Van egy pont, ahol már nem az a legérdekesebb, mi történt, hanem az, hogyan beszélünk róla. És van egy még érdekesebb pont, ahol már az sem különösebben számít, mi történt, mert előre tudjuk, hogyan kell beszélnünk róla. Az ‘arrobori’ Hamvas Béla halandzsaszava: annak a szövegelésnek a jelképe, amely jelentést ad annak is, aminek nincs, racionalizálja az irracionálist, és természetessé teszi azt, amit előbb talán érdemes volna megvizsgálni.
Farkas Attila Márton húsz évvel ezelőtt az Arrobori-ban a magyar politikai közbeszéd természetrajzát próbálta megrajzolni. Nem egyszerűen azt vizsgálta, igaz-e vagy hamis, amit mondanak nekünk, hanem azokat a paneleket, toposzokat és kész értelmezési sémákat, amelyek segítségével a közbeszéd elrendezi a valóságot.
Nos, a sportnak is megvan a maga ‘arroborija’.
A sportújságírás minősége hosszabb ideje érzékelhetően romlik. Pedig minden sajtótermék legfontosabb tőkéje a hitelesség: az a bizalom, hogy az olvasó tényeket kap, a vélemény pedig tényekből, megfelelő felkészültségből és valós ismeretekből épül fel. A probléma ott kezdődik, amikor a sajtó megfeledkezik elsődleges feladatáról, a tájékoztatásról, és egyre inkább saját értelmezését próbálja valóságként elfogadtatni. Hogy ez felkészületlenségből, hanyagságból, kényelemből vagy tudatosan történik, az esetenként külön vizsgálható; a következmény azonban ugyanaz: elmosódik a határ tény és vélemény között.
Ennek a rossz gyakorlatnak több visszatérő formája van. Ilyen az információk elhallgatása vagy a lényeges körülmények figyelmen kívül hagyása; az ellenőrizetlen állítások tényként történő közlése; a jelentéktelen események szenzációvá nagyítása; a vélemény információként való tálalása; valamint a kettős mérce, amikor azonos vagy összevethető cselekedetek megítélése attól függően változik, hogy ki az érintett. Ilyenkor már nem maga a tett határozza meg az értelmezést: előbb azonosítjuk a szereplőt, majd ehhez választjuk meg a jelzőket, a hangsúlyokat és végül az erkölcsi ítéletet.
A legmélyebb probléma ezért nem is egy-egy téves hír vagy elfogult vélemény, hanem az, amikor ez a működés rendszerszerűvé és megszokottá válik. A média hatalmas nyilvánossága révén nem pusztán beszámol a valóságról, hanem alakítja annak társadalmi értelmezését is. Egy állítás kellően gyakori ismétlése, a tények szelektálása és az állandóan alkalmazott értelmezési keretek idővel képesek véleményt tényként rögzíteni a közönségben. A sportsajtó szakmai felelőssége ezért nem merülhet ki abban, hogy amit közöl, formálisan igaz legyen: ugyanolyan fontos, hogy mit hallgat el, mit nagyít fel, milyen kontextusba helyez, és ugyanazt a mércét alkalmazza-e minden szereplővel szemben. Ha ez elvész, a sajtó már nem segít megérteni a történteket, hanem kész történetet kínál helyettük.
Todos sois canallas! (‘Mind gazemberek vagytok’, utalás a ‘Todos somos caballas’ szolidaritási jelmondattal összefüggésben három Real Madrid-játékos néhány másodperces gesztusa nyomán kialakult boszorkányüldözésre – a szerző magyarázata.)
Emlékezzetek rá, és adjátok tovább:
A pályán csak a legyőzendő ellenfél áll. Az ellenség – aki rosszat akar neked – a médiában fészkel.
