Pedro Munitis (Santander, 51) két különböző időszakban is futballozott a Racing Santanderben, később pedig edzőként is irányította a csapatot. A kettő között a Deportivónál és a spanyol válogatottban (21 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban) is komoly sikereket ért el, a Real Madriddal pedig Bajnokok Ligáját, bajnokságot, UEFA-szuperkupát és Spanyol Szuperkupát nyert. Jelenleg saját akadémiáján foglalkozik fiatalok képzésével, emellett a Racing utánpótlásának szakmai módszertanáért felel. Munkahelyén, az íróasztalánál fogadott minket.
Játszott a Racing és a Real Madrid legutóbbi, 2011-es mérkőzésén, és a kantábriaiak legutóbbi, 2007-es győzelménél is a pályán volt. Ön volt ennyire jó, vagy mi öregedtünk meg ennyire?
Az utóbbi. (nevet) Nagyon sok idő telt el, túlságosan is sok. Mindig öröm egy olyan csapatot fogadni, mint a Real Madrid. Igazán szerencsések vagyunk. Még csak nem is emlékeztem ezekre a dolgokra. Borzalmas a memóriám. Mindig a következő feladatra összpontosítok. Ami elmúlt, az már a múlté.
Még csak nem is szokta eltenni az emléktárgyakat? Az otthonából akár múzeumot is lehetne csinálni.
Amikor befejeztem a pályafutásomat, néhány apróságot eltettem, de nagyon keveset, a családi nyomás miatt. Elég szétszórt vagyok. Szerettünk volna kialakítani egy kis sarkot a különböző klubok mezeivel, amelyekben játszottam, de amikor elővettem volna őket, rájöttem, hogy egyetlenegy sincs meg. Mindet odaadtam azoknak, akik kértek tőlem egyet.
Emlékeztetném, hogy 2002-ben Bajnokok Ligáját nyert. Gondolom, azt a mezt azért megtartotta.
Nem, azt sem. A trófea másolatából van egy példányom, de fogalmam sincs, kinél lehet a mez. Semmit sem őriztem meg. Az egyik labdát viszont megtartottam, amellyel a glasgow-i, Bayer Leverkusen elleni döntőt játszottuk. Odaadtam Paco Cobónak, aki ott volt a mérkőzésen, de mivel ő a legjobb barátom, visszaadta nekem.
Ez tökéletesen összefoglalja, milyen játékos volt: a csapatot mindig az egyéni érdekek elé helyezte.
Igen, így van. Boldoggá tesz, ha másokat boldognak látok.
Most edzőként dolgozik, játékosként pedig a mai összecsapás mindkét csapatában megfordult. Milyen szerepben vett volna részt legszívesebben ezen a mérkőzésen?
Játékosként. Egyértelműen sokkal szórakoztatóbb. Gyönyörű dolog edzősködni, de egyben kész őrület is.
Mennyire hiányzik a játék?
Nullától mínusz tízig terjedő skálán mínusz tízes szinten.
Komolyan?
Igen, mert már nem vagyok olyan állapotban, hogy játszhassak, és nem foglalkoztatnak olyan dolgok, amelyeket nem tudok megvalósítani. Arra összpontosítok, hogy az utánpótlással, az akadémiámra járó gyerekekkel – a Munitis Labben –, valamint itt, a Racingnál dolgozzak. Ez annyira kitölti az életemet, hogy másra már nem is nagyon jut időm gondolni. Ha még alkalmas lennék a játékra, biztosan csorogna a nyálam, és alig várnám, hogy újra pályára léphessek, de…
Milyen nyomokat hagyott önben a futball?
