A „Harmadik Nagy Generáció”
Ez nem ilyen könnyű. Talán vannak ifjú madridisták, vagy irigy ellendrukkerek, akik most azt látják, hogy ez karikacsapás. Sokan érezhetik azt, hogy a Real Madridnak egyszerűen jár ez a trófea alanyi jogon. Nem.
2003-ban egy hazai bajnoki címmel búcsúzott a klub históriájának második „nagy” korszaka. A távozók között olyan karakterekkel mint Makélélé, aki főleg távozása után vált fogalommá a madridizmus emlékezetében. Távozott a legendás védő, csapatkapitány, Fernando Hierro, aki számtalan rekordot tartott akkoriban habfehér mezben. És ami a legjobban fájt: távozott az edző, a már játékosként is klub legenda Vicente del Bosque is.
És ezzel megszűnt a Real Madrid második „igazi” aranygenerációja.
1998 és 2003 között a klub visszaült Európa trónjára, 32 évnyi böjt után. A csapat visszakapta a helyét a futball örökös térképén. Talán már csupán néhány vibráló rezgő filmfelvétel, megsárgult fotók, nagyapák anekdotái és a vitrinben porosodó 6 serleg tudatta hogy, oda tartozik. Amszterdam, Párizs és Glasgow után már nem lehetett kérdés, hogy spanyolhon fővárosának egyesülete ismét a sporttörténelem legfényesebben csillogó oldalait jelenti. Raúl, Redondo, Manolo Sanchís, Mijatović, Morientes, McManaman, Guti, Roberto Carlos, Figo, Zidane és persze az akkor még szárnyait bontogató Iker… De minek is felsorolni, hiszen nevük ugyanúgy kitörölhetetlen a madridizmus emlékezetéből mint Kopa, Gento, Santamaría, Rial, Zárraga, Di Stéfano vagy aki számunkra „Öcsi bácsi”, a madridiaknak Pancho, azaz Puskás Ferenc.
A 2003/04-es szezon kezdetével újabb nehéz időszak következett. Bár a csapatot alkotó játékosok minősége újabb trófeák elnyerésére predesztinálta volna a klubot, csupán az újabb és újabb edzők érkeztek. A dicstelen hanyatlást Florentino Perez lemondása is példázza, aki hiába csábított továbbra is „galaktikus” sztárokat, még az aranylabdás Ronaldo sem tudott igazán hozzátenni a Real Madrid történelméhez. Ramón Calderón vezetésével, aki bár hazai szinten kicsit jegelte a madridi sebeket a bajnoki duplával, az európai hadszíntéren továbbra is csak kudarcélményeket gyűjtött a csapat. 2005-től megkezdődött egy kínkeserves „nyolcaddöntő-átok”. Mintha egyszerűen a csapatot nem tudott volna a „csoportkörből továbbjutós” fokozatból feljebb kapcsolni. A királyiakat újra és újra a Juventus, az Arsenal, a Bayern München, az AS Roma, a Liverpool és a Lyon tégláiból emelt gát állította meg.
A klub címere ismét fakulni látszott a futball világtérképén.
A dicstelen szériának egy José Mourinho nevezetű portugál úriember vetett véget. A Bernabéuban új szelek jártak. A blancók a tavaszi kupaidény elején revansot vettek a Lyontól, ezzel mázsányi súlytól szabadítva meg a klubot. Valósággal berobbant a csapat az európai szűk kupaelitbe, és az azt következő 3 évben nem is volt hajlandó az elődöntőnél rosszabb performanszt letenni az asztalra. Ez azonban még mindig kevés. Főleg ennél a klubnál. Mintha csak egy újabb gát állná az útját a csapatnak. Ez a gát Barcelona, Bayern München és Borussia Dortmund „márkájú” betonelemekből állt. A kérdés csak az volt: meddig?
