Ez nem ilyen könnyű. Talán vannak ifjú madridisták, vagy irigy ellendrukkerek, akik most azt látják, hogy ez karikacsapás. Sokan érezhetik azt, hogy a Real Madridnak egyszerűen jár ez a trófea alanyi jogon. Nem.
2003-ban egy hazai bajnoki címmel búcsúzott a klub históriájának második „nagy” korszaka. A távozók között olyan karakterekkel mint Makélélé, aki főleg távozása után vált fogalommá a madridizmus emlékezetében. Távozott a legendás védő, csapatkapitány, Fernando Hierro, aki számtalan rekordot tartott akkoriban habfehér mezben. És ami a legjobban fájt: távozott az edző, a már játékosként is klub legenda Vicente del Bosque is.
És ezzel megszűnt a Real Madrid második „igazi” aranygenerációja.
1998 és 2003 között a klub visszaült Európa trónjára, 32 évnyi böjt után. A csapat visszakapta a helyét a futball örökös térképén. Talán már csupán néhány vibráló rezgő filmfelvétel, megsárgult fotók, nagyapák anekdotái és a vitrinben porosodó 6 serleg tudatta hogy, oda tartozik. Amszterdam, Párizs és Glasgow után már nem lehetett kérdés, hogy spanyolhon fővárosának egyesülete ismét a sporttörténelem legfényesebben csillogó oldalait jelenti. Raúl, Redondo, Manolo Sanchís, Mijatović, Morientes, McManaman, Guti, Roberto Carlos, Figo, Zidane és persze az akkor még szárnyait bontogató Iker… De minek is felsorolni, hiszen nevük ugyanúgy kitörölhetetlen a madridizmus emlékezetéből mint Kopa, Gento, Santamaría, Rial, Zárraga, Di Stéfano vagy aki számunkra „Öcsi bácsi”, a madridiaknak Pancho, azaz Puskás Ferenc.
A 2003/04-es szezon kezdetével újabb nehéz időszak következett. Bár a csapatot alkotó játékosok minősége újabb trófeák elnyerésére predesztinálta volna a klubot, csupán az újabb és újabb edzők érkeztek. A dicstelen hanyatlást Florentino Perez lemondása is példázza, aki hiába csábított továbbra is „galaktikus” sztárokat, még az aranylabdás Ronaldo sem tudott igazán hozzátenni a Real Madrid történelméhez. Ramón Calderón vezetésével, aki bár hazai szinten kicsit jegelte a madridi sebeket a bajnoki duplával, az európai hadszíntéren továbbra is csak kudarcélményeket gyűjtött a csapat. 2005-től megkezdődött egy kínkeserves „nyolcaddöntő-átok”. Mintha egyszerűen a csapatot nem tudott volna a „csoportkörből továbbjutós” fokozatból feljebb kapcsolni. A királyiakat újra és újra a Juventus, az Arsenal, a Bayern München, az AS Roma, a Liverpool és a Lyon tégláiból emelt gát állította meg.
A klub címere ismét fakulni látszott a futball világtérképén.
A dicstelen szériának egy José Mourinho nevezetű portugál úriember vetett véget. A Bernabéuban új szelek jártak. A blancók a tavaszi kupaidény elején revansot vettek a Lyontól, ezzel mázsányi súlytól szabadítva meg a klubot. Valósággal berobbant a csapat az európai szűk kupaelitbe, és az azt következő 3 évben nem is volt hajlandó az elődöntőnél rosszabb performanszt letenni az asztalra. Ez azonban még mindig kevés. Főleg ennél a klubnál. Mintha csak egy újabb gát állná az útját a csapatnak. Ez a gát Barcelona, Bayern München és Borussia Dortmund „márkájú” betonelemekből állt. A kérdés csak az volt: meddig?
Mind tudjuk, hogy mi történik a természetben, ha az ár áttör egy gátat. Nem, nem éri be egy apró kis érrel, ahol szépen lassan elszivároghat a felgyülemlett víz. Ha áttöri a gátat, akkor onnantól kiárad és mindent visz…
2013 nyarán gyökeres átalakítások kezdődtek. Megérkezett egy klasszis edző Carlo Ancelotti személyében, és halkan tegyük hozzá, hogy másodedzőjeként egy bizonyos Zinédine Zidane kapott szerepet. A pályán pedig fiatal, reményekkel teli arcok mutatkoztak be. A klub végre megint megtalálta magán a kapcsolót. „Buldózer mód”. A csapat keresztülhasított Európán. Az egyenes kieséses szakaszban leiskolázta a Bundesliga krémjét. A félve várt elődöntőben a szupersztár edző Pep Guardiola által vezetett címvédő Bayern nézett farkasszemet az ambiciózus fehérekkel. 5-0-s, kiütéses kettős győzelemmel kopogtatott Lisszabon kapuján a Madrid. A Real. Merthogy a másik oldalt szintén egy Madrid állt.
