Camavinga: Figyelsz, vársz, készen állsz.

A Liverpool elleni párharcot megelőzően Eduardo Camavinga angolai menekülésükről, szülei őszinteségéről és az előző Bajnokok Ligája-menetelésről beszélgetett Sid Lowe-val, a The Guardian újságírójával.

„Apám egyszer azt mondta, hogy én emelem majd fel a családot” – meséli Camavinga. Tizenegy esztendős volt akkor, immáron húsz. És mosolyog. Örökké mosolyog.

Csupán ötödikes volt, amikor meg kellett tapasztalnia, milyen, amikor a tűzoltóság kivonul. Camavinga kongói szülők gyermekeként egy miconge-i menekülttáborban látta meg a napvilágot, Angolában. Hat testvér közül ő volt a harmadik. Bölcsődés korú volt, amikor a család Franciaországba költözött: elsőként Lille-ben, majd egy 20000 lakosú bretagne-i kisvárosban, Fougères-ben telepedtek le. Aznap az otthonuk leégett. Mindössze egy éve laktak ott.

Jelenleg Madridban él a családjával, az interjú során keresi a szavakat: elsőként franciául, majd angolul szólal meg, így kommunikál Antonio Rüdigerrel és több ízben, ha másokkal kell beszélnie, végül pedig spanyolul. Legalábbis reméli, hogy spanyol a nyelv, amit beszél. „Orgulloso? Ez az, nem? Vagy ez portugál? Büszke, igaz? Büszkék rám.”

És az elmaradhatatlan mosoly, ismét. „Boldog vagyok és a családom is boldog” – mondja.

Tizenhat évesen és négy hónaposan a Rennes, míg tizenhét esztendősen – a második világháború óta – a francia válogatott legifjabb labdarúgója. Tizennyolc évesen csatlakozott a Real Madridhoz, csupán tizenkilenc, amikor megnyeri az első Bajnokok Ligáját. „Úgy élem az életet, ahogy az megtörténik” – mondja. „Majd idővel, évek múltán áttekintem honnan hová jutottam.”

A teraszajtókon keresztül tűz be a nap Valdebebas termeibe. A távolban a klub régi gyakorlópályáin felépített négy, hatalmas torony tekint le a városra. A polcokon temérdek fotó, érme, régi stoplisok, mezek, jegyek, játékos igazolványok: Alfredo Di Stéfano, Puskás Ferenc, Zinédine Zidane. Egymás mellett sorakoznak a klub BEK/BL-döntőinek plakátjai, sőt, akad még egy Carlo Ancelotti nevével ellátott óriási, aranycérnával hímzett sombrero is.

„Nem mondom, hogy az én utam szokványos, de itt vagyok” – mondja Camavinga. „Nem hiszem, hogy hétköznapi tett megnyerni a Bajnokok Ligáját, egyszerűen kiélveztem a pillanatot. Majd ha idősebb leszek, talán többet töprengek a történteken: első idényemben megnyertem a BL-t. Mondjuk, ennél a klubnál kultúrája van a győzelemnek.”

„Még kétéves sem voltam, amikor elhagytuk Angolát: gyakorlatilag semmire nem emlékszem, de nem is beszélünk róla túl sokat. Amikor rákérdezek…” Itt szünetet tart.

„Angolában borzalmas volt a helyzet, a családom azért költözött Franciaországba, hogy a szüleim jobb körülményeket teremthessenek a számunkra. A harcok állandósultak, ez az egyetlen dolog, amiről édesapám beszámolt. Láttam képeket abból az időszakból, amikor még angolai baba voltam. Az első emlékeim Lille-ből származnak, majd jött Fougères, végül pedig Rennes.”

Camavinga a futballról, mint menekülőútról beszél. Úgy hiszi, hogy mindazok a nehézségek, amelyekkel a családjának szembe kellett néznie, erősebbé tették őket, neki pedig lehetőséget biztosítottak és célt adtak. „A labdarúgás az életem” – mondja. „Az összes barátomat, akikre eddigi életem során szert tettem, a futballnak köszönhetem. Még az érettségimet is. Édesanyám és édesapám roppant büszkék rám. Részben a focinak köszönhetem, hogy az az ember vagyok, aki.”

„Fiatalon kezdtem, de nem akartam focizni. Jobban szerettem a judót, hiszen a bátyám is judózott én pedig mindenben rá akartam hasonlítani. És persze egy kicsit verekedni is szerettem.” Nevetni kezd, ami annyira jellemző rá, majd ismét az édesanyáról, Sofiáról és az édesapjáról, Celestinóról beszél, mint oly sokszor. „Soha nem az iskolában verekedtem, inkább otthon. Anyám nem engedte, hogy judózzak, ő inkább a focit szorgalmazta. Mit mondanál erre? A sors keze? A labdarúgás iránti szenvedélyemet édesanyámnak köszönhetem, meg egy lánynak, Fatimának a suliból.”