Sokfélét. Amikor a legmagasabb szinten játszol, nem is vagy tudatában annak, mennyire megviseli a testedet, amit csinálsz. Ráadásul mindezt örömmel teszed… Ha volt valamilyen sérülésem, mindent megtettem azért, hogy a lehető leggyorsabban felépüljek. Ennek is köszönhető, hogy ilyen a kezem: alig tudom behajlítani. A vállam rettenetesen fáj. A bokámba csavart kellett beültetni az ötödik lábközépcsontomnál. A jobb lábfejem is elviselhetetlenül fáj. Mindkét csípőmet meg kellett műteni egyszerre… Lehet, hogy már eleve rosszul voltam összerakva. (nevet) Nagyon sok fájdalmat viseltem el. Remélem, még sok minden vár rám az életben, és nem lesz több problémám. Ha visszatekintek, néha arra gondolok, talán jobb lett volna egy kicsit tovább várni a sérülések után a visszatéréssel. Lehet, hogy most sokkal jobb állapotban lennék, és teljes mértékben élvezhetném mindazt, ami még előttem áll.
A játék tehát nem hiányzik. És a hírnév?
Ezt akár Ön is megválaszolhatja, hiszen ismer engem. Mindig igyekeztem a háttérben maradni, távol a reflektorfénytől. Engem mindig maga a játék érdekelt. Sőt, ez volt az egyik hibám a pályafutásom során: azt gondoltam, elegendő, ha csak futballozom, pedig ez nem így működik. A futball rendkívül nagy médiavisszhangot kap, a Real Madridnál pedig ez különösen igaz. Ha nem tudsz a pályán kívül is helytállni, könnyen bonyolulttá válhat minden.
Nagyon szigorú volt önmagával. Nem érzi úgy, hogy többet kellett volna élveznie a pályafutását?
Teljes mértékben. Mindenben szélsőségesen következetes voltam, jó és rossz értelemben egyaránt. Nem tudom, hogy az erényeimben rejlettek-e a hibáim, vagy éppen fordítva. Ilyen a személyiségem. Mindenre és mindenkire odafigyeltem. Az öregedés egyik oldalról kellemetlen dolog, mert a testünk egyre kevésbé engedelmeskedik, mentálisan viszont csodálatos. Ahogyan az ember egyre jobban megérti a dolgokat, és egyre inkább képes élvezni az életet. A félénkségem miatt sokkal nyitottabbnak kellett volna lennem mások felé, és nem ennyire magamba zárkóznom.
Mi az, ami a mai élvonalbeli futball fejlődéséből a leginkább hiányzott önnek a játékos-pályafutása idején?
A mentális felkészítés óriási különbséget jelent. Akkoriban nem álltak rendelkezésünkre azok az eszközök, amelyek ma már igen. Olyan helyzeteket élsz át, amelyekre nem vagy felkészülve. Valahogy megpróbálod kezelni őket, összeszorítod a fogad, és mész tovább, ahogyan tudsz. De nem voltak hozzá megfelelő eszközeink. A mentális felkészítés rengeteget segített volna nekem. A többi területen ma már sokkal alaposabb a munka. A felkészítés teljesen más szinten van, de én már akkor is kerestem a fejlődés lehetőségeit. Például az étkezésre is külön odafigyeltem, és vittem magammal a saját ételeimet.
Ha már szóba hozta ezt a témát, el kellene mesélnie a fiatalabb generációknak azt a bizonyos ételhordós történetet…
(nevet) Be kell vallanom, akkor egy kicsit szégyelltem magam, de azt gondoltam, hogy előveszem, és kész. A Labdarúgó-szövetség fennállásának 50. évfordulóján történt. Minden válogatott játékost meghívtak Las Rozasba, és természetesen ott kaptunk enni. Minden volt, igazi lakoma. Én pedig vittem magammal az ételhordómat. A hétvégén mérkőzésünk volt, ezért oda kellett figyelnem az étkezésre. Mindenki engem nézett, én pedig arra gondoltam: ’A fenébe, lehet, hogy ezt mégsem kellene.’ Aztán elővettem az otthonról hozott tésztát és a jól átsütött kis halat. A Real Madridnál már hozzászoktam a többiek ugratásaihoz.
Mi hiányzott önből a Bernabéuban ahhoz, hogy ott is olyan sikeres legyen, mint a Racingnál? És mi volt meg önben, ami a Racingnál ennyire jól működött?