Mind tudjuk, hogy mi történik a természetben, ha az ár áttör egy gátat. Nem, nem éri be egy apró kis érrel, ahol szépen lassan elszivároghat a felgyülemlett víz. Ha áttöri a gátat, akkor onnantól kiárad és mindent visz…
2013 nyarán gyökeres átalakítások kezdődtek. Megérkezett egy klasszis edző Carlo Ancelotti személyében, és halkan tegyük hozzá, hogy másodedzőjeként egy bizonyos Zinédine Zidane kapott szerepet. A pályán pedig fiatal, reményekkel teli arcok mutatkoztak be. A klub végre megint megtalálta magán a kapcsolót. „Buldózer mód”. A csapat keresztülhasított Európán. Az egyenes kieséses szakaszban leiskolázta a Bundesliga krémjét. A félve várt elődöntőben a szupersztár edző Pep Guardiola által vezetett címvédő Bayern nézett farkasszemet az ambiciózus fehérekkel. 5-0-s, kiütéses kettős győzelemmel kopogtatott Lisszabon kapuján a Madrid. A Real. Merthogy a másik oldalt szintén egy Madrid állt.
2014. május 24-én megtört a jég. De hogy a Décima elhódítása mit is jelentett az akkori jövőre nézve, még senki sem sejtette. De talán még remélni sem merte.
Főleg egy évvel később… A klub jelentősebb trófea nélkül zárta az idényt. Ugyan az elődöntőig újfent eljutott, de ott a saját nevelésű Morata két találata megoldhatatlan feladat elé állította a címvédőt.
Az öltözői rend felbomlott, és a dolgok bizony elkezdtek eléggé baljósan festeni. A madridizmus megtestesítője, Iker Casillas Fernández hosszas vacillálás után elhagyta a klubot. Carlo Ancelottit érthető indok hiányában zavarta el az elnök. Az utód választására szintén nem ártott volna némi magyarázat, így azonban már az idény kezdete előtt sok szurkoló elveszítette hitét a csapat újabb sikereiben. Joggal. A Real Madrid katasztrofális formát mutatott, a rangadói közül egyedül a PSG-t tudta megverni (egy nagyon szerencsés találattal), a hazai porondon pedig a kupából való kizárással sikerült „emlékezeteset” alkotni. A bajnokságban Rafa Benítez méltatlanul kevés pontot gyűjtött, úgyhogy januárra már nagyon időszerű volt radikális változásokat eszközölni.
És eljött Zinédine Yazid Zidane ideje. Nem játékosként. Nem másodedzőként. Immár vezetőedzőként.
A húzás bombasztikus volt. Az egykori bálvány visszatér. A hivatalos boltokban egyből elérhető lett a francia mágus 5-össel ellátott meze. Az első nyilvános edzésen a Castilla stadionja teljesen megtelt. Mindenki akart egy szelfit vagy aláírást az új trénertől.
A szenzáció persze idővel alábbhagyott. Vagy akkor kezdődött csak igazán?!
A csapat egyik meccsről a másikra megtáltosodott. Az öltöző repedései villámgyorsan beforrtak, az eredmények elkezdtek csörgedezni. A csapatba visszatért a győztes mentalítás. Uralták a meccseket, és az egyetlen reálisan megszerezhető trófeához vezető úton is elindultak.
2016. május 28. Hát lehet ezt így is? Nem kell 12 év caminóját végigküzdeni, szenvedni, hogy újra átélhessük ezt? A 2002-es siker óta rengeteg új arccal bővül a madridizmus családja. Ők nem emlékezhetnek milyen is 5 éven belül háromszor is Európa királyait köszönteni a Cibelesen. Ám azért páran újra gondolkodóba estek. Lehet, hogy valami hasonló készül? Lehet hogy az akkori Heynckes a mostani Ancelotti? Hiszen látjuk a párhuzamot. Mindketten a BL-címet jelölték meg elsődleges célkitűzésként. Mindketten hosszú sorozatot törtek meg, és utána mindkettejükkel tiszteletlenül bánt a klub, s távozniuk kellett. Lehet hogy az akkori Del Bosque a mostani Zidane? Tudjuk jól, hogy mindketten meghatározóak voltak már játékosként is. És mindketten egy zűrös, szétzilált öltözőt kaptak meg a szezon közepén, amit már csak egy Bajnokok Ligája-címmel lehetett megmenteni. És mindkettőjüknek sikerült.
