A gyűlölet El Clásicója?
Érzelmek, zrikálások, El Clásico Madridban, El Clásico Barcelonában, El Clásico a mikrofon mögött. Természetesen még inkább érdekel a véleményed, ha a Real Madridnak szurkolsz, és akkor is figyelek rád, ha a Barcelonáért szorítasz, hiszen mindig jó meghallgatni egy teljesen más nézőpontot.
Szurkolni valakinek, valakiért, nem azt jelenti, hogy gyűlőlnöd kell a másikat. Ha kritikát fogalmazol meg, lehet azt uszítás nélkül is tenni. Túl fiatal vagy, ráadásul nincs ott melletted senki, aki észhez térítene. Nincs ott Carles Puyol. Nekem az El Clásico nem a gyűlöletről szólt. Soha.
Ami korábban izgalommal tele napokat jelentett számomra, azt mára felváltotta a fuldoklás érzése. Pedig nem is vagyok csaló. Fuldoklom, mert lassan nem számít semmmi, csak az elérés, a követők hajszolása. A tiszteletet a szemünk láttára mossa el a végtelen teret nyerő gyűlöletcunami. Mert hagyjuk.
Egymást karaktergyilkoljuk olyan játékosok kedvéért, akik egyik nap még a szeretett klubod címerét csókolgatják és örök hűséget fogadnak, pár óra múlva meg már a világ másik felén mutatják be őket szintén az életük klubjának a színeiben.
A játékos megy, a szurkoló marad. De remélem, lelkünk is marad, remélem, nem silányolunk like gombokká. Mert a like gombnak nincs lelke, sem habfehér, sem gránátvörös.
