A beszámoló a La Galerna hasábjain jelent meg 2019. május 11-én.
Furcsa, mert sokkal élénkebben emlékszem az Inter elleni elődöntőre, mint magára a Partizan elleni döntőre. A fináléról leginkább az maradt meg bennem, hogy a Partizan a második félidő elején Vasović góljával megszerezte a vezetést, mi pedig öt perc alatt fordítottunk két hatalmas góllal: előbb Amancio, majd Serena talált be, és ezzel megnyertük a mérkőzést.
Sokkal frissebben él bennem az Inter elleni elődöntő emléke. Ők voltak a sorozat nagy esélyesei, olyan világhírű játékosokkal, mint Facchetti, Luis Suárez, Corso, Mazzola vagy Peiró, és persze ott volt az edzőjük, Helenio Herrera is. A Partizan játékosait nem ismertük igazán, de tudtuk, hogy rendkívül nehéz ellenfelek, hiszen az elődöntőben George Best és Bobby Charlton Manchester Unitedjét búcsúztatták.
Minden párharc nehéz volt, de az Inter elleni elődöntő volt a legfontosabb. Két fantasztikus mérkőzést játszottunk. Az első meccsen, a Santiago Bernabéuban 1–0-ra nyertünk az én gólommal, egy kipattanó után. A kapusunk, Antonio Betancort megsérült, és mivel akkoriban még nem lehetett cserélni, a második félidő nagy részét izomhúzódással, gyakorlatilag sántítva játszotta végig.
A visszavágón Milánóban 1–1-et játszottunk. Amancio szerzett vezetést, majd Facchetti egyenlített. Nagyon nehéz mérkőzés volt, amelyen remekül futballoztunk, és a végéig kitartottunk Araquistainnal a kapuban. Emlékszem, Miguel Muñoz edző mindkét meccsen azt kérte tőlem, hogy fogjam Luis Suárezt. Folyton azt mondta: „Mindig legyen mellette, meg kell akadályozni, hogy ő szervezze az Inter játékát.”
Kemény időszak volt ez számunkra, a keret fiatal játékosai számára. Állandóan Di Stéfano korszakához hasonlítottak minket, ami lehetetlennek tűnt. A fiatalok közé tartoztam én is, Grosso, Velázquez vagy De Felipe. Szerencsére még velünk voltak olyan legendák, mint Puskás, Santamaría, Pachín vagy maga Gento, akik rengeteget segítettek nekünk tanácsaikkal és a viselkedésükkel. Az idősebb játékosok kulcsszerepet játszottak a fejlődésünkben. Gento és Pachín pályára lépett a döntőben is, Puskás és Santamaría viszont nem. Korábbi fordulókban azonban igen. Puskás például az első körben négy gólt szerzett a Feyenoord ellen.
Emlékszem a barajasi repülőtéren kapott fogadtatásra is. Az Avenida de América végig tele volt emberekkel egészen a Santiago Bernabéuig, mindenütt Real Madrid-zászlókat lehetett látni. Mi akkor még nem a Cibelesre mentünk ünnepelni, hanem a Bernabéuba, amely szintén zsúfolásig megtelt. Hihetetlen hangulat volt. Felejthetetlen.
Nagyon fiatalok voltunk, és akkoriban teljesen természetesnek tűnt számunkra, hogy megnyertük a hatodik BEK-et, hiszen korábban a klub már ötöt nyert. Az idő múlásával értettük meg igazán, milyen jelentősége volt annak a Hatodiknak. Meghatározó volt a pályafutásomban, és a legfontosabb trófea, amelyet valaha nyertem – pedig tíz bajnoki címem és négy kupagyőzelmem is van. Játékosként még hosszú éveket töltöttem a Real Madridnál, később orvosként is sokáig dolgoztam a klubnál, de a Hetedikre még így is 32 évet kellett várni, amit már sportigazgatóként éltem meg.
