Bevallom, megkönnyebbültem, amikor Hernández Hernández lefújta a mérkőzést. Nem lett belőle kiütés. A Barcelona most az egyszer visszavett a tempóból, félgőzzel is legyőzte a Real Madridot. Ezzel gyakorlatilag véget ért a szezon, és véget ért annak illúziója is, hogy még láthatunk egy reménysugarat, egy jelet. Helyette tudomásul kellett vennem, hogy a Real Madrid 2026-os rémálomidénye teljes egészében beteljesedett. Ez már a második év ugyanazzal a kerettel, amely papíron Európa futballját is uralhatta volna, a pályán viszont sokszor még a bajnoki mezőny alsó harmadához tartozó ellenfelek ellen is csak vonszolta magát.
Ahogyan a szeretet valódi ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny, úgy ez a csapat is makacsul abba az irányba taszítja a szurkolóit, ahol már nem düh van, hanem fásultság, eltávolodás és lemondás. Ez a legveszélyesebb állapot egy klub életében, különösen akkor, ha a vezetőség hallgat, miközben médiavihar közelít a keret, a stadion, az alapszabály, a vezetők és az elnök felé. Ez a csend most nem erőt sugároz, és nem is nyugtat meg senkit. Inkább bizonytalanságot jelez. Nem látszik mögötte terv, ezért aggasztó. Ha pedig a teljes stratégia kimerül abban, hogy visszahoznak egy pályája alkonyán járó Mourinhót, akiben talán még mindig ott a tűz, de már nem ugyanazzal az erővel, mint korábban, akkor a helyzet valóban lesújtó. Hónapok óta az érdektelenség felé sodródunk. Ha a futball lelkiállapot, akkor elképzelhető, hogy még mindig nem értük el a mélypontot, mert a hangulat már most is történelmi mélységben van.
Érdemes az elején kezdeni, bár sokan sok helyütt, eltérő nézőpontból ugyan, de a lényeget tekintve, összefoglalták korábban.
Ancelotti már a 2024-es aranynyár után sem tudott megoldani olyan problémákat, amelyek a mostaniakhoz képest jóval egyszerűbbnek tűntek. Nem találta meg Rodrygo helyét a jobb oldalon. Nem tudta visszaadni Vinícius állandóságát, akit Ceferin döntése teljesen kizökkentett. Nem sikerült elérnie azt sem, hogy Mbappé valóban a csapat szerves részének hasson. Güler túl fiatalnak bizonyult ahhoz, hogy átvegye az irányítást, Modrić pedig már túl idősnek tűnt ehhez a szerephez. A sérülések is sújtották a keretet. Már akkor megjelentek az apátia, a kihagyások, a koncentrációvesztés első jelei. Ez még nem volt összevethető az idei állapottal, de a figyelmeztető jelek ott voltak. Hozzászoktunk ahhoz, hogy mélyen védekezve várjuk az ellenfeleket, és ez néhány meccsen valahogy működött is. A komolyabb ellenfelek ellen azonban vagy kikaptunk, vagy döntetlent játszottunk. A Barcelona három egymás elleni mérkőzésen is megalázott minket, az Atlético pedig szintén közel járt ehhez. Nevettünk a Julián dupla érintése miatti reklamálásokon, de a bajnokságban csak két szegényes döntetlenre voltunk képesek egy nálunk jobban futballozó Atlético ellen. A negyeddöntőben pedig az Arsenal pusztán intenzitással, különösebb varázslat nélkül gázolt át rajtunk.