A türelem hiányzott. Olyan voltam, mint egy fékezhetetlen csikó. Mindenbe teljes erőbedobással vetettem bele magam, és senkit sem tartottam magamnál jobbnak. Mindent azonnal akartam, és annyira szerettem a játékot, hogy nem bírtam elviselni, ha háttérbe szorultam. Sokkal többet kellett volna foglalkoznom a médiával is. A Real Madrid hatalmas klub, és ha nem adsz témát, előbb-utóbb elveszítik az érdeklődésüket irántad. Senki sem játszik minden nap jól. Amikor pedig nem ragyogsz, már várják, hogy hibázz, és azonnal lecsapnak rád. A világ legnagyobb alázatával kellett volna érkeznem, tanulnom a legjobbaktól, és kivárnom a soromat. Előbb-utóbb úgyis megkaptam volna a lehetőséget, ráadásul a saját magam által teremtett plusz nyomás nélkül. Még a nyilatkozataimmal is nyomást helyeztem magamra. A fiatalság hibái.
Ha arra gondolok, milyen volt Munitist játék közben látni, biztosan a körmét rágta volna, ha egy Bajnokok Ligája-döntőben a kispadon kellett volna ülnie, ahogyan önnel is történt…
Ahelyett, hogy élveztem volna valamit, amit csak kiváltságos emberek élhetnek át, csalódottan és dühösen távoztam. Arra gondoltam: ’A fenébe már…’ Nem tudtam élvezni a kilencedik BL-serleg megszerzését, mert nem vettem részt a döntőben. Dühös voltam.
A legutóbbi interjúnk során azt mondta nekem: ’Szégyellem, hogy valaha azt kívántam, bárcsak ne nyerne a csapatom, hogy mindenki észrevegye a hiányomat.’ Azóta is sokat gondolkodom ezen…
Kimondom, de sokan gondolják ugyanezt, csak nem vallják be. Végső soron mindannyian emberek vagyunk, van egónk, és olykor olyan dolgokat gondolunk és érzünk, amelyeket nem tudunk irányítani. A legnagyobb probléma az, ha az ember nem tanul ezekből, és egész életében ugyanúgy viselkedik. Én tanultam belőle. Korábban nem voltam tudatában annak, mennyit szenved egy kispadon ülő vagy sérüléssel bajlódó játékos. Egészen addig, amíg magam is ilyen helyzetbe nem kerültem. Addig a saját világodban élsz. Fontos az önkritika és az alázat. Edzőként már megértem azt a játékost, aki úgy viselkedik, ahogyan annak idején én tettem. Segítek is neki. Ha már őszintén beszélünk, elárulhatom, hogy amikor ilyen helyzetben vagy, megosztod a melletted lévővel a gondjaidat, elmondod neki, mit érzel. Ez mindannyiunkkal előfordult. Azoknak az edzőknek, akik korábban maguk is futballoztak, éppen az az egyik előnyük, hogy mindezt már személyesen megtapasztalták.
Hiányzik az edzősködés?
Szenvedélyesen szeretek edzősködni. Imádom a heti munkát, a hétvégi célkitűzést és a versengést. Megőrülök érte. Versengő típus vagyok, szükségem van erre az érzésre. Az elmúlt két évben kizárólag az utánpótlás-neveléssel foglalkoztam, és maradt bennem egy kis hiányérzet. Most ezt a Racingnál pótolom, mert minden szerénységem mellett a munkám végső soron az edzők képzéséről szól, és az utánpótláscsapatok munkájába is bele tudok szólni. Így kiélhetem a szenvedélyemet. Elég teljesnek érzem magam, de igen, a versengés azért hiányzik.
Milyen a kapcsolata José Albertóval? Hiszen ön már dolgozott vezetőedzőként a Racingnál, és akár most is ott lehetne a kispadon…
Közeli és kölcsönösen tiszteletteljes a kapcsolatunk. José Alberto kiemelkedő szakember. Nemcsak én gondolom így, hanem az eredményei és az eddigi munkája is ezt bizonyítják. Ráadásul ez túlmutat a statisztikákon. Egészen elképesztő, amit a csapat körül létrehoz. Számomra van valami, ami a győzelmeknél és a vereségeknél is fontosabb: hogy egy csapatnak felismerhető játékstílusa legyen.
