Az alábbi írást a nézőpontok sokszínűségének jegyében közöljük. Bár több megállapításával személy szerint is egyetértek, fontosnak tartom, hogy a madridizmus jelenlegi állapotáról eltérő, akár vitára ingerlő vélemények is teret kapjanak.
“Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy – bár sokan mást gondolnak rólam, ami egyébként sosem különösebben érdekelt – én nem „bértollnok”, hanem madridista vagyok. Szomorú, hogy egy ilyen levelet szinte mentegetőzéssel kell kezdeni, mintha előre védekeznék. Mégis fontos ezt tisztázni, mert amit itt leírok, ugyanúgy leírnám bármelyik elnökről, aki ugyanúgy járt volna el, mint Florentino.
Minden vitatható. Lehet arról beszélni, hogy játékosokat kell-e cserélni, edzőt, vagy akár elnököt kell-e váltani. Ezek mind legitim kérdések, amennyiben gyakorlati, és nem pusztán elméleti alapon vetjük fel őket. És természetesen csak akkor, ha valóban a klub érdeke vezérli őket, nem pedig bosszú vagy személyes támadás.
Kezdjük az elnökkel. Florentino természetesen nem érinthetetlen. Nem ő a klub tulajdonosa. Éppen ezért a socióknak joguk és kötelességük számon kérni rajta a munkáját, és adott esetben megfosztani attól a kiváltságtól, hogy a Real Madrid elnöke legyen. A sportklubok működése – jó vagy rossz értelemben – meghatározott intézményi keretekre épül: közgyűlésre, igazgatótanácsra és elnökre. Amíg a törvény nem változik, a kérdés nem egyszerűen az, hogy maradjon-e Florentino, hanem az, hogy ki vezesse helyette a klubot. Lehet vitatni, hogy jó vagy rossz elnök-e, de azt nehéz lenne állítani, hogy ő volt a Real Madrid történetének legrosszabb vezetője. Éppen ezért a Florentino jövőjéről szóló vita csak akkor értelmes, ha az alternatívák is az asztalon vannak: ki lenne a kihívó, mik az érdemei, mi a programja? Csak így lehet felelősen eldönteni, jobb vagy rosszabb lenne-e a váltás. Florentino távozását követelni anélkül, hogy bárki megnevezné az alternatívát, nemcsak gyerekes és értelmetlen, hanem veszélyes is.
Az edző kérdésénél mindenekelőtt hálával tartozom Álvaro Arbeloának. Elsősorban azért, mert félidőben vállalta el a csapatot. Persze, a Real Madrid első csapatának kispadja minden edző álma, de ilyen körülmények között nem mindenki vállalja el. Ezt nem szabad természetesnek venni. Olyanok is voltak, akiket a madridisták nagy része csábított volna, mégsem vállalták. Zidane annak idején igen. Arbeloa szintén igen. Mert mindenekelőtt valódi madridisták. Nem olyanok, akik számára a Madrid pusztán kiváló megélhetés. És igen, profik. De a futballban még léteznek érzések, amelyek mindent felülírnak, és vannak emberek, akik hajlandóak a saját hírnevüket is kockára tenni a klubért, amikor a legnagyobb szükség van rájuk. Minden edző tiszta projekttel, teljes felkészülési időszakkal és döntési szabadsággal szeretne érkezni. De a valóság nem mindig kínál ideális helyzetet, és nem mindenki fogadja el a második vagy harmadik legjobb megoldást úgy, ahogy Arbeloa tette idén.
A hálám azonban nem csak ezért szól. Hanem azért is, mert első naptól az utolsóig minden fronton megvédte a klubot. Mourinho távozása óta ő az egyetlen ember a klubban, aki nem fordította el a fejét a korrupció láttán, és nem azt mondta, amit a sajtó hallani akart. Ennek számára óriási személyes ára volt és lesz. Nem azért tette, mert kötelessége volt. Sok más szakember megfordult a klubnál, és inkább hallgatott a maffiával szemben – cserébe jobb bánásmódot kapott, és megőrizhette a „lovagias” imázsát, még akkor is, ha ez a klub érdekeinek rovására ment.
