Vagyis: Vinícius Júniornak hosszabbítania kell.
Nem számít, hogy ma már nem ugyanazzal a gyermeki arccal néz ránk, mint amikor megérkezett Madridba, és aki egyszerre volt vulkán és lágy szellő. Hogy is távozhatna? Ráadásul az Arsenalhoz? Ennél értelmetlenebb üzletet nehéz lenne elképzelni. Olyan döntés lenne, amelyből mindenki vesztesként kerülne ki – mindenekelőtt ő maga.
Ez Özil távozásának történetét ismételné meg, csak sokkal nagyobb léptékben. Özil különleges, kultikus futballista volt, de pótolható. Vinícius azonban a futball egy letűnő korszakának ritka öröksége. Értékét nem statisztikák vagy piaci mutatók adják, hanem az, hogy a játék ösztönös, gyermeki örömét testesíti meg egy olyan korban, amikor a taktikai táblák szinte gépekké formálják a futballistákat, és minden mozdulatukat előre meghatározzák.
A Real Madrid mindig túlélte legnagyobb legendáinak távozását. A mai futballban azonban, ahol a valódi minőségi különbségek egyre kisebbek, a brazil hetes által képviselt kreativitás és kiszámíthatatlanság elvesztése valódi csapás lenne.
A Bibliában a hetes szám a teljességet jelképezi: a közösségben megvalósuló tökéletességet. Ha ezt a futball nyelvére fordítjuk, könnyű megérteni, amikor Viníciust látjuk játszani. Ő az, aki – ahogyan az elmúlt években annyiszor, még a legnehezebb időszakokban is – képes megsokszorozni a kenyeret és a halakat. A keretből ő alakítja ki a legtöbb gólhelyzetet, és ő jelenti a legnagyobb fenyegetést az ellenfelek védelmére.
A szerződéshosszabbítás körüli vita – legalábbis az eddig napvilágot látott információk alapján – valójában egyetlen dologról szól: a pénzről. A hosszabbítási prémiumról, a képmáshasználati jogokról és minden olyan pénzügyi kérdésről, amely óhatatlanul a játékos ellen hangolja a közvéleményt. Valljuk be: a pénzről beszélni ma is kényes téma, szinte tabunak számít. Különösen Vinícius esetében, aki ellen a média hosszú éveken át következetesen építette a negatív narratívát, mígnem eljutott oda, hogy az átlagos madridista már nem tud feltétel nélkül azonosulni vele.
Most ráadásul hirtelen reflektorfénybe került az ügynöksége, a Roc Nation, amelynek neve szinte úgy hangzik, mintha egy képregény főgonoszainak ügyvédi irodája lenne. Hol erről, hol arról szólnak a hírek, pedig ezt az ügyet sokkal inkább azzal a természetes, családias eleganciával kellene kezelni, amelyet annak idején Santiago Bernabéu honosított meg a klub és játékosai kapcsolatában: a klasszikus señorío, az úri tartás szellemében.
Persze a dolgok sokféleképpen alakulhatnak, és kétségtelen, hogy a Real Madrid Viníciusszal vagy nélküle is tovább fog létezni. Ebben a sportágban senki sem pótolhatatlan – ezt azoknak is szem előtt kellene tartaniuk, akik a játékos ügyeit intézik. Ugyanakkor José Mourinho érkezése, Rodri várható szerződtetése – végre egy valódi karmester a középpályán –, valamint a jobb oldali támadószárny megerősítése a feltételezett új igazolással, Diomandéval teljesen új távlatokat nyithat. Nemcsak Vinícius, hanem az egész Real Madrid számára. Egy olyan csapat előtt, amely az elmúlt két idényben megrekedt, és elveszítette korábbi egyensúlyát.
Mindezekről a lehetőségekről lemondani – különösen akkor, ha ezek az igazolások valóban megvalósulnak, és a Real Madrid ismét minden sorozat egyik legfőbb esélyesévé válhat – nemcsak sportszakmailag, hanem gazdaságilag is veszteség lenne. Hiszen olykor a legdrágább döntés éppen az, amikor valaki túl korán lemond a jövő lehetőségeiről.
Szeretünk, Vini. Legalábbis én biztosan. Attól a pillanattól kezdve, amikor az Atlético tartalékcsapatának egyik játékosa beleharapott a fejedbe.
