdarúgáson belül, ahol mindenkinek több idő kell az alkalmazkodáshoz. Ancelotti ezzel nem ért egyet. Ráadásul a számok is őt igazolják. Abból a hat külföldi menedzserből, akik képesek voltak megnyerni az angol bajnokságot, négyen – köztük Ancelotti – a legelső teljes szezonjukban vitték véghez ezt a tettet.
Nem mellesleg a jelenlegi PL-éllovas Chelsea menedzsere, Antonio Conte is debütáns edző. Persze mondhatjuk, hogy valakiknek könnyebben megy az alkalmazkodás, másokanak nehezebben. De fontos kiemelni, hogy elsősorban a játékosoknak kell igazodniuk az új edzőhöz, nem pedig fordítva.
Elég visszagondolni arra, mit mondott Guardiola a Leicester elleni veresége után. „Az angol futballban mindig fontos, hogy hibára kényszerítsük ellenfeleinket. Enélkül lehetetlen sikeresnek lenni.”
Elgondolkodtató, hogy valóban ilyen egyszerű-e. A hibára kényszerítés akkor válik igazán fontossá, mikor egy csapat a nyomásgyakorlás mellett dönt, különösen akkor, mikor olyan erőteljesen teszi azt, mint a Guardiola-féle csapatok általában.
„A presszing elleni recept nem bonyolult, a megvalósítás viszont annál inkább” – magyarázza Ancelotti. – „Ha megvan hozzá a minőség a csapatban, akkor egyszerűen kipasszolja az ellenfelet. De ha kiegyenlítettebb a meccs, akkor a hibák felértékelődnek. Kölönösen fontossá válik, hogy ki tudja előbb hibára kényszeríteni a másikat.”
Guardiola mást is mondott, ami vitákat váltott ki a futball világában. Kijelentette, hogy a jó teljesítmény számára sokkal megnyugtatóbb, mint a jó eredmény.
„Az eredmény az egy semmitmondó tény” – nyilatkozta az NBC Sports kérdésére. – „Az eredmény egy olyan dolog, amitől két napig boldog vagyok, ami miatt kevesebb kritika érhet például, így pedig több időm van a csapatomat fejleszteni. De amik engem sokkal inkább megnyugtatnak, azok az érzelmek, az, hogy hogyan játszottunk… a folyamat a lényeg.”
Ez egy olyan kijelentés, ami nem hagy kétséget afelől, milyen edző Guardiola, és az edzőknek melyik csoportjába tartozik. Ő egy olyan edző, akinek nem az eredmény a fontos, hanem a mód, ahogyan elérte azt az eredményt. Ancelotti is egyetért vele.
„Természetesen igaza van” – mondja. – „Sőt, én tovább is mennék. Az egyetlen dolog, amit egy edző nem tud irányítani, az az eredmény. Komolyan mondom. A menedzsernek szinte mindenre befolyása lehet, de a foci egy megjósolhatatlan, kevésgólos sportág, és szerintem az egyetlen dolog, amire az edző nem tud hatással lenni, az az eredmény. A fociban a pályán lévő egyéni szerepek kiemelt jelentőségűek, és ezeket nem igazán lehet a kispadról irányítani. Persze, vannak jó meg rossz edzők, de a kimeneteleket senki nem képes irányítani. A legtöbb, amit megtehetsz edzőként, hogy mindent bevetsz annak érdekében, hogy a csapatnak több esélye legyen a sikerre. Ezt pedig munkával és jó teljesítménnyel lehet elérni. Természetesen a jó teljesítmény összefüggésben van a jó eredményekkel, de fontos látni, hogy ez csak hosszú távon működik igazán. Egy hónapra ez nem igaz, néha még egy egész szezonra sem.”
Ancelotti mindent tud erről. Vesztett már el ő úgy bajnokságot a Juventusszal, hogy az utolsó fordulóban egy olyan csapat ellen kapott ki a torinói gárda, akik számára már tét nélküli volt az összecsapás. Az azt követő szezonban pedig Edwin van der Sar egyéni hibájának köszönhetően egy másikat is elbukott.
És természetesen ott van a 2005-ös Liverpool ellen elvesztett isztambuli BL-döntő a Milan edzőjeként. Az önéletrajzában azt írja, úgy érzi, a négy addigi döntőjéből ezen a meccsen játszott legjobban a csapata.
Ez a meccs pedig minden idők egyik legnagyobb fordításaként lett elkönyvelve.