2017. junius 3. Ez már történelmi tett. Az első címvédés, amióta a sorozat új nevet és lebonyolítási rendszert kapott. A párhuzam itt már az első aranykorszakig kiált. Legutóbb a 1957-ben, BEK második fináléjában csinált ilyet a Real. Ráadásul egy bajnoki címet is a kétfülű mellé helyezett a vitrinben, amire legutóbb 1958-ban volt példa. A csapat uralja Európát, és Spanyolországot is, ráadásul olyan évben, amikor nemzetközi világverseny sem vet árnyékot a diadalra. A Real Madrid éve!
2018. május 26. Tegnap.
Ugyanaz a kezdő lép pályára, mint tavaly Cardiffban. Ugyanúgy Daniel Carvajal az első cseréje Zidane-nak, mint két éve Milánóban. Ugyanúgy sérülés az oka. Ugyanúgy együtt sírunk vele. Ugyanúgy lőtt gól nélkül állunk, mint négy éve Lisszabonban.
Az egész meccset, az egész menetelést átszövi a klub évszázados történelme. Mintha a múlt győzelmeinek és vereségeinek egyetlen és megmásíthatatlan következménye lenne a siker.
Mintha egy álom lenne. Az egész olyan déjà vu. Láttuk mi már azt, hogy a Realt leírják a frissen összevásárolt sztárcsapat ellen, de mi mégis továbbjutunk. Láttuk mi már azt, amikor a negyeddöntőből való továbbjutás millimétereken múlik. Láttuk mi már azt, hogy a sokat kritizált francia támadó két nagyon fontos góllal ejti ki a bajor sztárcsapatot az elődöntőben.
Láttuk már Ronaldoékat így vonulni a reptér folyosóján. Láttuk mi már azt, ahogy Ramos kivezeti fiainkat a gyepre. Láttuk mi már azt, hogy „Kíméletlen” Karim megszerzi a vezetést egy ordító kapushibából. Láttuk mi már azt, hogy Zidane csereembere eldönt egy meccset. Láttuk mi már Bale-t kupadöntőben 2-1-re állítani az eredményjelzőt. Láttunk már felejthetetlen ollózós gólt…
Láttuk már Ramost felemelni a legrangosabb trófeát. És láttuk már korábban Zidane-t a levegőben.
Láttuk és sosem felejtjük el ezeket…
Ahogy emlékezni fogunk rajtuk kívül Pepére, Marcelóra, Modrićra, Kroosra, Varane-ra, Navasra, Casemiróra, Iscóra, Asensióra és Nachóra.
Kitörölhetetlen aranyoldalakba gravírozzuk az ő nevüket a XX. század legjobb csapatának történelemkönyvében.
Zidane, aki játékosként, másodedzőként és vezetőedzőként a klub utolsó 5 BL-címéből is kivette a részét.
Navas, aki feledtette Casillast. Nem is hittük, hogy ilyet lehet…
Marcelo, aki méltó utódja lett Robert Carlosnak. Azt hittük, szentségtörés ilyet mondani, de mostanra senki nem vitázik ezzel.
Carvajal, aki utat mutat a jövő generációinak. Aki a kölcsönből visszahozott játékosok tökéletes mintapéldánya…
Pepe, aki az önfeláldozás szinonimája. Aki nemcsak testi épségét, de személyiségét és stílusát is képes feláldozni a csapat érdekében.
Varane, aki fegyelmezettségével és higgadtságával az öltöző legbiztosabb pontjává lépett elő, egészen fiatalon.
