Az AS Domenico Stinellisszel beszélgetett, aki 2004 decemberében elkészített egy ikonikus fotót, amelyről talán nem túlzás kijelenteni, hogy nehéz lenne olyan madridistát találni, aki még ne látta volna.
2004. december 8-a, szerda volt. A mérkőzés 20:45-ös kezdési időpontjában a hivatalosan több mint 70 ezer férőhelyes római Olimpiai Stadion üresen állt, annak ellenére, hogy a Mariano García Remón által irányított Real Madrid érkezett az az évi Bajnokok Ligája csoportkörének utolsó mérkőzésére. Az UEFA ugyanis megbüntette a Romát: a Dinamo Kijev elleni hazai találkozón a svéd játékvezetőt, Anders Frisket a lelátóról bedobott tárgy találta el a homlokán, amikor az első félidő végén az öltöző felé tartott.
Kár érte, hiszen a giallorossik elveszítették a mérkőzést, szurkolóik pedig elszalasztották a lehetőséget, hogy néhány méterről láthassák akcióban a Galaktikusokat. Pedig ez volt az ő pillanatuk. Egyetlen ember mondhatja el magáról, hogy nemcsak a pálya széléről nézhette végig a találkozót, hanem a történelemben egyedüliként neki sikerült együtt, egymás mellett lefényképeznie a Galaktikusokat, Beckhamet, Figót, Ronaldót, Zidane-t és Raúlt, amint a pályán ünnepelnek. Ő az olasz fotóriporter, Domenico Stinellis, aki hosszú és sikeres pályafutása során jelenleg többek között az Associated Press olaszországi szerkesztőségének vezetőjeként dolgozik.
A fénykép a felejthetetlen emlékek történetének része, hiszen ez a pillanat soha többé nem ismétlődött meg. Valamivel több mint húsz évvel később, a Real Madrid közelgő római látogatása előtt, amikor a csapat ismét az Olimpiai Stadionban lép pályára a 2026/27-es idény Bajnokok Ligája-ligaszakaszában, Domenico Stinellis az AS-nak mesélt a legendás fotó kulisszatitkairól, valamint arról az ázsiai utazásról is, amelyen éppen a Real Madrid társaságában vett részt.
Beckham, Figo, Ronaldo, Zidane és Raúl… együtt a római Olimpiai Stadion gyepén, 2004. december 8-án. Rengeteg Real Madrid-szurkoló számára ez a fotó a klub történetének egyik legfontosabb képe. Az évek során tudatosult benned, mennyire különleges felvételt készítettél?
Azt kell mondanom, hogy abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem úgy, hogy olyan fényképet készítettem, amely később ennyire különlegessé válik. Egyszerűen végeztem a munkámat, és öt fantasztikus bajnokot fotóztam – Roberto Carlos nem szerepel a képen, mert miután gratulált Figónak, eltávolodott a többiektől –, akik rövid időre, teljesen spontán módon kerültek egymás mellé.
Sőt, akkoriban kifejezetten átlagosnak tartottam a képet. A pálya túlsó oldaláról készítettem, így nem sikerült úgy megörökítenem a Real Madrid játékosainak örömkitörését Figo büntetője után, ahogyan szerettem volna. A fotó akkor készült, amikor a játékosok már visszafelé tartottak a saját térfelükre, hogy folytatódhasson a mérkőzés.
Végül kizárólag azért küldtem be a képet, mert egyszerre öt nagy bajnok szerepelt rajta. Főként az évek múlásával értettem meg, milyen nehéz egyetlen felvételen együtt megörökíteni Beckhamet, Figót, Ronaldót, Zidane-t és Raúlt, ezt az öt korszakos futballistát.
Amikor ma meglátom a képet az AS madridi szerkesztőségének tárgyalójában a falon, még inkább érzékelem, milyen utat járt be több mint húsz év alatt. Természetesen nagyon jólesik mindezt látni.
Emlékszel valamire abból a mérkőzésből, különös tekintettel a zárt kapuk mögött rendezett találkozó sajátos hangulatára?
Igen, leginkább arra a furcsa érzésre, amelyet az váltott ki, hogy az UEFA által a Roma szurkolóinak incidensei miatt kiszabott büntetés következtében szinte teljesen üres Olimpiai Stadionban kellett dolgoznunk.
A futballt fotózó szakemberek hozzászoktak a közönség zajához, a lelátók reakcióihoz és ahhoz a feszültséghez, amely a mérkőzés előrehaladtával folyamatosan változik. Azon az estén mindez teljesen hiányzott. Egy olyan hatalmas stadionban, mint az Olimpiai, a csend még inkább kiemelte a helyzet rendkívüliségét.
A pálya széléről sokkal tisztábban lehetett hallani a játékosok és az edzők hangját, valamint a labda zaját. Szinte olyan volt, mintha kiváltságos helyről figyelnénk valamit, amit normális esetben több tízezer ember hangja fed el.
Mit jelent egy fotós számára, ha olyan látványos technikai megoldásokat örökíthet meg, amilyeneket egy kivételes klasszisú játékos, például Figo mutat be? Mennyire lenyűgöző ez, és mennyivel teszi értékesebbé a felvételt?
Soha nem tekintettem magam művésznek: fotóriporter vagyok. Kétségtelen azonban, hogy kiváltság ilyen minőségű játékosokat fényképezni, hiszen a technikai megoldásaik önmagukban is rendkívül fotogén pillanatokat teremthetnek.