De persze a fordítottja is működik. Ha Sergio Ramos egy pár milliméterrel odébb ugrik fel, vagy pár másodperccel korábban, esetleg később, akkor nem beszélhetünk Tizedikről 2014-ben. És ha a partjelző zászlaja felemelkedik a Machester United elleni 2010-es összecsapáson, Ancelotti nem nyeri meg a Premier League-et a Chelsea-vel abban az évben.
„Ez az igazi irónia, nem?” – mondja. – „Menedzserként az eredményeid alapján ítélnek meg, nem érdekli őket, hogy hogyan dolgoztál, és miként teljesített a csapatod. Képzeld csak el, piszok sok pénzt fizetnek egy embernek, és közben nem az alapján ítélik meg, amiket befolyásolni tud, hanem az eredményei alapján törnek pálcát felette, amikre viszont egyáltalán nem tud hatással lenni.”
Ancelotti nagyon határozottan állítja, hogy az edzők fizetését bizony a játékosok keresik meg, hiszen ők azok, akik edzenek, ők azok, akik kint vannak a pályán.
„Az az igazság, hogy egy meccsnapon már nagyon keveset tud tenni egy edző” – mondja Ancelotti. – „Az edző a meccset megelőző napokon végzi el a munkáját. Közvetlenül a meccs előtt már csak elmondasz néhány dolgot, amit elfelejtettél, eligazítod őket… Nem is tudom. Ráadásul a kispadról nem is lehet olyan jól látni. Nem egyszer volt, hogy visszanéztem a meccseinket, és észrevettem olyan dolgokat, amiket a padról egyszerűen lehetetlen lett volna kiszúrni. A cserék meg egyszerűen csak a józan ész döntései. Vagy előre eltervezettek, amiket szituációtól függően alkalmazunk.”
Az edző a felkészítésben kap igazán szerepet, itt látszanak a trénerek közti különbségek, amikor egy kerettel kell dolgozni, ellátni őket taktikai tanácsokkal. Az Ancelotti-féle Bayern pedig a guardiolai elvek alapjain nyugszik. Ez azt jelenti, hogy a két szisztéma eléggé hasonló: taktikai szervezettség, szigorú helyezkedés a védelemben és a középpályán, de nagyobb szabadság a támadóharmadban.
„Nem kérdés, hogy Guardiola hatalmas szabadságot adott a játékosainak a támadóharmadban” – mondja Ancelotti. – „Ezt mindenképpen szeretném megtartani. Amiben különbözöm tőle, azt nem a labdabirtoklásban és a támadásépítésben kell keresnünk.”
Honfitársa, Antonio Conte másképp látja a dolgokat. A londoni kékek vezetőedzője egyszer azt mondta, hogy egy jól felépített taktikai rendszer képes arra, hogy kompenzálja néhány futballista esetleges gyenge technikai adottságait. Szerinte ilyenkor a játékosok pontosan tisztában vannak azzal, hogy hol lesznek a csapattársaik, ebből kifolyólag pedig nem kell sokat gondolkodniuk a következő lépésen. A felszabadult energiát és időt így fel lehet használni az effektívebb labdajáratáshoz. Az olasz szakember tapasztalatból beszél, hiszen kemény védekező középpályás lévén ő maga is a kevésbé technikás játékosok táborát erősítette.
„Úgy vélem, hogy mindez igaz, de csak a védekezésben és a középpályán. A pálya ezen területein általában az általad irányított csapat van létszámfölényben, így valóban lehetséges a játékrendszerre hagyatkozni. Ha jól végzed a dolgod, akkor egy középszerű játékos is képes lehet jó teljesítményre, hiszen mindig tisztában van a rendelkezésére álló opciókkal és a végrehajtásuk módjával. A támadóharmadban azonban minden megváltozik. Kreativitás és szabadság nélkül a játékosok csak ötlettelenül fogják passzolgatni a játékszert. Ez különösen igaz, ha nagyon jól szervezett az ellenfél védelme.”
A bilincseiből kiszabadított tehetség egyenlő a váratlan húzásokkal, ez pedig sokszor többet ér, mint egy játékrendszer. Ha tehetné, Ancelotti ezt a tanácsot adná fiatalabb önmagának.
„Sokkal rugalmasabb és gyakorlatiasabb vagyok, mint a múltban. Régebben azt gondoltam, hogy a Sacchi által használt 4-4-2 egy biztos győzelemhez vezető formula. Amikor a Parmában voltam, akkor a klub megállapodásra jutott Robert Baggióval, de én megvétóztam a transzfert. Elképesztő játékos volt, de nem illeszkedett a rendszerembe. Ha ma történne ugyanez, akkor mindenképpen megoldanám, hogy bekerüljön a kezdőcsapatba. Már tudom, hogy nem csak egyetlen út vezet a győzelemhez.”