Ramos, aki karizmájával, hitével, és kitartásával a mindenkori „capitanók” közé is különleges dicsfényben lép be.
Nacho, aki bárhol stabil kezdő lenne, de itt marad, hogy akkor segítsen, amikor kell. Egy védekező Guti.
Casemiro, aki Makélélé teljesítményét is felülmúlja, hiszen ő gólokat is szerez. Ráadásul nagyon fontosakat.
Modrić, aki az erőfeszítéseket és a habkönnyű mozdulatokat egybeolvasztja játékában.
Kroos, aki visszafogott precizitásával a legbiztosabb pont a pályán.
Isco, aki maga tánc, a show, a finesz. A varázslat.
Asensio, az aranyifjú. Aki úgy lett szerves része a jelennek, hogy érezzük: igazából ő a jövő.
És végül de nem utolsó sorban Gareth Bale, Karim Benzema és Cristiano Ronaldo.
A BBC, mely olyan legenda lesz, mint Di Stéfano, Puskás és Gento triója. Hiszen mostanra már mindannyiuknak vannak BL-elődöntőben és -döntőben szerzett találatai. És négy, közösen szerzett Bajnokok Ligája-győzelmük…
Hogy mi következik most? Ki megy, ki marad? Nos, ezt egyelőre nem tudhatjuk. Lehet, hogy idővel messze fújja őket a szél. Az viszont biztos, hogy ezeket a neveket már semmi nem törli ki az emlékezetünkből.
Ők a „Harmadik Nagy Generáció”. Talán a legnagyobb…
Zinedine Zidane, az edző
Nem csupán a jó forma tűnik állandónak, az eredmények is sorra jönnek, mióta az aranylabdás legenda átvette a csapatot egy mérkőzéssel az őszi szezon vége előtt. Elődjének, Rafa Beníteznek 18 bajnoki, egy Király-kupa és 6 Bajnokok Ligája összecsapás jutott a kispadon. A szerdán elért eredmény után már tudjuk, Zidane minimum 20 mérkőzésen irányítja a csapatot a pontvadászatban, és 7 találkozón a legrangosabb európai sorozatban. A szezon jelenlegi pontján ugyanannyi bajnoki és BL-meccset játszott a Benítez- és a Zidane-csapat, így talán most a legtanácsosabb mérleget vonni. A Tizenegyedikért folytatott harcban persze nem lennénk feltétlenül igazságosak, ha azt mondanánk: Zizou ellenfelei ugyanolyan erőt képviselnek, mint a csoportellenfelek, de itt érdemes kiemelni, hogy a keményebb riválisok ellen a „tavaszi” Madrid mégis egyel kevesebb gólt kapott, mint a csoportmeccsek alatt. Igaz, lőtt gólokban is jelentősen elmarad, de arra inkább magyarázat, hogy sem a Malmö, sem a Shaktar nem rendelkezik európai topcsapathoz méltó védelemmel. A fehérek végül 19 rúgott és 3 kapott góllal végeztek a csoport élén. Az egyenes kieséses szakaszban – szintén 6 összecsapás után – 8 rúgott gól a mérleg, ez is elégnek bizonyult a döntőhöz. Navas eszén azonban egyedül a Wolfsburg tudott túljárni, kétszer.
Az összehasonlítás talán mégis akkor mutatja a legjobban a különbséget, ha a bajnoki eredményeket vesszük górcső alá – itt ugyanis már kézzelfogható, hogy Zidane sikeresebb spanyol elődjénél. Míg Benítez 18 bajnokijából négyszer döntetlent játszott, és háromszor kapitulált, addig Zidane mindössze egyszer szenvedett vereséget, és csupán kétszer vitt haza egy pontot a mérkőzés után. A rutintalan edző 10 ponttal szerzett többet ugyanannyi meccsen, mint a több mint 20 éves tapasztalattal rendelkező elődje. Emellett mind a szerzett, mind pedig a kapott gólok számában a franciának fényesebb az eredménye: előbbiben 58-47, utóbbiban 14-18 az „állás” Zidane javára.
