A Sevilla elleni mérkőzés előtt a Real Madrid szurkolótábora rég nem látott egységben, szinte egy emberként sorakozott fel egy elképzelés mögött. Mindezt egy kezdőcsapat összeállítása váltotta ki. Korántsem jelentéktelen kérdésről van szó, hiszen a jó játékhoz vezető út keresésében alig akad véleménykülönbség: Ardának, aki mindenki számára a legjobb játszótárs, középen kell futballoznia, Valverdének pedig – saját kívánsága ellenére, de a józan ész diktálta megfontolásból – a jobb oldalon a helye.
Akár hátvédként, akár szélsőként játszott ott, kétségtelenül ezen a poszton nyújtotta legjobb teljesítményeit a Real Madrid mezében. A szurkolók kívánsága végre testet öltött a kezdőcsapatban, és az eredmény több pozitív, mint negatív tanulsággal szolgált. Csupán az maradt kérdéses, hogy az edzői szemléletváltás egyszeri alkalomnak bizonyul-e, vagy végleges döntés született.
“Fede jobbhátvédként való szerepeltetése egy kicsit fáj nekem. Személy szerint rossz érzés két jobbhátvédet a kispadon hagyni azért, hogy Fede játszhasson ezen a poszton” – vallotta be Mourinho a Leipzig elleni mérkőzés után.
Csakhogy az önként vállalt áldozat nem fáj, különösen akkor, ha egy hiányosságot – vagy akár kettőt is – magas színvonalon, minden vitát kizáróan sikerül orvosolni. A régebb óta szurkolók bizonyára emlékeznek a 2006/07-es idényre – a Negreira-korszak ötödik esztendejére –, Capello második érkezésének évére. Az olasz szakembernek akkor világos elképzelése volt. A Van Nistelrooy, Raúl és Robinho alkotta támadósor mögött egyensúlyra volt szüksége, ezt pedig Diarra és Emerson együttes szerepeltetésével kívánta megteremteni.
A valóság – és a Bernabéu közönségének nyomása – azonban kikezdte a brazil középpályás helyzetét. Emerson a Real Madrid mezében más csapatoknál mutatott teljesítményének még a tizedét sem tudta megismételni, így Fabio kénytelen volt félretenni eredeti elképzelését, és számos alkalommal Gutira bízni a játék irányítását. Művészetet választott a beton helyett.
Pérez-Reverte szerint a tengeren és a háborúban egyaránt rendkívül hasznos alapelv: “Mindent a legvalószínűbb forgatókönyv szerint kell előkészíteni, a biztonsági intézkedéseket azonban a legveszélyesebb lehetőséghez kell igazítani.”
Pontosan ez volt a Camp Nouban eldöntendő kérdés lényege. A valószínűbb forgatókönyvre építsünk, vagyis arra, hogy Güler kiváló technikai képességeivel irányítja a játékot, természetes összhangot teremt a támadókkal, és nagyobb kontrollt biztosít a csapat számára? Vagy térjünk vissza ahhoz az elképzeléshez, amely szerint a biztonság egyet jelent a Valverde-Tchouaméni páros középpályás szerepeltetésével?
Ha a játékvezetői döntésektől eltekintünk, aligha akad még egy olyan edzői választás, amely ennyire meghatározhatta volna az idény első igazán nagy rangadójának forgatókönyvét és taktikai képét.
Boskov mondogatta, hogy a közvetlen riválisok egymás elleni mérkőzéseinek különös jelentősége van: a megszerzett pontok értékét tovább növeli, hogy az ellenfél ugyanezeket a pontokat nem gyűjtheti be. Barcelonából vagy három-, vagy kilencpontos különbséggel távozik a Madrid. Végül egekbe szökő önbizalommal távozhattak a srácok a Camp Nouból.
A Barcelona ellen látott összeállítás a Valencia ellen újabb meggyőző próbát állt ki. Az AEK elleni mérkőzés ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy Mourinho nem egyszerűen megtalálta Valverde legjobb posztját, hanem egy olyan csapatszerkezetet alakított ki, amelyben a középpályás képességeiről lemondva is többet nyerhet az egész együttes.
Látszólag ideje volt hát felhagyni azzal, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan folyton a szakadék szélén egyensúlyozzunk, és végre elindulni a józan ész és a logika útján, magunk mögött hagyva az érinthetetlennek kikiáltott játékosokat, valamint a már megbukott elképzeléseket.
Ha minden így maradna, az igazán fantasztikus lenne!