A szóban forgó 1997/98-as idényben Baggio 23 gólig jutott a Bologna színeiben, Ancelottit pedig kirúgták a szezon végén. Baggio a pálya egy addig üresen hagyott területén akart játszani és természetesen garantált helyet követelt magának a kezdőtizenegyben, ezért mondott nemet Ancelotti. A következő munkahelyén, a Juventusnál már nem követte el ugyanezt a hibát. Ott találkozott Zinédine Zidane-nal, aki ugyanazt kérte Carlotól, mint Baggio egy évvel korábban. A szakember ezúttal rábólintott a dologra és hamarosan előállt a megvalósuláshoz szükséges ötletekkel.
A játékosok által táplált tisztelet jelentősen megkönnyíti a munkát egy edző számára. Ezt sokféleképpen el lehet érni. Sir Alex Ferguson úgy gondolta, hogy a vezetőedzőnek kell a klub legjobban fizetett alkalmazottjának lennie. Ez is csak azt mutatja, hogy a vezetőség megbecsüli a jelenlétét.
„Nem hinném, hogy manapság elképzelhető, hogy egy tréner többet keres a játékosainál” – teszi hozzá Ancelotti. – „Talán így van rendjén. A játékosok fontosabbak az edzőnél. A nézők nem miattam jönnek ki a mérkőzésekre, hanem [Robert] Lewandowski vagy [Arturo] Vidal játéka miatt. Vagy azért, mert imádják ezt a klubot. De nem az én jelenlétemből kifolyólag.”
Sokan talán azt gondolják, hogy néhány pénzéhes játékost leszámítva a top klubok futballistáit nem érdekli különösebben a fizetés, hiszen szinte mindannyian milliomosnak mondhatják magukat. Ancelotti máshogyan látja.
„Természetesen érdekli a játékosokat, hogy mennyit keresnek. És a csapattársaik fizetésén is rajta tartják a szemüket. Sokak szemében a fizetési lista egyfajta rangsorral egyenlő. Egyensúlyban kell tartani a dolgokat. Nem véletlen, hogy a klubok különösen ügyelnek az ebből adódó konfliktusok és nézeteltérések megelőzésére. Néha könnyű dolgod van, mert mindenki számára egyértelmű, hogy [Cristiano] Ronaldo vagy [Lionel] Messi a legtöbb pénzt fogja keresni csapatában. Ez egyszerűen a nevüknek, a személyüknek köszönhető. Az igazi kérdés azonban az, hogy hogyan lehetséges megtartani a csapaton belüli egyensúlyt?”
A mai futballistáknak egy korábban teljesen szokatlan dolgokból álló környezetben kell dolgozniuk. Egyetlen szerződés és egy egész életre elkötelezted magad. Mégis, a legtöbbekben elég büszkeség és profizmus van ahhoz, hogy ne kényelmesedjenek el. Arra születtek, hogy versengjenek.
„A játékosok motiválása sosem okozott problémát számomra. Ott van például Xabi Alonso vagy Pepe. Az ilyen srácokban hatalmas szenvedély és sikeréhség munkál. Ez azt jelenti, hogy sosem elégednek meg az aktuális helyzetükkel. Mindig többet akarnak."
„Nyilvánvalóan Ronaldo a legvégső példa erre. Csak a jövőre gondol. Rengetegen elmondták már, hogy a madridi korszaka előtt is ugyanilyen volt. Amíg nem dolgozol vele és látod őt nap mint nap, addig el sem tudod képzelni, hogy milyen szinten űzi ezt. Valódi profi, aki nagyon keményen dolgozik. A rehabilitációs programtól az étkezésig, minden apró részletre odafigyel. Szereti, ha minden tökéletes. Ha összehasonlítom a mai futballistákat az én időm játékosaival, akkor hatalmas különbségek tapasztalhatóak az életmódban és a hozzáállásban. De Ronaldo mindenki közül kiemelkedik.”
A Bayernbe igazoláskor egy egész csapatnyi ismeretlen játékossal találta szembe magát Ancelotti, hiszen Xabit leszámítva még egyikükkel sem dolgozott korábban. Amikor a játékosairól beszél, akkor mindig nagyon kitágulnak a pupillái. Megjelenik egy gyermek képe előtted, aki még nyáron is az előző évi karácsonyi ajándékairól beszél, mert mindig talál bennük valami újat.