„Volt egy iskolák közötti verseny, én csináltam egy Zidane-féle cselt, nyertünk, szóval Fatima közölte édesanyámmal, hogy tehetséges vagyok, a futball-lal kellene foglalkoznom. A következő héten már a csapatban találtam magam.”

„Gyerekkoromban ennyi volt a program: YouTube, Zidane-cselek. Én Real Madrid szurkoló voltam, a bátyám Barca. Apám meg megmondja, ha rosszul játszok. Előre tudom, ha haza érek, ott vár az ajtóban, hogy átbeszéljük a meccset. Ebből persze anyu sem maradhat ki. De apám mindig őszintén, nyíltan elmondja a véleményét.”

Celestino iránymutatásai gyakorta előtérbe kerülnek, miközben mesél. Amikor Camavinga a labdarúgó léttel együtt járó gazdagságról, autókról, órákról és egyéb dolgokról beszél, azt mondja: „Ezek nem nekem valók, és apám mindig ott van a közelben. Ha túl sokat költenék, egész biztosan kicsinálna.”

Amikor a fáradhatatlanságáról kérdezem, azt mondja: „Ez fejben dől el. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem bírják tovább a lábaim, ezért nem is esek össze. Hallom apám hangját, ahogy ismételgeti: ’Ez nem a tested, hanem az elméd.’”

Azaz az édesapád mégis csak ért a futballhoz? Camavinga felpattan. „Az attól függ” – mondja. „Játszott Afrikában és Franciaországban, vasárnaponként elkísértem Fougères-be. Megfordult a pálya minden szegletében: volt középpályás, jobbszélső, csatár, játszott minden poszton…”

Balhátvéd, mint te? „Mint én?” Camavinga kuncogni kezd. Őt ugyanis mind a klubjánál, mind a nemzeti csapatnál játszatták a balhátvéd pozíciójában, az azonban, hogy jó teljesítményt nyújtott, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ott is akar játszani. „Én tudok hátul is játszani, apám nem. Ő csatárként szeret szerepelni.”

Mintha a fegyelmezéssel is lennének gondjai? Camavinga újabb nevetésben tör ki. „Ezt nem erősíthetem meg, kicsinálna. Lehet, hogy képes fegyelmezni, erről még nem volt lehetőségem meggyőződni.”

„Mindig teljesen őszinték velem. Többször megesett már, hogy nem ment a játék, én meg arra számítottam, hogy anyu azzal nyugtat: ’Ne aggódj, fiam, ez teljesen normális. Nem teljesíthetsz mindig kiválóan.’ Ehelyett édesanyám úgy szokott rám nézni…” Pofát vág és felpattan. „Óóóó, ember, végem van.”

„De én értékelem az őszinteségüket. Ettől leszek egyre jobb. Először mindig felhúzom magam, de a dühöm végül a pályán valami pozitív dologgá alakul át.”

Camavinga azt meséli, hogy a BL tavalyi sorozatában, a PSG elleni mérkőzésen, mikor Ancelotti a pályára küldte őt, azt kérte, vigyen energiát a játékba, rohanjanak rájuk, folyamatosan helyezzék nyomás alá őket.

Ötvenhét perce ment a meccs, a PSG 1-0-ra ment, összesítettben már 2-0-ra, és ő teljesen megreformálta a játékot, a hatása azonnali volt. Mindenütt jelen volt, a nagy fordítások egyik főszereplőjévé lépett elő. Az előző versenysorozat feltámadásai elképesztőnek tűnhetnek, ugyanakkor, ha jobban belegondolunk, logikát és magyarázatot keresünk, akkor érdemes egy kicsit elidőzni Camavinga szerepén.

A PSG, a Chelsea és a Manchester City elleni hazai mérkőzéseken akkor lépett pályára, amikor a Real Madrid már a szakadék szélén táncolt. Majd érkezett ő, és a Madrid tovább ment.

Eduardo, itt van néhány statisztika. Amikor nem voltál a pályán, a csapat háromszor kapott ki. 0-1, 0-2, és 0-1. Veled a pályán három győzelem a mérleg. 3-0, 2-1 és 3-0. Az összesített gólok száma 0-4 a 8-1 ellenében. Ő csak nevet. „Nem tudom, erre mit kellene mondanom. Ez jó, határozottan jó.”

„Ez nem több, mint statisztika, én inkább a csapat miatt aggódom. Végül nyertünk, és nekem csak ez számít. Engem ez tesz boldoggá. Ott vagyok a padon, s ha kell, játszom. Amikor pályára lépek és segíthetem a csapatot, az engem boldogsággal tölt el.”

„A történtek mindörökké velem maradnak. Ha ki kellene emelnem egyetlen pillanatot, az Vini döntőben lőtt gólja lenne, de egyébként az egész szezon elképesztő és hihetetlen volt.”