Mire lenne szüksége ahhoz, hogy otthagyja a mostani munkáját, és ismét átvegyen egy csapatot?
Jelenleg egyáltalán nem foglalkoztat ez a gondolat. A Racinghoz fűződő kapcsolatom évről évre szól. Májusban leülünk egymással, és eldöntjük, folytatjuk-e még egy évig, így mindenkinek van ideje reagálni. Életemben először érzem magam teljesnek, és most sikerül összeegyeztetnem a szakmai és a családi életemet. Nagyon jól érzem magam, megbecsülnek, tisztelnek, és hasznosnak érzem a munkámat. Ugyanakkor ismerem magam: amit ma gondolok, holnap már lehet, hogy másképp látom. Mindig ott motoszkál bennem a vágy, hogy új kihívásokat keressek, amelyekkel azonosulni tudok.
Beszéljünk a klubvezetőkről is! Dolgozott Perníával, Alíval és Harryvel… Jobb a helyzet Manolo Higuerával és Sebastián Ceriával?
Néha az akadémiámmal kapcsolatban is elmondom – és lehet, hogy ez rosszul hangzik, tekintve, milyen állapotban van az utánpótlás-futball, és mennyire rossz irányba tart –, hogy nem arról van szó, hogy mi jól csináljuk a dolgokat, hanem arról, hogy vannak, akik nagyon rosszul. Itt könnyű az összehasonlítás. Manolo és Sebas nagyon jól végzik a munkájukat, de a korábbi vezetők tényleg borzalmasan, ráadásul rossz szándékkal irányították a klubot. Amit most elérnek, az egészen különleges. A szurkolókban erős a klubhoz tartozás érzése, kialakult egy egyértelmű identitás. Korábban sokan előbb egy másik csapatnak szurkoltak, és csak utána a Racingnak. Ez ma már nincs így. Ez a legfontosabb alap. Képesek vagyunk bármit elviselni, és bármi történjék is, ez az összetartás megmarad. Ha valamikor változás következik be, az nem jelenti majd azt, hogy egyik pillanatról a másikra minden a feje tetejére áll.
Mi volt a legabszurdabb élménye a klub sötét éveiből?
Erre egyértelműen emlékszem. Egyik nap már készen álltunk arra, hogy hazai pályán pályára lépjünk. Már átöltöztünk, még a mérkőzés előtt voltunk, amikor felhívtak minket az irodába, hogy találkozzunk Ali Syeddel. Elkezdett arról beszélni, hogy ha nyerünk, fizet nekünk. Hát, mondhatom, nagyon felment bennem a pumpa. Tudtuk, hogy hazugság, és úgy éreztük, ez minden szempontból elfogadhatatlan. Egyszerűen hihetetlen volt. Sokszor hibáztattam magam azért, mert én voltam a csapat egyik legismertebb arca. Mindig nagyon felelősnek éreztem magam a kiesésért, és rettenetesen megviselt az egész. Sokszor szégyelltem magam, amiért nem tudtam megakadályozni a történteket. De nem lehetett. Előre látható volt, mi fog következni. Ami ott történt, az maga volt az őrület.
Másfajta klubelnökökkel is együtt dolgozott. Milyen volt a kapcsolata Florentino Pérezzel? Nem sokan mondhatják el magukról, hogy személyesen ő igazolta le őket.
Nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Először akkor beszélt velem, amikor már három-négy hónapja a Real Madrid játékosa voltam. Gondolom, sorra mindenkivel elbeszélgetett. Aztán mondott valamit, ami akkor kifejezetten rosszul esett.
Ezt nem mondja!