Sportszakmailag az eredmények végül nem igazolták Arbeloát, de a Bajnokok Ligájában – távol a hazai maffiától – a csapat versenyképes volt. Arbeloa megmutatta, hogy technikailag és taktikailag is képes bármelyik élcsapatot irányítani. A Manchester City ellen oda-vissza fölényesen jutott tovább a csapata, olyan teljesítménnyel, amely a Madrid legjobb korszakait idézte. A Bayern ellen is versenyben voltunk, különösen a visszavágón, és a párharc bárkinek a javára eldőlhetett volna. Hiányzott egy kis pontosság és némi szerencse. Nemzetközi szinten, a hazai korrupció árnyéka nélkül, Arbeloa idényére erős négyest lehetne adni, mert Madridban az ötös kizárólag BL-trófeával jár. A spanyol sorozatokban a Real Madrid ma már csak akkor nyerhet, ha az ellenfél összeomlik, vagy ha olyan fizikális és technikai fölényű keret áll össze, amely minden rendszerszintű hátrányt felülír. Rendkívül nehéz fenntartani az öltöző egységét, a bizalmat és a jó légkört – amelyek a jó futball alapjai -, amikor fordulóról fordulóra nő a különbség az éllovassal szemben olyan döntések miatt, amelyeket korábban, tudatosan, egy irodában hoztak meg. Ezt mondtam Florentino alatt, mondtam Calderón alatt is, és ugyanígy mondanám akkor is, ha maga XIV. Leó pápa lenne a Real Madrid elnöke. Ha Arbeloa megkapja egy külföldi klub teljes bizalmát, sikeres lesz. Megérdemelné.
Úgy tűnik azonban, hogy Arbeloa nem marad. Valószínűleg Mourinho érkezik majd helyette – egy másik „uno di noi”. Igen, én szeretném Mourinhót, ahogyan januárban Arbeloát is akartam. De egy dolgot világosan kell látni: a Real Madrid Spanyolországban csak akkor fog trófeákat nyerni, ha a Barcelona összeomlik, vagy egy sorsfordító bolygóegyüttállás történik. Jön majd Mourinho, jönnek az igazolások, visszatér a remény a szurkolókhoz. Aztán elérkezik az első bajnoki mérkőzés a Levante, Mallorca, Rayo vagy Osasuna ellen, és ugyanúgy ott lesz a spanyol korrupció hendikepje. Az a hendikep, amely egy-egy meccset még megenged nyerni, de 38 fordulón keresztül lehetetlenné teszi a valódi versenyt. Lehet Mourinho alatt egységesebb a csapat, lehetnek a játékosok szorosabb közösségben, de így sem lesz elég. Az első meccsen Mourinho még visszafogja magát. A másodikon kevésbé. A harmadikra már újra önmaga lesz – és így is kell lennie. A sajtó pedig elvégzi a maga feladatát: megmagyarázza a nézőnek, hogy amit a saját szemével látott, az valójában nem úgy történt. Hogy ami tegnap büntető volt a Barcelonának, az ma nem az a Madridnak. Hogy ami tegnap piros lapot ért Lamine Yamal ellenfelének, az ma „a játék része”, és Vinícius panaszkodik túl sokat. Bárki pontosan tudja ezt, aki az elmúlt húsz évben nem behunyt szemmel létezett.
Mindezek ellenére a Madrid kötelessége továbbra is az, hogy megpróbálja. Mert csak így marad esélye arra a sorozatra, amely legalább nem tűnik rendszerszinten korruptnak: a Bajnokok Ligájára. És itt visszaérünk ugyanoda: ha a Madridot a bajnokságban leszakítják – márpedig gondoskodnak róla, hogy ez történjen -, akkor mindent a BL-re kell feltenni. Vagy megnyered, vagy bukásként értékelik az idényt. A hazai trófeák ugyanis elfedik a nemzetközi kudarcokat. Ha pedig a rendszer neked kedvez, könnyű megszerezni ezt a fájdalomcsillapítót. A riválisnak viszont szinte lehetetlen.
És akkor eljutunk a játékosokhoz. Minden szerződés alatt álló futballista a klub vagyona, tehát valamilyen módon hasznosítani kell őket. Nem szoktam automatikusan elfogadni a többségi véleményt – emiatt neveznek sokan „bértollnoknak” -, de az ellenkezőjét sem mondom csak azért, hogy szembemenjek az árral. Szerintem idén elsősorban a támadójáték mondott csődöt, még inkább, mint a védelem. Ez nem kizárólag a csatárok hibája: az egész támadási rendszer akadozott a védelemtől a támadósorig. Nem bűnbakokat kell keresni, hanem megoldásokat.
Felmerült a kérdés: Viníciust kell eladni, Mbappét, mindkettőt vagy egyiket sem? Én világosan fogalmazok: ha a Madrid jelentős gazdasági veszteség nélkül meg tudna válni Mbappétól, meg kellene tennie. A hozzáállása – a számai ellenére – nem volt megfelelő sem a pályán, sem azon kívül. Ehhez jön még, hogy vele egyszerűen nem működött gördülékenyen a támadójáték sem két-, sem háromcsatáros rendszerben. Így egyre kevesebb érv marad a maradása mellett. A fizetése felszabadítása rengeteg lehetőséget nyitna meg.
Vinícius helyzete más. Kevesebbet adott támadásban, mint korábban, de több okból is inkább megtartanám. Először is: már bizonyította Madridban, mire képes. Gólt szerezni, gólpasszt adni és letámadni olyan intenzitással, ahogy kevesen tudnak. Más klubban mutatott teljesítmény engem nem érdekel, Madridban igen. A lecserélése miatti dühkitörést sem dramatizálnám túl: a futball régi szabálya szerint jobb az a játékos, aki dühös, amiért nem játszhat végig minden percet. Nem biztos, hogy teljesen egyetértek ezzel, de láttam már morgolódni lecseréléskor Cristianót, Ronaldót, Messit, Mijatovićot és még sok más klasszist is.