Egy olyan játékosnál, mint Figo, nem csupán azt próbálod megörökíteni, amikor hozzáér a labdához, hanem előre igyekszel megsejteni, mit fog tenni. A testtartása, a tekintete és a mozdulatai akár egyetlen képen is elárulhatják, milyen minőséget képvisel.
A fotós számára éppen ennek a pillanatnak az előrejelzése jelenti a nehézséget, de egyben ez adja a munka izgalmát is. A legjobb fénykép gyakran nem az, amelyet tudatosan próbálsz elkészíteni, hanem az, amelyre egy pillanattal korábban készültél fel.
Volt már lehetőséged kapcsolatba lépni valamelyik, általad megörökített Galaktikussal?
A munkám során rengeteg nagyszerű futballistát és közismert személyiséget fényképeztem, de a fotóriporter feladata általában nem az, hogy kapcsolatba lépjen a főszereplőkkel, hanem az, hogy megfigyelje őket, és beszámoljon a történtekről.
A Real Madrid esetében azonban bevallom, egy kicsit másképp alakultak a dolgok. Az említett mérkőzést megelőző évben az Associated Press az ázsiai kultúrával kapcsolatos ismereteim, különösen a japán nyelvtudásom miatt megbízott azzal, hogy tudósítsak a Real Madrid nyári felkészülési túrájáról. Madridból indultunk a csapattal, majd Kínába, Japánba, Hongkongba és végül Thaiföldre utaztunk, mielőtt visszatértünk Spanyolországba.
Több mint húsz napot töltöttem a csapattal, így elkerülhetetlen volt, hogy személyesebb kapcsolat is kialakuljon közöttünk. Fantasztikus élmény volt, bár nem mindig feszültségektől mentes.
Emlékszem, amikor a Kunmingból Tokióba tartó járatra adtuk fel a csomagjainkat, a fémdetektor előtt álltam sorba. A hátizsákom miatt elvesztettem az egyensúlyomat, ezért hátraléptem, hogy ne essek el. Közben teljesen egyértelműen éreztem, hogy a sarkammal ráléptem valakinek a lábára. A jobb láb tulajdonosa Roberto Carlos volt. Azt hiszem, nem igazán örült a dolognak. A körülöttünk állók úgy néztek rám, mintha éppen összekentem volna egy Van Gogh-festményt.
Sok emlékem van arról a megbízásról, de kétségtelenül a hazafelé tartó út maradt meg bennem a leginkább. Hosszú éjszakai repülőút volt Bangkokból Madridba. Mindenki euforikus hangulatban várta a hazatérést, amit jól jeleztek a csapatot szállító Jumbo felső szintjéről érkező kiáltások. Lent az újságírók megpróbálták kipihenni a hosszú és fárasztó utazás viszontagságait. A repülőút felénél aztán mindannyian felébredtünk, mert egy táncoló menet vonult végig a repülőgép folyosóin. Valaki megpróbált tiltakozni, de hiába. A vita végül akkor ért véget, amikor a futballisták pezsgőt kezdtek osztogatni.
Hosszú pályafutásod során számos sporteseményen dolgoztál. Különlegesebbé teszi a munkát, ha olyan neves csapatok mérkőzéseit fényképezheted a pálya széléről, mint annak idején a Real Madrid? Másfajta varázsa van az ilyen találkozóknak?
Kétségtelenül. Fotósként minden eseményhez ugyanazzal a professzionalizmussal igyekszel hozzáállni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden mérkőzés egyforma.
Amikor egy olyan Real Madrid áll előtted, mint az akkori csapat, és tudod, hogy néhány méterre tőled Zidane, Ronaldo, Figo, Beckham, Roberto Carlos, Raúl és Casillas van, tisztában vagy vele, hogy a futballtörténelemben ritkán megismételhető tehetségkoncentrációt fényképezel.
A legfontosabb azonban az, hogy ne válj fotósból szurkolóvá. A pálya szélén továbbra is szakmai szempontok alapján kell gondolkodnod: meg kell próbálnod felmérni, hol történhet valami, és a megfelelő helyen kell lenned, amikor bekövetkezik. Talán csak később, a képeket visszanézve tudatosul benned igazán, milyen varázslatos pillanatnak voltál a részese.
Van olyan spanyol vagy más nemzetiségű futballista, akit különösen szerettél volna, illetve szeretsz fényképezni? Manapság van olyan játékos, aki különösen fotogén, afféle „ideális alany” a futballisták között?
A legnagyobb játékosok szinte mindig remek fotótémák is, hiszen jellegzetes mozdulataik vannak. Zidane például olyan eleganciával mozgott, amely a fényképeken is csodálatosan érvényesült. Ronaldo ezzel szemben egészen másfajta erőt és robbanékonyságot képviselt. A fotós éppen ezeket az egyéni sajátosságokat próbálja meg visszaadni a képeken.
Manapság talán az jelenti a legérdekesebb kihívást, hogy olyan felvételt készítsünk, amely kitűnik a mérkőzéseken születő több ezer fénykép közül. A játékosokat ma már folyamatosan, minden elképzelhető szögből fotózzák, ezért az ideális alany nem feltétlenül a leghíresebb futballista. Sokkal inkább az, aki egy olyan mozdulatot, arckifejezést vagy helyzetet kínál, amely valami mást mesél el. Ennyi év után is éppen ez teszi izgalmassá a sportfotózást.