Azt mondta, hogy csereként beállva lendületet adó játékosnak tart. Látja, milyen tudatlan voltam akkor? Hiszen a Real Madridban ilyen szerepet betölteni óriási jelentőségű. Egy olyan játékosról van szó, aki képes beszállni, és megváltoztatni a mérkőzés menetét. Edzőként pedig pontosan ilyen futballistára van szüksége az embernek. De annyira szerettem volna játszani, hogy ezt nem tudtam elviselni, és rosszul esett. Azt válaszoltam neki, hogy kezdőként jobban játszom, mint csereként, mert amikor a kispadról szállok be, túlságosan kapkodok. Ez volt az első beszélgetésünk. Egyébként nagyon jól bánt velem.
Mindezek ellenére?
Azért szerettem volna elhagyni a klubot, mert ahogy már mondtam, nem bírtam elviselni a helyzetemet. Kész voltam lemondani a Real Madridról is, csak hogy játszhassak. Ráadásul sokkal nehezebb volt távoznom, mint annak idején bekerülni a csapatba. Amikor kölcsönbe kerültem a Racinghoz, már eldöntöttem magamban, hogy el akarok menni. Sőt, még két év volt hátra a szerződésemből, de lemondtam erről az időszakról, és fizetés nélkül távoztam. Ők azt szerették volna, ha maradok, én viszont nem akartam ott lenni. Teljesen megrekedt az ügy, ezért kértem, hogy beszélhessek Florentinóval. Ő csak annyit kérdezett: ’Pedro, mit szeretnél?’ Azt mondtam, hogy elmenni, és öt perc alatt megoldotta az egészet. Mindenben megkönnyítette a dolgomat, segített, és nagyon korrektül viselkedett velem. Azóta már nem találkoztunk sokszor, legfeljebb alkalmanként. A fiával viszont igen, amikor a Real Madrid legendáinak csapatával jártam ott.
Mindezek a tapasztalatok biztosan sokat formálták, és most tovább is tudja adni őket. Egyébként jobb gyerekekkel vagy felnőttekkel dolgozni?
Más a kettő. Az utánpótlás-nevelés kényelmesebb és rendkívül hálás feladat, az élvonalbeli futball viszont az, ami igazán lázba hozza az embert. Az intenzitás, amellyel megéled a mindennapokat, a tét és a feladat nehézsége miatt…
Ön a Barrio Pesquero egyik utcai pályájáról indult. Arra biztatja a gyerekeket, hogy menjenek ki az utcára futballozni?
A Pesqueróban még mindig futballoznak az utcán. Kevés ilyen hely maradt. A társadalom sokat változott, és ma már nem olyan biztonságos a világ, mint amilyennek mi annak idején éreztük. Én most nem merném úgy elengedni a gyerekeimet, ahogyan annak idején engem engedtek. Lehet, hogy túlságosan is óvjuk őket. Emlékszem, reggel elmentem otthonról, és csak ebédidőben mentem haza. Egy pillanatra sem álltam le. Megebédeltem, aztán folytattam a játékot. Azon a pályán rengeteg tehetséges gyerekkel találkoztam. Iván de la Peñával például már kiskorunkban együtt játszottunk. Nem volt rossz… (mosolyog) Nagyon jó volt, elképesztően jó.
Nem siettetjük néha túlságosan a fiatal játékosokat? Annak idején Canales, most pedig Sergio Martínez…
Mindenkinek megvan a maga útja, és mindenki a saját idejében érik be. Vannak olyanok, akik már 15 évesen készen állnak, mint Lamine, de ez nem normális. Vagy annak idején Raúl, aki szintén nagyon fiatalon mutatkozott be. Én 18 évesen debütáltam, de még nem álltam készen. Szerencsére fel-le jártam a tartalékcsapat és az első csapat között, nem dobtak be azonnal a mély vízbe, mert különben a futball felőrölt volna. Apám kívülről másképp látta, ő úgy gondolta, hogy készen állok. Pedig nem. Mindenkinek türelmesnek kell lennie, nemcsak a játékosnak. Főleg a környezetének, és mindenkinek ugyanabba az irányba kell húznia. Azért siettetjük a fiatalokat, mert olyan játékosokat állítunk példaképül eléjük, akik kivételes esetnek számítanak. Egy kis józanságra lenne szükségünk ezen a téren. Lamine esete egészen különleges… Először is fizikailag. Nem normális, hogy egy ilyen fiatal srác ennyire fejlett legyen. Aztán ott van a mentális oldala is. Úgy hoz döntéseket, mintha harmincéves lenne. Képes kezelni a nyomást, vagy talán egyáltalán nem is érzi, és a döntéshozatala is kiváló. Kivételes esetekről beszélünk.