Ráadásul a számok korántsem mondanak el mindent. Fontos megemlíteni: Zidane nem kapott időt ahhoz, hogy elképzelései szerint építsen csapatot. Nem változtatott azokon a dolgokon, amelyek jól működtek Benítez irányítása alatt. Bale és Benzema, akik ősszel magukhoz képest is remek teljesítményt nyújtottak, egyáltalán nem vettek vissza az ő érkezésével sem. Lucas Vázquez gyakori becserélése is egy jó ötlet volt a spanyol szakembertől, és Zizou ezzel, valamint Casemiro szerepeltetésével is tovább erősítette a lelkes fiatalok pozícióját a csapatban. Mondhatnánk akár, hogy mindebben nincs semmi külön dicséretre méltó, az igazság azonban az: nagyon sok menedzserre jellemző, hogy kinevezésük után mindent a saját elképzelésük alapján, egészen a nulláról akarnak felépíteni, minden korábbit pedig sutba vetnek. Jó példa volt erre maga Benítez is.
Zizou azt is nagyszerű érzékkel vette észre, hogy milyen változtatások vezethetnek újra a siker irányába. Jesé szerepe például sokkal fontosabbá vált az ő munkálkodása óta. Carvajal végre megint megkapja azt a megbecsülést, amit érdemel, és a fontosabb meccseken stabil kezdő lett a bukdácsoló Danilóval szemben. A középpálya teljes reformon esett át, és ez legjobban az újra kivirágzó Toni Kroos játékán látszik meg, aki közel egy évig tartó szendergés után ismételten meghatározó tagja a csapatnak, csakúgy, mint azt a leigazolása utáni hónapokban láttuk. A középpálya és a védelem mesterien összehangolt játéka olyan magabiztossággal fojtja meg az ellenfelek világklasszisok vezette támadó játékát is (lásd Agüero, Messi, Suárez, Neymar…), ami kifejezetten szokatlanná vált a számunkra az elmúlt években. Ugyanitt érdemes rávilágítani, hogy a BBC sokkal jobban kiveszi a részét a védekezésből, mint eddig bármikor. Azt pedig szintén ne feledjük, hogy Ronaldo újra a régi fényében ragyog, és most valószínűleg csupán a sérülése választhatja el a következő aranycipőtől, úgy, hogy mikor Benítez távozott, még a spanyol góllövőlista első öt játékosa közé sem fért be.
Szembetűnő, hogy a mester mennyivel jobban kijön a rajongókkal, mint elődjei. 2006-ban a Bernabéu együtt sírt vele, amikor elbúcsúzott a klubtól. Azóta sem volt játékos, aki a Real Madridból akasztotta volna szögre a stoplist. A madridisták maguk közül valónak érzik Zizou-t. Az egykori 5-ös pedig tudja, hogy számíthat a publikumra, és meccsről-meccsre buzdítja a közönséget. Munkája óta a játékosok is egyre többször emelik ki a szurkolók fontosságát. Szép megnyilvánulása volt ennek, amikor a csapat a Wolfsburg elleni hazai győzelme után még egyszer kiment az öltözőből, és néhány tiszteletkörrel hálálta meg a lelkesítő hangulatot. Azt nem tudjuk, kinek az ötlete volt ez, de elképzelhető, hogy Zidane parancsolta vissza csapatát a pályára. Az ilyen gesztusok sokat segítenek abban, hogy a csapat és a szurkolói között erősödjön a kapcsolat. Ez még a gyakran a „csendes”, a „diszkrét” és a „színházi” jelzőkkel sértegetett hazai közönséget is felrázhatja.
