Álvaro Arbeloa azok közé tartozik, akikért nem a harsányságuk, státuszuk, tehetségük, látványos játékuk, vagy trófáik miatt rajongok. A madridizmusát, a karakterét szeretem. Régimódi figura, akinél a madridizmus fegyelemre, hűségre, önfeláldozásra és tartásra épül. Nem magyarázza a Real Madridot, hanem szolgálja.
Az életben vannak kategóriák, vannak minőségek. A Madrid egyetemes klub, minden más klubnál többet nyert, ezért természetes, hogy a világ bármely szegletében milliók szurkolnak a csapatnak – sokféle ember, sokszínű háttérrel. Pusztán a számok törvénye miatt is léteznek tehát mindenféle madridisták. Vannak jóképűek és csúnyák, magasak és alacsonyak, kövérek és soványak, intelligensek és ostobák. És vannak becsületes, tisztességes madridisták is – egyre kevesebben ugyan –, illetve akadnak olyanok, akikből teljesen hiányzik a méltóság. Utóbbiakból van több, mert az emberi természetre, akárcsak a gyomnövényekre, igaz, hogy a silányabb gyorsabban szaporodik.
A tisztességes madridisták lassan úgy maradnak magukra, mint Görgey Világos után. Címek és elismerés nélkül egy olyan világban, amelyet mémek, algoritmusok és a képernyők előtt megélt kollektív ostobaság ural.
Az életben vannak társadalmi osztályok, mind különböznek, de létezik tartás is. Ez utóbbi, akárcsak a szerencse, vagy megadatik valakinek, vagy nem. Nehezen körülírható tulajdonság: a jellemből fakad. Az ember vagy együtt születik vele, vagy soha nem lesz az övé. Lehet valakinek páratlan trófeagyűjteménye, ha közben egy egyszerű pojáca. A tisztesség velünk született erény, a dicsőség viszont – ahogy azt a régiek pontosan tudták – szeszélyes utcalány. Véletlenszerűen választja ki kegyeltjeit, kiszámíthatatlanul és következetlenül, akár egy kamasz. Ezek volnának világunk legősibb szabályai.
A madridizmus számtalan formája között – akár a Gangesz homokszemei – létezik Arbeloáé és Casillasé. Két egymással szemben álló madridizmus. Az egyik annak az embernek a madridizmusa, aki akkor is teljesíti kötelességét, amikor abból sem dicsőség, sem haszon nem származik. A másik pedig… A másik maga az ‘ötödik hadoszlop’. Újramelegített delbosqueizmus, dohos szekrények molyszaga, amely időről időre felüti fejét a Real Madrid környezetében, főként a válságok és átmeneti korszakok idején. Szűkmarkú, önfelmentő, satnya madridizmus, amiből semmi nem épül. Olyan, mint a barát, aki soha nem segít, vagy a kés, amely nem vág: ha eltűnik is, a kutyának nem fog hiányozni.
Arbeloa januárban átvett egy menthetetlen káoszt, néhány hétre mégis elhitette velem, hogy ebből a csapatból még lehet valami. Arbeloa – El Greco nyúlánk alakját idéző vonásaival, kasztíliai józanságával és mindenekelőtt feltétel nélküli klubszeretetével – olyan felelősséget vállalt magára, amely nem az övé volt. Előlépett, amikor mások egyet visszaléptek vagy hátat fordítottak. Régi vágású, sziklaszilárd madridizmusa nem engedte, hogy félrenézzen, még akkor sem, amikor pontosan tudta – ahogy mindenki más is –, hogy jó eséllyel ő lesz az, aki végül viseli a bukás minden következményét. A tehetetlensége végül azt a célt szolgálta, hogy mindenki számára bizonyossá vált ennek az egész projektnek az életképtelensége. Ott állt a kisiklott vonat mellett, és szinte mormolta: „Látjátok? Ebből kellet főzni.”
Erről jut eszembe a ‘bizarro’ szó. A spanyolban régen rendkívüli bátorságot, daliásságot jelentett – azt a reménytelenül idealista, vakmerő becsületet, amely a hagyományos madridizmus mélyén mindig ott lüktetett.
Régen a háborúkban kitüntetéssel jutalmazták a vakmerő bátorságot. Ezek voltak az ‘őrültek’ érdemrendjei – azoké az embereké, akikkel tele vannak a temetők. Mégis ők azok, akik megnyerik a háborúkat. Arbeloa persze nem nyert háborút, de elhintette magját valaminek, ami talán erkölcsi értelemben véve fontosabb, mint a sportszakmai siker. Ott volt, ahol lennie kellett, és megtette, ami tőle tellett. És amit engedtek neki. Róla jóval többet lehet elmondani, mint azokról, akik ugyan szerves részei, előidézői voltak az első csapat strukturális kudarcának, mégis sértetlenül elsétálhatnak. Lehet, hogy ő is a hátsó ajtón távozik majd, ahogy előtte sokan mások, azonban ezt emelt fővel teheti, mert az ő madridizmusa abból a szellemiségből táplálkozik, amely a Real Madridot a világ legnagyobb klubjává tette.
Ilyen Capello madridizmusa. Vagy Mourinho madridizmusa. Olyan madridizmus, amelyre lehet építeni; amely lefekteti és megszilárdítja az alapokat, hogy más később felhúzhasson rá valami ragyogót. A siker a fehér mez, a címer iránti feltétel nélküli szeretetből születik, abból pedig a büszkeség fakad. És ez a büszkeség az a fuvallat, ami a Madridot mindig visszatereli a helyes útra, bármilyen messzire sodorta is előtte a vihar.
Csakhogy a ‘bizarro’ szó ma – angol behatásnak köszönhetően – már inkább “groteszket” vagy “bizarrt” jelent. Valami, ami Hieronymus Bosch festményeiről köszön vissza, vagy amit Dante képzelhetett a Pokol valamely bugyráról. Casillas madridizmusa ebben az értelemben méltó az újkori jelentéstartalomhoz. Bizarr, mert szégyenletes – ahogy a cigány szleng mondja: ‘lache’. Talán senki nem herdált el akkora szimbolikus és kulturális örökséget, mint Iker. Kevesen jutottak olyan magasra, hogy végül ennyire mélyre süllyedjenek.
Piqué Sancho Panzája, aki – egy Temus díszletben, amely mára a spanyol futball egykori legendáinak természetes közege lett – nem tudta megállni, hogy ne ejtse el a maga kis galambürülékét az X-en – az egykori Twitteren –, amikor a La Cartujában véglegessé vált a Madrid szezonbeli összeomlása. Ő továbbra is teszi majd a dolgát: influenszerkedik, talán továbbra is pénzt vesz fel az alapítványtól, és valószínűleg Florentino ellenfeleinek keze alá játszik majd, most, hogy mozgalmas év elé néz.
Arbeloa nem tudta megfordítani egy eleve hibásan felépített projekt sorsát – egy olyan projektét, amely talán már a megszületése pillanatában kudarcra volt ítélve. A spártai azonban egyetlen Camavinga-botlásra volt a Bajnokok Ligája elődöntőjétől. Nem hagyta el a helyét a falrésnél – Szókratész szerint ugyanis az erényes ember nem hátrál meg akkor sem, amikor már mindenki más menekülne. Nem kifogásokat keresett, hanem vállalta a feladatot. Amit pedig maga után hagy: a Real Madrid elmúlt két évének legjobb percei, és néhány akadémista, akik előtt nyitva áll a jövő kapuja. Nem sok. De valami. És mindenképpen több, mint egy Instagram-like.