José Alberto és Mourinho is bátran ad lehetőséget a fiataloknak.
Mert nem az életkort nézik. Teljesen mindegy, hogy egy játékos 40 vagy 15 éves, ha jól teljesít. Az a lényeg, hogy megadja-e neked azt, amire szükséged van. Általánosítani, és azt mondani, hogy nem akarok idősebb játékosokat ezért vagy fiatalokat azért, egyszerű ostobaság. Félre az előítéletekkel!
Egy edző általában sokat tanul más szakemberektől, és különböző elképzeléseket épít be a saját munkájába. Mi az, ami a legjobban tetszik önnek a mostani Racingben és a Real Madridban?
A Racing sokat és nagyon jól támad. Ráadásul a labdabirtoklásra, a türelmes összjátékra és a megfelelő pillanat kivárására épít. Ritkán látni ilyet egy kisebb csapattól. Nagyon karakteres és rendkívül látványos futballt játszik. Teljesen azonosulni tudok vele.
A Madridban pedig azt szeretem, ahogyan képes támadni az üres területeket, ahogyan megteremti a védők mögötti területeket, majd könyörtelenül kihasználja azokat. A Clásicón látott Madrid nagyon tetszett, rendkívül komplett teljesítményt nyújtott. A játék minden elemét jól kezelte. Képes volt visszahúzódni és együtt mozogni, amikor arra volt szükség, valamint mélyebben védekezni. Máskor pedig kontrázott, olyan jó technikai képességű játékosokkal, mint Bernardo, Bellingham és a befelé mozgó Arda. Talán ezen a mérkőzésen láttam leginkább az edző keze nyomát. Nagyon hiszek a játékrendszerekben, abban, hogy az általad kialakított struktúra a rendelkezésedre álló játékosok és az ellenfél függvényében előnyödre vagy hátrányodra válhat. Ugyanígy hiszek azoknak a futballistáknak a képességeiben és tulajdonságaiban, akiket pályára küldesz. Nem vagyok én senki, hogy véleményt mondjak, különösen nem olyan edzőkről, mint José Alberto vagy Mourinho. Kívülről minden nagyon egyszerűnek tűnik.
Ugyan már, azért mégsem akárki… Közel 600 mérkőzést játszott az élvonalban.
A futballról alkotott elképzeléseim alapján jobban szeretem, ha olyan játékosaim vannak a középpályán, akik a labdabirtoklás és a passzjáték révén képesek irányítani a mérkőzést, mint ha egyszerűen csak egy fizikailag erős, de kevesebb futballtudással rendelkező játékost teszek oda. Ráadásul ezzel üzenetet is küldesz: a minap egy nagy csapat játszott egy másik nagy csapat ellen, és az volt a kérdés, mi fog történni, hiszen semmi sem garantálja a győzelmet. Máskor szerintem ez nem mindig volt így. Előfordult, hogy a Real Madrid a Barcelona ellen úgy játszott, mintha egy kisebb csapat lenne, és inkább arra figyelt, nehogy gólt kapjon, ahelyett, hogy ő maga is veszélyt jelentett volna az ellenfélre. Nagyon örülök ennek az új elképzelésnek, és annak is, hogy közvetlenül az eredményességben is megmutatkozott a hatása.
Ön azok közé tartozott, akik örömmel fogadták a portugál edző visszatérését, vagy inkább azok közé, akik az első időszak után már más típusú szakembert szerettek volna?