Ezután a klub Alonsóra tette fel a jövőt, de csak félig. A klub belekényszerítette a klubvilágbajnokságba, amely eredményben rosszul sikerült, bár játékban hozott néhány biztató elemet. A bajnokságot győzelmekkel kezdtük, új megoldásokat próbálgatva, ahogy ez edzőváltás után lenni szokott. A csapaton ugyanakkor látszott a hiányos felkészülés, amelyet Tebas versenynaptára kényszerített a klubra. Túlságosan magabiztosan mentünk a Metropolitanóba, és egy 5–2-es vereséggel távoztunk, amely még az Atléticót is meglepte. Később újra jöttek a győzelmek a bajnokságban és Európában, majd a Bernabéuban is jó meccset játszottunk a Barcelona ellen. Lezárhattuk volna, ehelyett saját magunknak tettük bonyolulttá. Novemberhez közeledve mégis vezettük a bajnokságot, öt ponttal a legnagyobb rivális előtt.
A szezon fordulópontja a 72. percben jött el. Viníciust lecserélték, ő pedig dühösen vonult le: „mindig én…” A következő napokban állítólag elhangzott tőle, hogy ha Alonso marad, ő nem hosszabbít. Ettől kezdve minden megváltozott. Nem egyszerű sértettségről volt szó egy csere miatt. Az öltöző egy része elkezdett Alonso ellen fordulni: a videóelemzései, a pontos utasításai, a pályán elvárt milliméteres helyezkedés, a magas letámadás követelménye mind ellenállást szült. A klub nem avatkozott közbe. Alonso nem kapott egyértelmű támogatást, Vinícius nem kapott büntetést. Itt kezdett kialakulni a mai helyzet. Alonso egyre távolabb került a kerettől, és fokozatosan elveszítette az irányítást. Megjelentek a játékosok önigazgatásának jelei. Három egymást követő bajnoki döntetlen jött: Rayo, Elche, Girona. A januári Szuperkupa tette fel a pontot az i-re: újabb vereség a Barcelona ellen, a tehetetlenség felejthetetlen képével.
Egy Florentino-hívás Viníciusnak talán elég lett volna ahhoz, hogy csillapítsa a feszültséget, bár a brazil makacsságát ismerve ez sem biztos. Alonso részéről sem érthető teljesen, miért nem hagyta ki a következő meccsen, hogy világossá tegye: az ilyen jeleneteknek ára van. Az edzőnek is volt felelőssége. Egy ilyen pozícióban a nehéz döntésekhez bátorság kell. Látnia kellett volna, hogy a helyzet kényes, és hogy egy fontos szerződéshosszabbítás közepén a klub vagyoni érdekei is veszélybe kerülhetnek. Vagy valakinek el kellett volna ezt magyaráznia neki. A klub rosszul kezelte. Alonso is rosszul kezelte. A fegyelmezetlenségre tekintéllyel kell válaszolni, nem félmegoldásokkal. Bernabéu szavaival élve, aki menni akar, annak ott az ajtó.
A teljes háttértörténetet soha nem fogjuk megismerni. Vinícius a hosszabbítása köré építette a saját belső világát, és Alonsót akadálynak látta. Az edző munkára kényszerítette Mbappé érdekében. Nyilvánosan soha nem panaszkodott, sőt azt is mondta, szeretné, ha a francia lenne a gólkirály. De a belső feszültség ettől még ott volt. Ebben az időszakban Valverde, és talán Bellingham is, Vinícius oldalára állt Alonsóval szemben. A franciák a másik táborba kerültek. Az öltöző kettészakadt.
Mourinho nem a megoldás. Még mindig van benne üzemanyag, de talán már nem 98-as oktánszámú, hanem 95-ös ólommentes, vagy akár dízel. Amint letesz az elnök elé egy listát hat kezdőjátékosról, akiket el akar küldeni, tudjuk, mi lesz a válasz. Megteszi majd, amit tud, aztán 2027 januárjában, vagy talán még előbb, menesztik. Mert Mourinho nem fog hallgatni, ha egy elkényeztetett játékos tiszteletlen vele. Képes lenne kiállni egy sajtótájékoztatóra egy olyan jegyzettel, amelyet senki sem szeretne látni: ki hízott meg, ki nem pihen eleget, ki nem bírja az edzésritmust. Vagy ő maga ad majd pofont valakinek, az antimadridizmus legnagyobb örömére, amely már most hiénavigyorral várja a következő jelenetet. Az is lehet, hogy valamelyik játékos csak túl későn érti meg: Mourinho komolyan gondolja, hogy aki öltözői ügyeket szivárogtat, az számára halott ember. Nem lesznek vakondokok. Vagy nem kerülnek elő, hogy elmeséljék.