„Az emberek azt mondogatták, hogy ennyi volt, kiestünk. Később a tévében láttam egy statisztikát. A Manchester City elleni meccsen tették ki, egyszer csak megjelent a képernyőn: 99 % az esély, hogy a City, 1 %, hogy a Real jut tovább. Az emberek azt hitték, hogy a Madrid elbukott, ugyanakkor a Real Madrid soha, de soha nem bukik el.”

A másik statisztika a következő volt: 89:20, 0-1, összesítésben 3-5. Majd egy újabb: 94:14, 3-1, összesítésben 6-5. Az utolsó percekben a Madridnak nem csupán egy, mindjárt három gólra volt szüksége. Az első azonban Camavingától indult, az változtatott meg mindent.

„A történet a PSG elleni mérkőzéssel kezdődött. Onnantól fogva meggyőződésünkké vált, alakuljon bárhogy, képesek vagyunk talpra állni. A City ellen hátrányban voltunk, azonban Rodrygo gólja ismét hitet adott nekünk. A lehetetlen megtörténhet.”

Átadnak neki egy fotót: a PSG elleni mérkőzést megelőzően a szurkolók várakoznak, hatalmas tömeg sorakozik a Bernabéu felé vezető úton. Félúton a stadion felé egy szurkoló csüng egy lámpaoszlopon, rajta Camavinga nevével ellátott mez. „Az ott én vagyok” – mondja nevetve.

„Életemben nem láttam még ennyi embert egy rakáson. Az volt az érzésem, hogy a világ összes népe ott van. Nem idegeskedtem, nyugodt természetem van, de akkor azt éreztem, hogy mindent bele kell adnom. Az Anfield egy különleges atmoszférájú, mitikus stadion, egyszer minden labdarúgónak pályára kell lépnie ott, ugyanakkor a Bernabéuhoz semmi sem fogható.”

„A döntő után buli volt az öltözőben – Karim szolgáltatta a zenét –, majd jött a székesegyház, a városháza és az ünneplés a Cibelesen. Ez volt az első ilyen élményem és nagyon élveztem. Lehet, hogy azok a csapattársak, akik már az ötödik BL-trófeájukat nyerik, unják ezt a murit, én meg folyton Karimot kérdezgettem: ’Mi jön ezután? Hová megyünk még? Mit csinálunk?’”

„Karim különleges személy a számomra. Ilyen Mendy is. Amikor megérkeztem Madridba, Karim volt az első, aki tanácsokkal látott el. Mindketten egyenesek, őszinték velem. Megmondják, ha nem játszottam jól. Ancelotti szintén nagyon közel áll mindenkihez. Ő is játékos volt, állandóan vicces dolgokat művel.”

A középpályával összefüggésben, melynek örökségét, sikereit tovább kellene vinni, Camavinga a következőket mondja: „Szeretném, ha a jövő középpályája az övék keveréke lenne. Imádom Casmiro védőmunkáját, ahogy Luka fut a labdával és Toni passzait.” Mi a helyzet Fede tüdejével? „Elképesztő az ürge, fizikai állapotfelmérést végeztünk, egyedül ő maradt talpon, futott tovább magányosan.”

„A kapcsolatunk jó: fiatalok vagyunk, tudjuk, hogy azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, ezt a legendák is tudják. Segítenek nekünk, mi, fiatal játékosok nagyon tiszteljük őket.”

Ancelotti az átalakulás idényeként írta le a jelenlegi időszakot. „Az idősebb játékosoktól megértést, a fiataloktól türelmet kell kérnünk” – mondta.

Ez nehéz? „Lehet nehéz, hiszen nem szeretek túl sok időt a padon tölteni” – mondja Camavinga. „Ez normális. A játékosok játszani akarnak. Nincs túl sok türelmem. De tudom, hogy most szükségem van rá. Figyelsz, vársz, készen állsz.”

Mindig felmutathatod Ancelottinak azokat a statisztikákat. 0-4, 8-1, emlékszel? Camavinga felnevet. „Nem, nem! Nagyon tisztelem őt. Nem mondok neki ilyet. Nem fogok ilyet tenni. Nyugodtnak kell maradnom, és ha pályára küld, mindent megteszek annak érdekében, hogy több játékidőt kapjak.”

Egyébként az előző idényben döntő fontosságú volt, ebben az idényben pedig egyre több szerephez jut, úgy tűnik, kezdeni fog a Liverpool ellen ma este. 12 meccsen volt kezdő sorozatban, az elmúlt 10 mérkőzést végigjátszotta, bár néha szélső védőként.

20 esztendősen az idő az ő oldalán áll, még ha minden olyan gyorsan is történt vele, hogy ideje sem volt elgondolkodni azon, hogy miként jutott ilyen messzire.

„Amikor a pályán vagyok, nyerni akarok, de a futball egyben a szenvedélyem is, szóval élvezni akarom. Ha nem élvezem, nem játszom jól. Élvezned kell a játékot” – mondja. A mosolya sokat elárul.