Úgy gondoltam, hogy ismét jól illeszkedhet a csapathoz. Maga Mourinho is elmondta, hogy az első időszakának edzője és a mostani énje között óriási a különbség. Nagyon intelligens ember, és képzelje el, mennyit fejlődhetett ennyi idő alatt! A Real Madridnál sikeres edzők elsősorban azért tudtak eredményesek lenni, mert jól kezelték a játékosokat, nem pedig azért, mert mindenbe beavatkoztak. Mourinho rendkívül intelligensen kezeli a csapaton belüli kapcsolatokat. Nagyon erős személyiségű embernek tartom, akinek megvan a kellő tekintélye és támogatottsága ahhoz, hogy meghozza a szükséges döntéseket. Kiváló stratéga.
Korábban a Racing identitásáról beszélt, arról, hogy Kantábriában az emberek a Racingnak szurkolnak. Ön is vérbeli Racing-szurkoló. De vajon annyira madridista is, mint Tomás Roncero?
Ezt nem titkolom. Gyerekkorom óta a Racingnak és a Real Madridnak is szurkolok. Tizenegy éves korom óta vagyok itt, a Racing a szülőföldem csapata, és tűzön-vízen át kiállok mellette. Ugyanakkor Butragueño volt a példaképem. Imádtam nézni a játékát, és még mindig emlékszem arra az utazásra, amikor a szüleim Madridban jártak, és egy Keselyűt ábrázoló kulcstartót hoztak nekem. Kincs volt számomra. Ez örökre megmaradt. Ha azt kérdezi, melyik csapat győzelmét szeretném a mai mérkőzésen, arra egyértelmű a válasz: a Racingét. A Madrid pedig nyerjen meg minden mást.
Gondolom, az is egyértelmű, hogy a minapi Clásico alatt ön is ugrált örömében.
A gyerekeimmel nézem a meccseket, és imádom, mert átragad rám a lelkesedésük. Amikor velük nézem a mérkőzéseket, nagyon jól szórakozom. Szurkolóként élem meg az egészet, és hagyom, hogy magával ragadjon a hangulat. Nem vagyok túl racionális ilyenkor, és nagyon jól érzem magam. Tudatosan engedem el magam, mert így magammal rántom őket, és fantasztikusan szórakozunk. Nagyon jó hangulatban telnek ezek az esték. Elviszem őket az El Sardineróba. Alig várják, hogy láthassák ezt a mérkőzést. Ők is szimpatizálnak a Real Madriddal. A Bernabéuban is jártunk már. A kisebbik, aki hatéves, még nem ismeri a stadiont, de már most mondogatja, hogy szeretne elmenni. Nagyon szurkolnak Mbappénak. Február és március között mindig beiktatunk egy utazást, mert akkor van mindkettőjük születésnapja. Az ajándék, amit kérnek, az, hogy megnézhessenek egy Bajnokok Ligája-mérkőzést a Bernabéuban. Érdekes, hogy most talán jobban élvezem a Madrid mérkőzéseit, mint játékosként, éppen azok miatt, amikről korábban beszéltem. Szurkolóként nézem a találkozókat, és nem elemzek mindent. Énekelünk, ugrálunk. Láttunk már nagy fordításokat, például Benzema City elleni mesterhármasát. Más kupamérkőzéseken is ott voltunk, például amikor a Barcelona ellen rosszul alakultak a dolgok, és a gyerekek nagyon mérgesen tértek haza. Amikor edzőként nézek mérkőzést, azt szeretem egyedül csinálni. És evés nélkül. Nem szeretek vacsora közben meccset nézni. Vagy vacsorázom, vagy mérkőzést nézek. A kettőt egyszerre nem tudom.
Ki emlékezteti jobban Munitisra: Pablo García és Zabiri, vagy Brahim és Endrick?
Minden játékos egyedi. Néha a fiam is megkérdezi, hogy melyik futballistára hasonlít, vagy hogy ő maga kire emlékeztet. Nos, mindannyian különbözőek vagyunk. Talán Brahim. Nem is tudom. Lehetséges.
Az idő múlásával elismeri, hogy nagyon jó játékos volt, vagy inkább szigorúan ítéli meg magát, és úgy gondolja, nem volt olyan nagy szám?