Valverde és Tchouaméni pofonjai azt jelzik, hogy ez a háború nem ért véget, inkább most kezdődik. Ez nem apró összezördülés, nem vita egy nyitva hagyott sampon miatt. Ez egy széthullott, nehezen kezelhető, gyerekes egókkal teli, alig professzionális öltöző tünete. Szomorú és méltatlan lezárása Arbeloa időszakának. Sokak számára odabent a Real Madrid már csak logó, és az a hely, ahonnan a fizetés érkezik. Nincs valódi érzés, nincs szenvedély, a büszkeség pedig többnyire egyéni. A csoport szétesett, mindenki külön úton jár. Elég az arcokra nézni: Carreraséra a kispadon az utóbbi két meccsen, vagy Mbappééra, amikor a balhé napján autójával elhagyta az edzőközpontot. Rég nem látni olyan tekinteteket, amelyek az utolsó perc utolsó labdájáért folytatott küzdelemről beszélnének. Inkább milliomos hivatalnokokat látni, akik „elvégzik a munkájukat”. Én pedig szurkolóként, sokéves madridista múlttal, már pusztán ezekből az arcokból is levonom a magam következtetéseit. Igen, vannak játékosok, akiket már az arckifejezésük alapján eladnék. Bernabéu mindig többre tartotta a karaktert és a becsületet a puszta technikai tudásnál. Szerinte a nyomás alatti arc mutatja meg, van-e valakiben elég tartás a fehér mezhez. Láttuk ezeket az arcokat?
A galaktikus korszak nagy robajjal omlott össze. A ’Zidanes y Pavones’ modell középszerű eredményekbe fulladt. Ennek a mostani időszaknak is adnak majd nevet, mert úgy tűnik, a végső szakaszába lépett. Ez annak a stratégiának a kudarca, amely félkész, kamaszkorú futballprojektekbe fektetett. Ilyen játékosokat igazoltunk, ilyen keretünk lett. Fiatal tehetségekből építettünk csapatot, de magukra hagytuk őket valódi példaképek nélkül. Kire nézzen fel most Güler? Kire Mastantuono vagy Endrick? Mbappéra? Ő lenne a minta? Ez esetben nincs miről beszélni. Ez egy vezérek nélküli csapat, amely az első komoly válságban két klubhoz kötődő edző pályáját égette meg. Amit Alonsóval és Arbelóval tettek, arra nehéz felmentést találni.
Most, hogy a szezon romokban hever, leginkább elszámoltatni lenne kedvem. Kétségbeejtő látni, ahogy a madridizmus Valverde, Tchouaméni, Mbappé és Vinícius lövészárkaiba rendeződik. Valverde és Tchouaméni között a gyűlölet továbbra is ott lappang. Nem viselik el egymást. Felnőtt emberek nem esnek egymásnak semmiségek miatt. Azért esnek egymásnak, mert ártani akarnak a másiknak, mert megvetik, és nem bírják elviselni. Ez nem javítható. Mbappé 2–0-s állásnál otthonról, a tévét fotózva tett ki egy „Hala Madrid” videót. Sérülten el tudott menni néhány romantikus napra a párjával, de nem tudott a társaival Barcelonába repülni, hogy együtt viseljék el a keserűséget. Én nem akarok ilyen futballistát a Real Madridban.
Mbappénak érkeznie kellett, mert az elnök szavát adta neki. De amióta láttam Luis Enrique videóját, amelyben elkötelezettséget kér rajta számon, és a közösség vezetőjének etikájáról beszél neki, rosszul érzem magam. Mbappé Florentino egyik legsúlyosabb hibájává vált a Barcelona nyílt támogatása mellett azon a közgyűlésen, amely közben a bíró a sporttörténelem legsúlyosabb korrupciós ügyét vizsgálta. Túl sok és túl súlyos hiba gyűlt össze nagyon rövid idő alatt. A madridizmus repedezik. Még egy nagy hiba, és évekre kiterülünk.