Zidane igazi ereje viszont túlmutat a csapat összetételén, a taktikán, a megnyert meccseken és a rúgott gólokon. Mióta a legendás klubikon ül a kispadon, vagy épp áll, netán nadrágot szaggat előtte, a gárdát egyfajta ünnepélyes légkör veszi körül. A játékosok rég nem látott mentális erőről tesznek tanúbizonyságot, amelyet bizonyos eredmények is világosan megmutatnak. Zizou fiai kétgólos hátrányban, idegenben, megtépázott támadósorral fordítottak a Rayo otthonában. Egy csúfos idegenbeli, szintén kétgólos verést alig két perc leforgása alatt egalizáltak Ronaldóék, amikor a párharcból még jó 70 perc volt hátra. Egy jogtalanul elvett góllal, kiállítással gyengítve is megfordították idegenben a Clásicót, ezzel megtörve a katalánok félelmetesen hosszú veretlenségi sorozatát. Mi ez, ha nem olyan lelki erő, ami csak a legnagyobb győzelmeket és győzteseket fémjelzi a sport és úgy egyáltalán a világ történelmében is?
Zidane kisugárzása játékosként is magával ragadó volt. Elegancia, határozottság, erő, szenvedély, intelligencia. Már akkor lehetett érezni, hogy valami hatalmas dolgot mutat majd a labdarúgásnak, amikor a Bordeaux-val – abszolút meglepetéscsapatként – kis híján hazavitték az UEFA-kupát az Oliver Kahn és Jürgen Klinsmann vezette Bayern München elől. A tekintetében volt a győztes mentalítás akkor is, amikor szinte egyedül verte meg a címvédő brazilokat a ’98-as világbajnokság döntőjében, vagy amikor álomgóllal szerezte meg a Real Madridnak A Kilencediket 2002-ben. Kereken 10 éve mondott búcsút a focinak játékosként. Most újra velünk van.
2003 őszének derekán kérdezték meg tőle először, hogy mit tervez az aktív játékospályafutása után. Akkor az Onze Mondialnak, a L’Equipe újságíróinak és néhány internetes portálnak azt mondta: „Hogy én egyszer majd edző legyek? Egyszer… Talán… Igen, a gyerekeknél.” Azóta többször is hangoztatta, egyszerűen hiányzott neki a profi futball sajátos légköre.
Az elmúlt 10 év alatt számos módon tevékenykedett visszavonulva a színfalak mögött. Nem utolsó sorban 5 gyermekét nevelte. 4 fia mindegyike az akadémia ígérete, négy különböző poszton. Talán a család, talán a reflektorfénytől való eltávolodás, vagy talán egészen más okok miatt, de kicsit megváltozott.
Edzőként talán még megnyerőbb, amit áraszt magából. Az elegancia ugyanúgy megvan, csupán a táncművészeket megszégyenítő játékstílus helyett a továbbra is kisportolt alkatra szabott öltöny sugallja ezt. Határozottságából mit sem veszített. Erejét át tudja adni a csapatának. Szenvedélye minden mozdulatában ott van (és ennek talán a szabók örülnek a legjobban). Egy dolog viszont eddig ismeretlen fogalom volt vele kapcsolatban: a nyugalom. Talán ez a legfontosabb edzőként. Ha a játékosai vagy a szurkolók ránéznek, nyugalmat nyerhetnek a kisugárzásából. Az az intelligencia, amivel játékosként másodpercekkel előre látta, mi fog történni, megmaradt, és ez belengi a személyiségét. Egy győztes, egy tapasztalt hadvezér irányítja a csapatunkat.
Végezetül hadd bátorítsak minden madridistát egy buta statisztikával: az előző két Bajnokok Ligája-győzelmére úgy tett szert a csapat, hogy az adott szezon Zidane első szezonja volt a klub színeiben. Először játékosként, aztán másodedzőként – most először ő a vezetőedző. Ha ez kell a címekhez, javaslom, jövőre az edzői poszt mellé kapja meg a sportszakosztály vezetését is, majd az elnöki pozíciót. Ha jól számolom, ez pont egy kétszeres címvédés…