Valamennyire jónak kellett lennem, hiszen 120 centiméteres magassággal, a Barrio Pesqueróból indulva sem rossz, amit elértem… (nevet) Valamit csak jól csinálhattam. De mivel kívülről sosem láttam magam játszani, nem tudom, valójában milyen játékos voltam, és ki hasonlíthat leginkább rám, vagy éppen fordítva.
A támadósorban szinte minden poszton játszott, így hitelesen beszélhet a szélsőkről. Visszatérhet még Vinícius a legjobb formájához?
Fiatal játékosról van szó. Ahhoz, hogy valaki ne tudja önmagát adni, a legnagyobb akadályt az jelentheti, ha fizikailag problémái vannak, vagy ahogy öregszik, fokozatosan romlanak a képességei. Nála egyik sem áll fenn. Egyszerűen vannak ilyen időszakok. Vinícius kivételes képességekkel rendelkezik. Nem felejtett el futballozni, ez lehetetlen. Nem tudom, mi történik vele, ami miatt most nincs a legjobb formájában.
Nem vagyunk gépek. Emberek vagyunk, akik csinálnak valamit. Ebben az esetben futballozunk, de közben emberek maradunk, akiket rengeteg körülöttük zajló dolog befolyásol. Ha sikerül visszatalálnia ahhoz az állapothoz, amelyben a legjobbját nyújtotta, akkor természetesen ismét jól fog játszani. Egyáltalán nincs kétségem efelől. Most az a feladat, hogy megtalálja, hol tartott korábban, mit csinált, és milyen állapotban volt.
Ismét visszatérek a mentális oldalhoz: ha nincs meg benned a nyugalom ahhoz, hogy kivárd, amíg minden visszatér a megszokott kerékvágásba, akkor minél görcsösebben keresed a megoldást, annál távolabb kerülsz tőle. Minél türelmetlenebb vagy, annál messzebb kerülsz attól, aki valójában vagy, amikor a legjobb formádat szeretnéd nyújtani. ’Nem vagyok jól. Már megint nem vagyok jól. Jól akarok lenni.’ Nyugodj meg! Ilyen vagy, és újra ilyen leszel. Várd ki, amíg eljön az ideje.
Láthatjuk még a Racingot is európai kupaporondon szerepelni, ahogyan az Munitis idején történt?
Azt akartam mondani, hogy miért ne, de ez valóban nagyon nehéz feladat. A Racingnak nehezebb kijutnia egy európai kupasorozatba, mint a Real Madridnak megnyernie a Bajnokok Ligáját. Ez egyértelmű: a Racingnak eddig egyszer sikerült, a Madridnak pedig már 15 trófeája van, mert elég gyakran megnyeri a sorozatot. De miért ne sikerülhetne újra? Ez az a remény, amelynek előre kell vinnie minket. Ha jól végzed a munkádat, néha olyan dolgok is megtörténnek, amelyekről álmodni sem mertél volna. Úgy gondolom, hogy jelenleg minden szinten nagyon jó munka folyik, és lerakják azokat az alapokat, amelyekre építkezni lehet. A remény mozgatja a világot, és nekünk is hinnünk kell abban, hogy újra elérhetjük ezt a célt.
Utolsó kérdés: hogyan nézne ki a tökéletes játékos azokból a futballistákból, akikkel a Racingnál és a Real Madridnál együtt játszott?
Figo jobb lába. Roberto Carlos bal lába és lövőtechnikája. Salva Ballesta fejjátéka. A Moro befejezőképessége, bármilyen testrésszel. Amavisca passzai. Arzeno pontrúgásoknál mutatott ügyessége. Makelele munkabírása. Hierro vezéregyénisége. Védekezni is kell, úgyhogy Mellberg küzdőszelleme. Zidane eleganciája. És ha védenem kellene, vagyis két kezet is választanom kellene, akkor José Ceballos vagy Iker Casillas kezeit kérném. Két legendáról beszélünk. Kiváltságos helyzetben voltam, hiszen több ilyen nagyszerű játékossal is együtt futballozhattam.
