Salva Martín spanyol újságíró, a La Galerna rendszeres szerzője, olyan könyveké, mint a Real Madrid legendás európai fordításait felidéző Historia de las míticas remontadas del Real Madrid (2023), a futball, a politika és a hatalom összefonódását vizsgáló La pelota sí se mancha (2024), vagy a Juanito életét bemutató Juanito. El 7 infinito (2026), aki A kezdő tizenegy nem létezik című írásában Amancio és Toshack öltözői nehézségeitől Zidane legendás B tervéig tekinti át a Real Madrid edzőinek történetét, hogy Mourinho jelenlegi elképzelésén keresztül mutassa meg, miért nem egy állandó kezdőcsapat, hanem a teljes játékoskeret megfelelő kihasználása jelentheti a siker kulcsát.
Kedves barátaim! Olyan hírt hoztam nektek, amelyen nincs mit meglepődni, és végképp nincs okunk kétségbeesetten a fejünkhöz kapni. Íme: rég elmúltak azok az idők, amikor egy csapatnak megkérdőjelezhetetlen, kizárólag vis maior esetén megváltoztatható kezdő tizenegye volt. A versenynaptár ördögi sűrűsége és a taktikai elképzelések fejlődése – régebben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy edző akkor is módosítson az elképzelésein vagy a csapata szerkezetén, ha nem álltak rendelkezésére az ahhoz ideális játékosok – lehetetlenné teszi annak a korszaknak a fennmaradását, amikor a csapatok összeállítását fejből, egy szuszra el lehetett sorolni. Mindig akad valamilyen árnyalat, valamilyen változó.
Ha azonban még nem sikerült meggyőznöm benneteket, Mourinho nálam jobban elmagyarázza: “A Real Madridnak sok jó játékosra van szüksége. Ez az egész történet arról, hogy ki kezdő, ki csere, ki játszik és ki nem… Ma csere, holnap kezdő, aztán megint csere, utána pedig talán már a kispadra sem fér oda. Mert folyamatosan érkeznek olyan játékosok, akik előbb-utóbb arra kényszerítenek, hogy futballistákat hagyjak a lelátón. Ez még nem történt meg, de már közel vagyunk hozzá. Én ilyen életet szeretnék a Real Madridnál.”
Amancio egykori tanítványai közül többen is mesélik, hogy edzőjük nem különösebben szeretett magyarázkodni az öltözőben. A galíciai bizonyára úgy gondolta, hogy addigi érdemei – legendás játékos-pályafutása és annak a nagyszerű Castillának az irányítása, amely megnyerte a másodosztályú bajnokságot – önmagukban is elegendő tekintélyt biztosítanak számára. Meghozta tehát a döntéseit, majd olyan nyerseséggel és távolságtartással közölte őket, mint egy hivatalnok, akinek megfeküdte a gyomrát a második kávéja.
Az 1984/85-ös idényben járunk. Amancio bizalmi emberei Miguel Ángel, Chendo, Bonet, San José, Camacho, Míchel, Stielike, Lozano, Gallego, Valdano, Butragueño, valamint Pineda vagy Juanito voltak. A történet mindössze 33 bajnoki fordulóig és egy milánói botrányig tartott. Az öltöző ugyanis valóságos darázsfészekké változott, ami végül arra kényszerítette Luis de Carlost, hogy megnyomja a vészgombot. A vészgombot, amelynek neve természetesen Luis Molowny volt.

Évekkel később egy másik edző, aki nagyjából ugyanakkora diplomáciai érzékkel rendelkezett az öltöző irányításához – vagyis semekkorával –, John Benjamin Toshack is örök érvényű mondattal gazdagította a futballtörténelmet. 1999. április 25-én történt, a Stelea, Vellisca és Silvani fémjelezte Salamanca elleni kiábrándító, 1-1-es döntetlent követően, amely gyakorlatilag véget vetett a Real Madrid bajnoki reményeinek.Bizonyára emlékeztek a szavaira: “Hétfőn mindig arra gondolok, hogy tíz játékost lecserélek. Kedden már csak hetet vagy nyolcat, csütörtökön négyet, pénteken kettőt. Szombaton pedig már úgy gondolom, hogy megint ugyanannak a tizenegy rohadéknak kell játszania.”
Az a Real Madrid, amely a hetedik BEK-győzelemre vezető csapat felismerhetetlenné vált örököse volt – Illgner, Panucci, Roberto Carlos, Hierro, Sanchís, Redondo, Seedorf, Sávio, Raúl, Mijatović és Morientes –, végül a második helyen zárta a bajnokságot, tizenegy ponttal lemaradva a Barcelona mögött. Mindezt úgy, hogy nem kevesebb mint tizenkét vereséget szenvedett, és elképesztő mennyiségű, 62 gólt kapott. A walesi edző mindennek ellenére a következő idényben is a helyén maradhatott, egészen addig, amíg 1999 novemberében egy újabb kirohanása végleg meg nem győzte Lorenzo Sanzot arról, hogy ideje megmutatni neki a kijáratot. “Előbb látni majd disznót repülni a Bernabéu fölött, mint hogy én megváltoztassam a véleményemet.”
Végül pontosan tíz évvel ezelőtt Chamartínban egy másfajta módszernek örülhettek a szurkolók a kezdőcsapat kialakítása terén: Zidane híres B tervének. A 2016/17-es idény sikerének kulcsa a keret összeállítása volt, amely lehetővé tette a francia edző számára, hogy egy meghatározó alapcsapat mellett egy rendkívül magas színvonalú második sorral is rendelkezzen.
Idézzük fel a neveket! Az elméletileg érinthetetlen játékosok közé tartozott Keylor Navas, Marcelo, Sergio Ramos, Varane vagy Pepe, Carvajal, Casemiro, Kroos, Modrić, Cristiano Ronaldo, Benzema és Bale. Még leírni is súlyos ezeket a neveket. Csakhogy a kispadon olyan futballisták vártak bevetésre, mint Isco, Kovačić, Morata, Danilo, Asensio vagy James Rodríguez. Ők alkották azt a második vonalat, amely mindig ugrásra készen állt, és amelynek köszönhetően Zizou úgy tudott tömegesen rotálni, hogy a csapat versenyképességéből a legcsekélyebb mértékben sem veszített.
Hogy mindenki értse: ez minden edző álma. És most valahol ugyanezen az úton járunk. Miközben a sajtó és a szurkolók egy része azon vitatkozik, hogy ez vagy az a játékos kiérdemelte-e a megkérdőjelezhetetlen kezdő státuszát – mindannyian tudjuk, kire gondolnak –, a versenynaptár és a keretben uralkodó magas munkatempó egészen más irányba tereli Mourinho gondolkodását.
Nem létezik állandó kezdő tizenegy. A trófeákat huszonhárom olyan játékossal lehet megnyerni, akik teljesen elkötelezettek, bármikor bevethetők, és hisznek az edző elképzeléseiben.
Majd meglátjuk, sikerül-e.