Cristiano Ronaldo viharos körülmények között elhagyta a portugál válogatott edzőtáborát, és minden jel arra utal, hogy rendkívüli pályafutása a nemzeti csapatban véget ért. Alighanem egész karrierjének lezárása sincs már messze. Az idő nem kegyelmez. Ahogy Dave Gilmour énekelte a Pink Floyd klasszikusában: „The time is gone, the song is over, thought I’d have something more to say.”
Cristiano pontosan azt érezheti, amit Gilmour leír. Az idő elszállt, a dal véget ért – még ha egy melankolikus elhalkulás utolsó szaxofonhangjai ott is rezegnek a levegőben –, ő pedig azt hitte, még van mondanivalója. Lehet, hogy most éppen az ellenkező valósággal kell szembenéznie: az utolsó, már-már összefüggéstelen, erőtlen szavak készülnek előtörni a torkából, ám ezek már csupán sírfeliratai a modern futball korszaka talán leghihetetlenebb játékospályafutásának.
Cristiano a búcsú küszöbén áll, és ez a nyugtalanító incidens a szövetségi kapitánnyal ismét azt mutatja, hogy a nagy sztárok pályafutásának vége ritkán békés. Nem a mi dolgunk kinyilatkoztatni, kinek van igaza a játékos és Jorge Jesus elmérgesedett konfliktusában, már csak azért sem, mert nem ismerjük a részleteket. Arra azonban joggal mutathatunk rá, hogy a hirtelen, viharos befejezés gyakori kísérője a ragyogó karrierek alkonyának – és ehhez elég végigtekinteni magának a Real Madridnak a történetén.
Az az érzésünk, hogy a portugál válogatott vezetőit maga alá temeti a rájuk váró feladat súlya: nekik kell megírniuk a hanyatlás utolsó lapjait. Jorge Jesus ügyetlenül próbálta kezelni a helyzetet – bár hogyan is lehetne ügyesen kezelni egy ilyen horderejű dolgot? –, és ez az ügyetlenség végül egy adott szó megszegéséhez, végső soron pedig a mítosz elárulásához vezetett. Egy olyan mítoszéhoz, akinek a fülébe senki sem képes – és ezt teljesen érthetőnek tartjuk – elénekelni Gilmour dalát. Egyetlen legenda sem volt képes elfogadni saját alkonyát. Sőt, azt mondanánk: észrevenni sem volt képes. És azoknak is rendkívül nehéz méltósággal kezelniük ezt a helyzetet, akik körülötte vannak.
Mindez a Di Stéfano búcsújáról szóló történeteket idézi fel bennünk. Tudjuk, hogy valaki azt mondta neki: „Maradhatsz, bármely feladatkörben, de játékosként már nem.” Azt viszont nem tudjuk, kiben volt annyi bátorság, hogy ezt a szemébe mondja. Még Don Santiago sem – aki pedig nemigen hátrált meg semmitől – tudta rászánni magát, inkább mást küldött maga helyett. Talán Saportát. Talán az örökös klubmenedzser, Antonio Calderónt. Don Santiago biztosan nem vállalte e terhet. Elmondani Di Stéfanónak azt, amit ő maga képtelen volt meglátni – vagyis hogy játékosként menthetetlenül elérkezett a vég –, olyan volt, mintha magával a Nappal kellett volna közölni, hogy kialvóban van.
Alfredo még két évet játszott az Espanyolban. Cristiano is elismerésre méltó utat járt be azután, hogy történelmet írt Madridban, de már semmi sem volt ugyanaz. Amíg mindketten aktívak maradtak a Madrid utáni korszakukban, a futballhoz tartoztak. Amikor befejezték – illetve Cristiano esetében majd amikor befejezi –, ismét a Madridhoz tartoznak. Ahhoz a Madridhoz, amely nagyobb a futballnál.
A Madrid vár, Cristiano!