A középpályán a balhéktól függetlenül sem szabadna még egyszer ugyanazzal a négyessel nekifutni: Tchouaméni, Valverde, Güler, Bellingham. A jelenlegi helyzetben Valverde távozása középtávon akár pozitív is lehetne, még ha ezzel komoly fizikai dinamizmust veszítene is a csapat. Tchouaméni pedig néha Pogbára emlékeztet: egyik nap világklasszisnak tűnik, másik nap teljesen átlagosnak. Nagyon függ attól, hogyan játszik a csapat. Ha a Madrid magasan letámad – ami Mbappéval nehezen összeegyeztethető -, Tchouaméni megsokszorozza magát. Ha a csapat visszahúzódik, nincs meg benne az a fordulékonyság és gyorsaság, hogy minden rést lezárjon. Bellingham esetében bizonytalan vagyok: újságírói nyelven azt mondanám, piacra tenném, de csak visszautasíthatatlan ajánlat esetén adnám el. Más rendszerben továbbra is hasznos lehet, ezt már bizonyította. Ha marad, kellene mellé még egy kreatívabb profilú középpályás, inkább Güler-típusú, mint Tchouaméni-féle. Nico Paz visszahozatala alapvetésnek tűnik.
A védelemben én nem hosszabbítanék Carvajallal. Nem látszik, hogy kapitányként különösebb hatása lett volna az öltözőre. Alexander-Arnold gyenge idényt futott, de megérdemelne még egy esélyt. Militaóra és Mendyre nem lehet stabilan építeni, Rüdigerből is egyre kevesebb maradt, így sürgős erősítésekre van szükség. Huijsen ebben a környezetben épphogy átment. Carreras teljesítménye visszaesett, és a nyilatkozatai sem méltók egy Real Madrid-játékoshoz. Az ára miatt maradni fog, de valakinek helyre kellene tennie. Asencio és Fran García megfelelő kiegészítő emberek lehetnek rotációra vagy vészhelyzetekre. A védelembe sürgősen középhátvéd és jobb oldali védő kell. A végén még Coentrãót és Carvalhót fogjuk visszasírni.
Végezetül: a madridizmus akkor a legerősebb, amikor egységes. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek Florentino, Mourinho vagy a klubvezetés mögé kell beállnia. Azt jelenti, hogy nem segítjük az ellenséget, nem bagatellizáljuk a spanyol futball rendszerszintű korrupcióját, és nem fulladunk bele a játékosok körüli törzsi háborúkba. Természetesen el kell várni a megfelelő hozzáállást a futballistáktól, pályán és pályán kívül egyaránt. Én továbbra sem gondolom, hogy ez a keret annyira gyenge lenne, mint amilyennek sokan beállítják. De az is egyértelmű, hogy sok minden nem működött úgy, ahogy kellett volna. Minél előbb korrigálják ezeket, annál jobb.
És mégis ugyanoda jutunk vissza: semmit sem ér jól dolgozni, ha közben a korrupció érintetlen marad. Ez Florentino elnökségének legnagyobb hiányossága. Nem azért, mert a korrupcióért a sértett felet kellene hibáztatni, hanem azért, mert a Real Madrid erejét nem használta fel elég keményen akkor, amikor kellett volna. Hosszú idő alatt minden vezető követ el hibákat. Szerintem ez Florentino korszakának legnagyobb hibája. Remélem, ma már bánja, hogy diplomáciával próbálta rendezni a helyzetet, és hogy a sporttörténelem legkorruptabb klubjával együtt próbálta „megjavítani” az európai futballt. Ha az elkövetkező hónapokban UEFA- vagy FIFA-szankció születik, akkor talán értelmet nyer ez a hosszú várakozás. Ha nem, akkor klubként és szurkolótáborként is kudarcot vallottunk, mert rajtunk is múlt volna, hogy nagyobb nyomást gyakoroljunk.
Végül egy tanács a madridistáknak: semmi sem véletlen. A belső támadások, amelyek önkritikának álcázzák magukat, sokszor nem azok. Rengetegen madridistának mutatják magukat, miközben kizárólag a saját érdekeik mozgatják őket. Amikor jól mennek a dolgok, hallgatnak. Amikor rosszul, előbújnak az árnyékból, hogy tovább növeljék a káoszt, a feszültséget és megrázzák a fát, hátha az ölükbe hullik valami. Az önkritikáról nem szabad lemondani – de ne vegyük kézpénznek azok populista szólamait, akik valójában csak saját magukat szolgálják.
Hala Madrid.”
@Ice_Landic
