Mindenki, akinek köze volt ezekhez a sikerekhez, a mai napig a barátom. Mind jó emberek, egytől egyig igazi győztesek. Amikor felidézem magamban a kezdőcsapatokat, rendre arra gondolok, hogy milyen nagyszerű játékosok alkották a Juventust. De azután eszembe jut, hogy mi is nagyon jók voltunk.
Több tapasztalatuk volt, mint nekünk. Messze nem mi voltunk annak a döntőnek az esélyesei. De ott állsz a pályán és arra gondolsz: „Itt vagyok a Bajnokok Ligája döntőjében. Nem tudom lesz-e még egy ilyen lehetőség, ezért most mindent bele kell adnom. Igen, meg kell halnom a pályán, meg fogok halni a pályán!” Mindannyiunkat ez a mentalitás jellemzett. A győzelem iránti vágyunknak és az egyes egyének személyiségének köszönhetően felülmúltuk őket.
Néhányan azok közül, akik részesei voltak e győzelemnek, nem maradhattak sokáig a klub kötelékében. Ugyanakkor mindazok, akik maradtak még (pl. Carlos, Fernando Hierro, Manolo Sanchís, Redondo, Raúl, Guti, Morientes), nélkülünk is képesek voltak megnyerni Európa legrangosabb kupasorozatát. 1998, 2000 és 2002. Három elsőség hat év alatt. A ’98-as keménymag folytatta a győzelmeket, s melléjük csatlakoztak még további nagyágyúk, mint például Figo vagy Zidane. Ugyanez történt az összes nagyobb csapattal is. Ronaldinho ugyan távozott a Barcelonából, de mindeközben érkezett Messi, Puyol és Xavi. Minden szempontból döntőnek bizonyult, hogy a keménymag megmaradt a csapatnál.
Igazándiból csak néhány éve értettem meg a Hetedik és a ’98-ban véghezvitt tettünk jelentőségét. Hogy volt egy azt megelőző, és egy azt követő időszak. De akkoriban ezt még nem tudhattam, ahogy a következő években sem. Azzal persze tisztában voltam, hogy valami meghatározó dolognak lehettem a részese, de arra, hogy ilyen utóhatása lesz, nem számítottam. Amikor még aktív játékos voltam, nem különösebben foglalkoztatott a döntő megnyerésének jelentősége, ellenben mikor visszavonultam, s elkezdtem beszélni az aznap történtekről, na, akkor eszméltem csak igazán. Amikor az emberek arról meséltek nekem, hogy a szüleik a hat megnyert döntő után attól rettegtek, hogy soha többé nem láthatják szeretett klubjukat Európa trónján… Azok a híres, elképesztő „fekete-fehér” trófeák… Erről beszélt nekem Manolo Sanchís is: „Nézd, Pedja, fogalmam sincs, hogy ez lenne-e a Real Madrid legfontosabb címe, hiszen az elődeink annyi mindent nyertek már, de nekem ez a legfontosabb.” Ami előtt értetlenül állok, hogy a játékosok olyan generációi, mint a Keselyű Ötöse vagy Juanito és Santillana, három évtizeden keresztül képtelenek voltak megnyerni ezt a trófeát. Ez egy igazi rejtély a számomra.
Elmesélek egy történetet. Amikor engem szerződtetett a klub, akkor vezették be a különböző bónuszokat, amiket egy-egy trófea megnyerése esetén fizettek ki a játékosoknak. Igaz volt ez a bajnokságra, a kupára, de nem a Bajnokok Ligájára. Ez az eshetőség senki elképzelései között nem szerepelt. A tárgyalóasztal mellett megkérdeztem Lorenzotól: „Mennyit fizetne pluszban, ha megnyernénk a Bajnokok Ligáját?” Lorenzo úgy nézett Onievára, mint aki a tekintetével azt üzeni, hogy „ez a srác megőrült”. Emlékeim szerint csupán annyit felelt, hogy „Persze, fiam, mondd, mennyit szeretnél?” Azóta is bánom, hogy nem egy nagyobb összeget mondtam. Az biztos, hogy akkoriban úttörőnek számítottam. Onnantól fogva kezdtek bónuszt osztogatni a BL-ért is, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Mondhatni a győzelemről való álmodozás még mindig tabunak számított. Micsoda öröm, hogy nekünk e korábbi gyakorlatot sikerült megtörnünk.