Közben persze a Real Madridé a világ legjobb stadionja, egyszer talán megoldják a zajszennyezés, a parkolás és a sky bar problémáját is. Vannak terveink Valdebebas technológiai parkjának végtelen bevételtermelésére. Az UEFA-val szemben erős pozícióban vagyunk. De nyílt háborúban állunk a spanyol futball korrupt rendszerével, amely felmérhetetlen károkat okoz. A COPE műsorában szemérmetlenül hasonlították össze a Barcelona és a Real Madrid elmúlt húsz évének bajnoki címeit, miközben figyelmen kívül hagyták a sporttörténelem legsúlyosabb korrupciós ügyét. Siro Lópezt pedig végül elhallgattatták, amikor felvetette, hogy vajon Negreirának nem lehetett-e köze ahhoz, hogy a bajnoki arány 25/10-ről 36/29-re változott, éppen a játékvezetői alelnöknek folyósított kifizetések időszakában.
Bizonyára nem leszek népszerű, de a magam részéről azt látom, hogy a madridisták egy része szerint nincs értelme újra és újra elővenni azokat a jeleneteket, amikor a Real Madrid ellenfélnek járó büntetők elmaradnak — például azt, hogy tegnap ismét vér folyt a rivális tizenhatosán belül, mégsem született ítélet. Szerintem erről igenis beszélni kell. Ahogyan beszélni kell a csapat gyenge játékáról, az öltöző problémáiról és a klubon belüli hibákról is. A kettő nem zárja ki egymást. Most azonban inkább egy másik kérdés foglalkoztat: kinek az érdeke az, hogy a madridizmus hallgasson ezekről az esetekről? Kik azok, akik azt szeretnék, hogy természetesnek vegyük, hogy Bellingham felszakadt szájjal, ájultan terül el és büntető nélkül marad? És főleg: kik építenek eleve arra, hogy a madridisták majd ismét az „úriemberségre” hivatkozva csendben maradnak? Mert egy ponton túl a hallgatás már nem elegancia, hanem kiszámítható engedelmesség.
Ellenségek veszik körül a klubot, miközben a játékosok továbbra is azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ, és megengedhetik maguknak, hogy külvárosi verekedésekkel és félgőzös teljesítményekkel bemocskolják a klub nevét. Egész évben a csapat sportszakmai problémái terelték el a figyelmet a korrupcióról és az UEFA-szankcióról. És most még ez is.
Naponta beszélnek jövőről, modernitásról, az Apple szemüvegeire épített immerzív meccsélményről, miközben az elnök továbbra is személyesen választ és küld el edzőket, ahogyan Don Santiago tette ötven éve. Nincs formális sportigazgatóságunk, és nincsenek olyan orvosi, rehabilitációs struktúráink sem, amelyek egy teljes szezonon át egészségesen tartanák a keretet. Ilyen körülmények között nem lehet Európa legnagyobbjaival versenyezni.
Biztos vagyok benne, hogy Florentinót mindez aggasztja. De eljött az idő a forgatókönyv átírására. Újra kell kezdeni. Nem azonnali címkényszerrel, hanem valódi újjáépítéssel. Professzionálisabbá kell tenni a klubot. Professzionálisabbá kell tenni a játékosokat is, különösen a fiatalok képzését, hogy megértsék, hová érkeztek és mit képviselnek. Sportszakmai értelemben romokban a klub. Ezért irányított bontásra van szükség abból, ami megmaradt. És új alapokra. Mourinho ebben segíthet, mert futballból élő, világos gondolkodású ember. De önmagában Mourinho nem a megoldás. Amikor távozott, majdnem ugyanazt mondta, amit évekkel később Zidane. Azóta sem változott semmi.