2014. május 24-én megtört a jég. De hogy a Décima elhódítása mit is jelentett az akkori jövőre nézve, még senki sem sejtette. De talán még remélni sem merte.
Főleg egy évvel később… A klub jelentősebb trófea nélkül zárta az idényt. Ugyan az elődöntőig újfent eljutott, de ott a saját nevelésű Morata két találata megoldhatatlan feladat elé állította a címvédőt.
Az öltözői rend felbomlott, és a dolgok bizony elkezdtek eléggé baljósan festeni. A madridizmus megtestesítője, Iker Casillas Fernández hosszas vacillálás után elhagyta a klubot. Carlo Ancelottit érthető indok hiányában zavarta el az elnök. Az utód választására szintén nem ártott volna némi magyarázat, így azonban már az idény kezdete előtt sok szurkoló elveszítette hitét a csapat újabb sikereiben. Joggal. A Real Madrid katasztrofális formát mutatott, a rangadói közül egyedül a PSG-t tudta megverni (egy nagyon szerencsés találattal), a hazai porondon pedig a kupából való kizárással sikerült „emlékezeteset” alkotni. A bajnokságban Rafa Benítez méltatlanul kevés pontot gyűjtött, úgyhogy januárra már nagyon időszerű volt radikális változásokat eszközölni.
És eljött Zinédine Yazid Zidane ideje. Nem játékosként. Nem másodedzőként. Immár vezetőedzőként.
A húzás bombasztikus volt. Az egykori bálvány visszatér. A hivatalos boltokban egyből elérhető lett a francia mágus 5-össel ellátott meze. Az első nyilvános edzésen a Castilla stadionja teljesen megtelt. Mindenki akart egy szelfit vagy aláírást az új trénertől.
A szenzáció persze idővel alábbhagyott. Vagy akkor kezdődött csak igazán?!
A csapat egyik meccsről a másikra megtáltosodott. Az öltöző repedései villámgyorsan beforrtak, az eredmények elkezdtek csörgedezni. A csapatba visszatért a győztes mentalítás. Uralták a meccseket, és az egyetlen reálisan megszerezhető trófeához vezető úton is elindultak.
2016. május 28. Hát lehet ezt így is? Nem kell 12 év caminóját végigküzdeni, szenvedni, hogy újra átélhessük ezt? A 2002-es siker óta rengeteg új arccal bővül a madridizmus családja. Ők nem emlékezhetnek milyen is 5 éven belül háromszor is Európa királyait köszönteni a Cibelesen. Ám azért páran újra gondolkodóba estek. Lehet, hogy valami hasonló készül? Lehet hogy az akkori Heynckes a mostani Ancelotti? Hiszen látjuk a párhuzamot. Mindketten a BL-címet jelölték meg elsődleges célkitűzésként. Mindketten hosszú sorozatot törtek meg, és utána mindkettejükkel tiszteletlenül bánt a klub, s távozniuk kellett. Lehet hogy az akkori Del Bosque a mostani Zidane? Tudjuk jól, hogy mindketten meghatározóak voltak már játékosként is. És mindketten egy zűrös, szétzilált öltözőt kaptak meg a szezon közepén, amit már csak egy Bajnokok Ligája-címmel lehetett megmenteni. És mindkettőjüknek sikerült.
2017. junius 3. Ez már történelmi tett. Az első címvédés, amióta a sorozat új nevet és lebonyolítási rendszert kapott. A párhuzam itt már az első aranykorszakig kiált. Legutóbb a 1957-ben, BEK második fináléjában csinált ilyet a Real. Ráadásul egy bajnoki címet is a kétfülű mellé helyezett a vitrinben, amire legutóbb 1958-ban volt példa. A csapat uralja Európát, és Spanyolországot is, ráadásul olyan évben, amikor nemzetközi világverseny sem vet árnyékot a diadalra. A Real Madrid éve!
2018. május 26. Tegnap.
