Az elmúlt napokban ismét szemtanúi lehettünk az egyik legkedveltebb időtöltésnek, ami a spanyol futball kultúráját illeti: Sergio Ramos üldözésének. Az Osasuna fanatikusai nyomdafestéket nem tűrő rigmusokat énekeltek a kapitánynak, amikor a középhátvéd a kapuba talált. Még egy világbajnoki és két Európa-bajnoki cím sem elég ahhoz, hogy a spanyol válogatott vezére elkerülje a szidalmakat.
Lehet, hogy Ramosnak talán bocsánatot kellene kérnie. Azért, amit a válogatottért tett, vagy a több, mint 600 pályára lépéséért és 90 góljáért a Real Madrid mezében. Vagy esetleg a 168 válogatottban lejátszott mérkőzésért és az ezeken szerzett 21 találatért. Vagy azért, mert egy olyan legendás csapat kapitánya, amely zsinórban három Bajnokok Ligája-serleget gyűjtött be, történelmet írva ezzel.
Talán elnézést kellene kérnie azért, mert 24 trófeát gyűjtött be eddigi karrierje során, mert hatszor jelölték Aranylabdára, mert nyolc alkalommal szerepelt az UFEA Év Csapatában, négyszer a Bajnokok Ligája legjobb tizenegye között, és tízszer a FIFA FIFPro Év Csapatában. Ezek mind-mind helyrehozhatatlan, megbocsáthatatlan bűnök.
Ramosnak talán bocsánatért kellene esedeznie Mohamed Salah kijevi sérülése miatt, a pályán kívüli megjelenése miatt, a díjak miatt, amiket a lova, Yucatán nyer, vagy azért, mert Pablo Motos barátja. Elnézést kellene kérnie a dokumentumfilmért, amit az Amazon forgatott vele, vagy amiért elvette Pilar Rubiót.
A blancók kapitányának nagyon sok mindenért bocsánatot kellene kérnie, de van valami, amit Spanyolország sosem fog elnézni neki: azt a bizonyos fejest az Estádio da Luz stadionban, a 93. percben, amivel megváltoztatta a futball történelmét. Sergio, megbocsátásért kell könyörögnöd…