„Számomra [David] Alaba egy fantasztikus belső védő.” – magyarázza Carlo. – „Habár nem játszik túl sokat ezen a poszton, minden képessége megvan hozzá. Passzív és aktív védekezésben is kiemelkedően képes teljesíteni. Meghátrálásra kényszeríteni az ellenfél támadóit, kitámadni, visszalépni, szerelni, vagy csak egyszerűen alkalmazkodni a helyzethez… a játékosok általában egyetlen dologban emelkednek ki igazán. De nem ő. Ugyanolyan kiváló minden területen.”
Aztán ott van a 33 éves Philipp Lahm, aki közel 750 tétmérkőzést tudhat már maga mögött. A játékos visszafogottan beszél jövőjéről, de sokak szerint a Bayern kötelekéből visszavonulása után sem szabad távoznia a védőnek.
„Lahm nincsen hanyatlófélben” – emeli fel hangját Ancelotti. – „Egyáltalán nincs. Úgy gondolom, hogy az idősödés legproblémásabb velejárója az, hogy már nem vagy képes ugyanarra a konzisztenciára, mint korábban. A minőség fontosabbá válik a mennyiségnél. Lahm talán csak néhány mérkőzésen fog már játszani. Az igazán nehéz meccsekre gondolok. Képes megteremteni a különbséget, akár védőként, akár középpályásként. Nagyszerű állóképességéből és atletikusságából kifolyólag még sok évig lesz képes a legmagasabb szinten teljesíteni.”
Ancelotti valószínűleg ezernél is több játékossal dolgozott már együtt pályafutása során. Negyvenévnyi tapasztalattal a háta mögött már senki sem számít meglepetésekre. Carlo sem volt kivétel, de aztán találkozott Thomas Müllerrel.
„Ő egy olyan támadó, aki kifejezetten unortodox képességekkel rendelkezik. Nem hasonlítható senkihez. Egy csatártól azt várná az ember, hogy kiemelkedik az állóképesség, a technika és a kreativitás terén, de Thomasnak nem ezekben rejlik az erőssége. Ő sokkal inkább egy taktikai fegyver. Elképesztő hatékonysággal olvassa a játékot: képes arra, hogy a megfelelő helyen legyen a megfelelő időben. Az ilyen poszton szereplő játékosokra jellemző a taktikai értelemben vett intelligencia és tudatosság, legalábbis biztosan nem ezen a szinten. Védők és középpályások esetében ez nem kiugró jelenség, de támadóknál már nagyon ritka.”
„Erre egyszerű a magyarázat. Amikor egy utánpótlásban dolgozó edző észreveszi ezt egy játékosban, akkor valamilyen hátravont szerepkörbe fogja őt helyezni. Ott sokkal többet számít a játék megértése. Azt hiszem, Müller esetében ez sosem történt meg.”
Ez pedig egyenlő a klasszis potenciállal. A kérdés az, hogyan lehetne ezt a legjobban kihasználni?
„Tudom, ez egy klisé, de mindenhol képes játszani. Bárhova kerüljön is, feltalálja önmagát és újraírja mindazt, amit addig tudtunk arról a posztról. Nagyon vicces, ahogy a német média kritizál engem, mert szerintük Müller nem szélső.”
„Izé, nem mondjátok? Nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy nem fog olyan stílusban játszani, mint Arjen Robben vagy Douglas Costa. Nem is kérem őt erre. A képességei lehetővé teszik, hogy a szélről indulva keltsen zavart az ellenfél védelmében, ezzel segítve a társait.”
Egyértelmű tehát, hogy Müllernek bérelt helye van Ancelotti kezdőcsapatában. A német támadó nagyon gyengén szerepelt az Európa-bajnokságon, klubcsapatában pedig mindössze négy gólnál jár. A tavalyi szezonban ugyanekkor huszonegy találat ékeskedett a neve mellett. A különbség szembetűnő, de edzője nem aggódik.
„Nincsenek kételyeim Müllerrel kapcsolatban”- hangsúlyozza Ancelotti. – "Ő egy mentálisan nagyon erős játékos. Született győztes, temérdek önbizalommal és rengeteg pozitivitással. Akár saját magán is képes nevetni.”
Mindenesetre Thomas csak egy a sok közül, akik meghatározzák majd, hogy Ancelotti sikeres lesz-e a Bayern München vezetőedzőjeként. Guardiola sorozatban megszerzett három bajnoki címét nem lesz könnyű felülmúlni, ugyanakkor a bajorok számára a Bajnokok Ligája a legfontosabb sorozat. Pont, mitn Madridban.
Egyetlen edző sem volt képes Ancelottinál többször megnyerni ezt a sorozatot, de aki figyelmesen követte szavait, az tudja, hogy a világ egyetlen trénere sem garancia a sikerre. Különösen egy kieséses sorozatban.