Ugyanaz a kezdő lép pályára, mint tavaly Cardiffban. Ugyanúgy Daniel Carvajal az első cseréje Zidane-nak, mint két éve Milánóban. Ugyanúgy sérülés az oka. Ugyanúgy együtt sírunk vele. Ugyanúgy lőtt gól nélkül állunk, mint négy éve Lisszabonban.
Az egész meccset, az egész menetelést átszövi a klub évszázados történelme. Mintha a múlt győzelmeinek és vereségeinek egyetlen és megmásíthatatlan következménye lenne a siker.
Mintha egy álom lenne. Az egész olyan déjà vu. Láttuk mi már azt, hogy a Realt leírják a frissen összevásárolt sztárcsapat ellen, de mi mégis továbbjutunk. Láttuk mi már azt, amikor a negyeddöntőből való továbbjutás millimétereken múlik. Láttuk mi már azt, hogy a sokat kritizált francia támadó két nagyon fontos góllal ejti ki a bajor sztárcsapatot az elődöntőben.
Láttuk már Ronaldoékat így vonulni a reptér folyosóján. Láttuk mi már azt, ahogy Ramos kivezeti fiainkat a gyepre. Láttuk mi már azt, hogy „Kíméletlen” Karim megszerzi a vezetést egy ordító kapushibából. Láttuk mi már azt, hogy Zidane csereembere eldönt egy meccset. Láttuk mi már Bale-t kupadöntőben 2-1-re állítani az eredményjelzőt. Láttunk már felejthetetlen ollózós gólt…
Láttuk már Ramost felemelni a legrangosabb trófeát. És láttuk már korábban Zidane-t a levegőben.
Láttuk és sosem felejtjük el ezeket…
Ahogy emlékezni fogunk rajtuk kívül Pepére, Marcelóra, Modrićra, Kroosra, Varane-ra, Navasra, Casemiróra, Iscóra, Asensióra és Nachóra.
Kitörölhetetlen aranyoldalakba gravírozzuk az ő nevüket a XX. század legjobb csapatának történelemkönyvében.
Zidane, aki játékosként, másodedzőként és vezetőedzőként a klub utolsó 5 BL-címéből is kivette a részét.
Navas, aki feledtette Casillast. Nem is hittük, hogy ilyet lehet…
Marcelo, aki méltó utódja lett Robert Carlosnak. Azt hittük, szentségtörés ilyet mondani, de mostanra senki nem vitázik ezzel.
Carvajal, aki utat mutat a jövő generációinak. Aki a kölcsönből visszahozott játékosok tökéletes mintapéldánya…
Pepe, aki az önfeláldozás szinonimája. Aki nemcsak testi épségét, de személyiségét és stílusát is képes feláldozni a csapat érdekében.
Varane, aki fegyelmezettségével és higgadtságával az öltöző legbiztosabb pontjává lépett elő, egészen fiatalon.
Ramos, aki karizmájával, hitével, és kitartásával a mindenkori „capitanók” közé is különleges dicsfényben lép be.
Nacho, aki bárhol stabil kezdő lenne, de itt marad, hogy akkor segítsen, amikor kell. Egy védekező Guti.
Casemiro, aki Makélélé teljesítményét is felülmúlja, hiszen ő gólokat is szerez. Ráadásul nagyon fontosakat.
Modrić, aki az erőfeszítéseket és a habkönnyű mozdulatokat egybeolvasztja játékában.
Kroos, aki visszafogott precizitásával a legbiztosabb pont a pályán.
Isco, aki maga tánc, a show, a finesz. A varázslat.
Asensio, az aranyifjú. Aki úgy lett szerves része a jelennek, hogy érezzük: igazából ő a jövő.
És végül de nem utolsó sorban Gareth Bale, Karim Benzema és Cristiano Ronaldo.
A BBC, mely olyan legenda lesz, mint Di Stéfano, Puskás és Gento triója. Hiszen mostanra már mindannyiuknak vannak BL-elődöntőben és -döntőben szerzett találatai. És négy, közösen szerzett Bajnokok Ligája-győzelmük…
Hogy mi következik most? Ki megy, ki marad? Nos, ezt egyelőre nem tudhatjuk. Lehet, hogy idővel messze fújja őket a szél. Az viszont biztos, hogy ezeket a neveket már semmi nem törli ki az emlékezetünkből.
Ők a „Harmadik Nagy Generáció”. Talán a legnagyobb…