A Real Madrid korábbi kiválósága, a legendás mexikói csatár az AS munkatársával beszélgetett.
Hugo, öröm önnel beszélgetni. Hogyan vetette meg a lábát Spanyolországban?
Tudtam, hogy mire vagyok képes, és ahogy te is mondtad, nehéz volt az érkezésem. José Luis García Traid volt az az edző, aki leigazolt, de az érkezésem után nem sokkal összetűzésbe keveredett Dirceuval, a brazil játékossal, aki szintén játszott Mexikóban az Américában. Az edzőt végül menesztették, Luis Cid „Carriega” vette át a helyét. Még mindig jól emlékszem a nevére, nyugodjék békében.
Nem kaptam tőle túl sok játéklehetőséget. Nagyon el voltam keseredve, a debütálásom előtt is, olyannyira, hogy nem tudtam megmutatni az Atlético Madridban, hogy mi is rejlik bennem. Az volt sportpályafutásom három legnehezebb hónapja. Teljesen erőtlennek éreztem magam, végül az Atlético egyik vezetőjének otthonában maradtam, aki befogadott.
Amikor idegenben játszottunk, a szurkolók fütyültek és szidalmaztak. Otthon mindig támogattak és bátorítottak, de máshol mindig hallottam az olyan bekiabálásokat, hogy ’te mocskos indián, akasztófán végzed!’, vagy ’focistákat akarunk látni, nem mariachi zenészeket’.”
Én azt csináltam, hogy ezt a negatív energiát átfordítottam pozitívra, és felhasználtam. Amikor az emberek ilyeneket kiabáltak rám, arra gondoltam, hogy igazából rám figyelnek, ahelyett, hogy más játékosokkal foglalkoznának. Ennek biztosan volt valami oka. Végül ezek a sértések energiát adtak nekem.
Ezért a mentalitásért Octavio Rivasnak tartozom, aki a Pumas sportpszichológusa volt. Ezért is mondom mindig, hogy a Pumas Mexikó legnagyobb, és a világ egyik legnagyobb klubja. Nem csak esélyt ad neked és felkészít a sportág kihívásaira, hanem eszközöket is ad ahhoz, hogy tanulj, egyetemet végezz, és bárhová is kerülj az életben, tudj boldogulni.
A pszichológia elképesztően fontos volt számomra. Akkoriban szokatlan volt a profi sportolóknál, hogy sportpszichológusokkal dolgozzanak. A Pumas-nál mindenesetre heti két foglalkozásunk is volt. Szerdánként edzés előtt beszélgettünk, a meccsek előtti estéken pedig vacsora előtt a hotelben.
Ez a mentális felkészítés rengeteget segített nekem. Megtanítja, hogy hogyan tudsz megnyugodni akkor, amikor teljesen fel vagy pörögve, és hogyan motivált magad, amikor túlságosan nyugodt vagy. De olyan eszközöket is ad neked, mint a vizualizáció, amelyet egyébként az élet más területein is használok.
Ez a módszer a Pumas-nál töltött öt évem során végig kísért. Szerettem kipróbálni az ott tanultakat, és élveztem, ha látom, hogy működik. Rövid távú célt állítottam magamnak, és keményen dolgoztam, hogy elérjem azt. Amikor sikerült, jött a következő, rövid-, közép- és hosszútávú cél.
Ahogy eléred a magadnak kitűzött célokat, épül az önbizalmad. Ha bajnokságokat, trófeákat, Pichichi-díjakat akarsz nyerni, ez a mindset elengedhetetlen. Ez nem csak egyszerűen annyi, hogy mondogatod magadnak, hogy próbálkozz még keményebben. Fel kell készítened magad, fejlesztened kell a képességeidet, de hinned is kell magadban, és sosem kételkedhetsz abban, hogy elérheted a céljaidat.
Én mindig hittem magamban és a képességeimben, hogy el tudom érni, amit kitűztem magam elé. A győzelmet és sikerek akkor jönnek, ha ilyen mentalitással dolgozol, és sosem állsz le. Amikor nagy célokat érsz el évről évre, hozzászoksz. Idővel ez a szemléletmód szokássá válik.
1990 csodás év volt számodra, megnyerted az Aranycipőt. Mire emlékszel arról az estéről?
A feleségem elkísért engem Bonnba, Németországba, ahol az Aranycipő és Aranylabda átadóesemény zajlott. Mondtam neki, hogy azon gondolkodom, hogy csinálok valami olyat, amiről az egész világon beszélni fognak. Amikor átadják nekem az Aranycipőt, azt fogom mondani, hogy fogják, itt az Aranycipőjük, mivel diszkriminálnak engem az Aranylabda-szavazáson. (Akkoriban az Aranylabda előfeltétele volt az európai származás – a szerk. kieg.) Ez diszkrimináció, nem igazságos. Ő azt mondta, hogy gondoljam meg, mert nem biztos, hogy tetszeni fog, amikor otthon a trófea üres helyét nézegetem a vitrinben. Ezzel betalált. Rájöttem, hogy teljesen igaza van. Jobb volt elfogadni az Aranycipőt, hazavinni, aztán benyújtani a panaszomat. Másnap elkezdtem tiltakozni a FIFA-nál és egyéb szervezeteknél a diszkrimináció miatt. Szerencsére a vita elcsendesedett. George Weah lett aztán a győztes, az első afrikai játékos, akinek ez sikerült. Az ilyen élmények is a futball történelmének részévé válnak.
Mit gondol a mai futballról?
Azok, akik az én időmben játszottak, segítettek abban, hogy a mai játék egy másfajta sport legyen. A szabályok jelentősen megváltoztak, én pedig a magam részéről a tehetséget és a minőséget értékelem. A mai futballban nagyban támaszkodnak a fizikai erőre, kitartásra, és az ellenfelek megragadására, fogására. A játék robotikussá válik. Mindenki eszeveszetten rohan, és fizikai kontaktust keres.
Vegyük például a szögleteket. Mindenki megragad mindenkit, néha úgy tűnik, hogy a játékosokat jobban érdekli, hogy tartsák az ellenfelet, mint maga a labda. Én ezt nem szeretem, mivel elveszi a játék szépségét, a látványosságot. Minden érának megvannak a maga jellemzői, de ha Maradonára, Van Bastenre, Gullitre és sok más kiváló játékosra gondolok, akkor azt érzem, hogy akkoriban sokkal több volt a tehetség és a minőség. Ma a fizikai erő, az elszántság, gyorsaság, állóképesség, intenzitás dominál. Úgy tűnik, mintha a tehetséget és a minőséget elfelejtették volna.
